Írásaim

Vid Ödön

Örökölt harag - részlet

2023. április 29. 09:25 - Vid Ödön

Bizonyára sokak számára ismerős az olyan személyiség, aki lelkiismeret nélkül éli életét, miközben mindvégig meg van győződve saját igazáról és nagyszerűségéről. Az ilyen ember legfőbb mozgatórugója a harag, amely észrevétlenül köti gúzsba nemcsak a körülötte élők, de saját életét is. A kérdés: lehetséges, hogy ez az attitűd egyszerűen át is örökíthető? A regény központi nőalakjának két fia eltérően reagál anyjuk nárcizmusára. Egyikük képes fejlődni, és túllépni a nő árnyékán, másikuk azonban gondolkodás és kritika nélkül követi a hozott mintát, sőt túl is tesz lelki örökségén. Az Örökölt harag című regényben egy napjainkban oly ismerős karakterpusztító útját követhetjük végig, megtapasztalva, hogy egyetlen felelőtlen ember hány másik életet képes romba dönteni.

Kedvcsinálónak néhány részlet a regényből:

 

Mint legutóbb, Chloe és Callum a kanapéra telepednek. Kaylát az egyik fotelbe ültetik, vele szembe pedig Donaldot. Holly a gurulós irodai karosszékében, kényelmesen hátradőlve, mellette foglal helyet. Ő farmerben, rövidujjú pólóban, smink nélkül, enyhe kárörömmel az arcán várja, hogy az apja megnyissa a beszélgetést. A többiek a munkahelyükön napközben viselt formális öltözékükben vannak. Hollyval ellentétben mindegyikük testtartása, a keresztbe tett lábak, a mell előtt karba font kezek arról árulkodnak, kényelmetlenül érzik magukat.

– Vajon a kis hülye megdugatta már magát ezzel a pancser Donalddal, ahogyan mindig is szerette volna? – morfondírozik némán Kayla. – És ez az önelégült vigyora! Hát rosszul hiszi, hogy valaha is fölém kerekedhet! Apám szigorúnak szeretne látszani, ám ahogyan eddig, úgy ezután is az ujjam köré tekerem, amikor csak akarom...

– Leányom – szakítja ki a gondolataiból Callum –, édesanyáddal úgy gondoljuk, ez így nem mehet tovább! Mindig arra neveltünk titeket, hogy a becsületesség, a tisztesség és az őszinteség határozza meg a másokkal való kapcsolatotokat. Te ezeket az elveket az elmúlt pár évben borzasztóan sokszor megszegted. Tisztességtelen voltál a férjeddel és a testvéreddel, amikor viszonyt kezdtél, vagy viszonyba bonyolódtál George-dzsal. Ha netán ennek oka az, hogy már nem szereted Donaldot, vagy másba szerettél, akkor ezt őszintén meg kellett volna mondanod neki. Ám mindez eltörpül amellett, hogy bíróságra mentél, és olyan ítéletet kértél ellene, amire kizárólag ez a jelző igaz: tömény becstelenség! Mindketten szörnyen szégyelljük magunkat miattad! És borzasztóan reméljük, elárulod, mit szándékozol tenni, hogy helyreállítsd a családunk békéjét!

– Semmit! Nekem minden jó úgy, ahogyan történt! Eszem ágában sincs változtatni bármin!

– Jaj, kislányom, ugye ezt most nem gondolod komolyan?! – néz rá könnyes szemmel Chloe.

– Anya, igenis halálosan komolyan beszélek! Ha nem tűnt volna fel nektek, kedvenc Donaldotok őrjöngő dúvadként, súlyemelő rutinját kihasználva bántalmazta a másik vejeteket. Félek...

– Arról az apróságról bezzeg hallgattál, te szexéhes dög – szakítja félbe Holly –, hogy éppen pucéran henteregtetek Donalddal közös hitvesi ágyatokban! És téged egy ujjal sem bántott, pedig megérdemelted volna!

– Kis hülye, neked senki nem osztott lapot, úgyhogy fogd be! Na szóval, ott tartottam, hogy félek, bármikor megint elborulhat az agya, ha a fiaim netán olyasmit csinálnak, ami nem tetszik neki, és akkor ki tudja, mit művelne velük is! Márpedig ezt meg kellett előznöm! Ami meg a gyerektartást illeti, kétlem, bármelyikőtök rendjén valónak találja, hogy a gyermeke felnevelésének költségeit egyedül az anyja viselje! Amúgy a bíróság röhejesen kevés összeget ítélt meg ahhoz képest, hogy mennyibe kerülnek nekem a fiaim! Szóval, Donald fogd be te is, és fizess! Ja, és felőlem dugd meg ezt a kis hülyét, legalább megtudja, mekkora nulla vagy az ágyban!

– Hagyd, csak provokál – csitítja Donald a felugrani készülő Hollyt. – Hogy azután sértetten, felszegett fejjel, győztesnek gondolva magát hagyhasson itt minket. Vagy rohanjon az orvosához látleletért, azzal meg a rendőrségre, elégtételt követelve. Az egész nem ér annyit, nekem elhiheted!

– Jól mondod, fiam! – helyesel Callum. – Hollyn nem csodálkozom, amiért elvesztette a fejét. Kayla, ellenben a te viselkedésed felháborító és megengedhetetlen! Most és a bíróság előtt is! Hogyan merészelted azt állítani például, hogy te álltad a házatok javítási költségeit? Donald már egy hete tudja, hogy hazudtál! Ha annyira vérmes fickó lenne, mint ahogyan te állítod róla, rögtön rohant volna hamis tanúzásért feljelenteni. És akkor lehet, hogy minden mást is átértékeltek volna. Úgyhogy örülj, hogy...

– Ugyan apa, azt hiszed, az érveléseddel bármiről is meggyőzhetsz? – szakítja félbe Kayla. – Vagy azzal, hogy új végrendeletet írtok, és kizártok a jogos örökségemből? Mit fog az érni, ha majd meghaltok? Szinte semmit, annyit kell majd a házatokra rákölteni! Száz szónak is egy a vége, ha még látni akarjátok a fiaimat, akkor egyszer s mindenkorra abbahagyjátok ezt „a Donald így” meg „Donald úgy” meg „Kayla, így nem viselkedhetsz” dumát!

– Kislányom – tör ki zokogásban Chloe –, ezt nem... ne...

Hirtelen a szívéhez kap, fennakadnak a szemei, és lefordul a kanapéról.

 

...

 

Kayla az előző nyáron használtan vett, halványkék színű, négyajtós Vauxhall Chevette-jében autózik a nagyjából huszonkét mérföldre álló házához. Ilyenkor a forgalom már gyérebb, egy óra alatt érhet haza. Egyetlen könny nélkül, ám szokásától eltérően fennhangon monologizál:

– Nyilván mind engem hibáztatnak! De hát ők akarták ezt az esti palávert! Hát tehetek én arról, hogy anyának gyenge volt a szíve! Ha a vén trotty apám nem erőltette volna, hogy vonassam vissza a távoltartási végzést, meg mondjak le a tartásdíjról, még most is élne. Ráadásul miket vágtak a fejemhez! Még hogy becsületesség, tisztesség és őszinteség! Jól hangzanak, na de a való életben! Már rég kirúgtak volna az egyetemről, ha csak egyszer is megmondtam volna bármelyik docensnek vagy a dékánnak kerek perec, avíttak a nézeteik, begyepesedtek, elkényelmesedtek, a világ meg elment mellettük! Ráadásul ostoba rigolyáikkal korlátozzák kimagasló kreatív képességeim kibontakoztatását. Szókimondó kizárólag a lusta vagy a pályára alkalmatlan hallgatóimmal lehetek, amikor örömmel közlöm velük a vizsgán, megbuktak! Aztán a szex! George volt az első, akinek sohasem kellett tettetnem az elégedettségemet! A többieknek mindig színleltem, meg alaptalanul áradoztam. Különösen Donaldnak. De ma este mámorító volt látni a csalódott pofáját, amikor az életben először őszinte voltam vele. Abba vajon belegondolt a vén trotty, hogy a fiaimat majd két éve etetjük azzal, apa azért nem jön haza, mert dolga van. És ez még sokáig így fog menni! Lehetek-e ebben a kérdésben valaha is őszinte? Hát sohasem! Amit nem is bánok!

– Zöldülj már el! – csap a kormányra, mikor már vagy fél perce áll az egyik üres kereszteződés előtt.

– Na, hol is tartottam? Ja, becsületesség! Hogy sosem hazudunk, lopunk, csalunk vagy vezetünk félre másokat? Blablabla! Na jó, egy boltból tényleg nem lopnék, be se törnék, akar a fene börtönbe menni! De a többi! Azok nélkül lehetetlen feljebb kapaszkodni a szamárlétrán. Vajon próbált már valaha valaki úgy gyereket nevelni, hogy egyszer sem hazudott neki, csalt a javára játék közben, vagy vezette félre a fogtündérrel meg karácsonykor Santával, a kéményen lemászással, meg a többivel? Ezt miért nem hánytorgatják?! Becstelenség volt a bíróságra mennem?! Éltem volna továbbra is azzal az ágyékpuhány férjemmel, aki bezzeg kemény volt, amikor az erejét fitogtatva kivágta George-ot az ablakon? És mindezt miért? Mert szükségem volt valakire, aki megadja nekem az ágyban, amire Donald képtelen! Hát tehetek én róla, hogy elaludtunk, mert nem szólt az a fránya vekker időben? Ja, és annak a felhánytorgatása, hogy apa fizetett a kitört ablak javításáért! Az az ügyvédem ötlete volt, mert így hihetőbb volt az indítványa! Amúgy meg azért a hatalmas lelki megrázkódtatásért, ami azon a reggelen ért, az a nyomorult száznegyvenhárom font igencsak csekély kárpótlás! És ha már itt tartok, miért tisztességtelenség az, hogy Donald mellett voltak más partnereim is?! Ha a mohamedánok lehetnek többnejűek, egy nőnek miért nem lehet egyszerre több férje? Egy, aki eltartja, egy, aki tökéletesen kielégíti éjszakánként, meg egy, akinek az oldalán tündökölhet a partikon. Aki miatt a nőnemű versenytársakat eszi a sárga irigység! Igazságtalan, hogy másként működik ez a rohadt, álszent világ! És emiatt a vén trotty azt vágja a fejemhez, megszegtem a tisztesség elvont fogalmát! Húztam volna be fülemet-farkamat, amikor kérdőre vontak? Hát abból sem most, sem soha nem esznek! Megbánják ezt még! Pitizni fognak, hogy én bocsássak meg nekik, de pofára esnek! Mert amit ma elkövettek ellenem, meg a fiaim ellen, az megbocsáthatatlan!

 

...

 

– Anya, megyünk végje nagymamáékhoz? – teszi fel szombat reggel már megint Eric a kérdést, mintha a korábbi „soha” válaszok el sem hangoztak volna.

– Ó, szegény drágáim – búgja negédesen a szerda esti telefonbeszélgetés után kitervelt választ –, többé már nem mehetünk hozzájuk!

– De hát miért? – kapcsolódik be Guy.

– Ó, szegénykéim, mert nem akarnak minket látni!

– De hát miért? – hangzik el újra, ám ezúttal a szokásos idegesítő hanghordozás nélkül.

– Ó, szegény drágáim, azt mondták nekem a telefonba, mivel nem szeretjük őket eléggé, ezért bánatukban világgá mennek. Meg is tették. Sőt, még az új címüket sem árulták el. Úgyhogy mostantól csak mi hárman vagyunk egymásnak... – potyogtat műkönnyeket Kayla.

– De hát én szejetem a nagymamámat! – bújik pityeregve hozzá Eric. – Mondtam is neki.

– Te kis lökött – nyelvel szokásához híven Guy –, nagypapának sohasem mondtad. Úgyhogy ez a te hibád!

– Anya, ez nem igazság! Ő sohasem mondta egyiknek sem! Biztosan azéjt hajagudnak, mejt én mindig őt utánzom. Mejt olyan akajok lenni, mint ő!

– Jól van kicsikém – vigasztalja Kayla –, a hiba nem benned van. És benned sem, Guy. Ti jó fiúk vagytok. Csak hát vannak emberek, akiknek semmi sem elég. Úgy látszik, mostantól a nagymamáék is közéjük tartoznak. Ezért kell nekünk nagyon szeretnünk egymást. Mert ezek után senki másra nem számíthatunk!

Guyt az iskola már felkészítette, vannak olyan családok, amelyek csak az egyik szülőből és a gyerekekből állnak. Azért biztos akar lenni a dolgában, így hát felteszi a kérdéseit:

– Apa hol van? Ő is világgá ment?

– Nem, szegény drágám, ő annál sokkal rosszabbat tett. Amikor évekkel ezelőtt itt hagyott minket, azt mondta, nem szeret már sem titeket, sem engem! És többé sohasem akar velünk találkozni! Annyira sajnálom, szegény drágáim, amiért ilyen gonosz ember az apátok! Ha én ezt tudtam volna, biztosan nem megyek hozzá feleségül!

– Anya, akkor miért mondtad idáig, hogy dolga van?

– Ó, szegénykéim, hát azért, mert nem akartam, hogy szomorkodjatok...

– De anya, akkor most miért mondtad el?

– Mert mostantól csak mi hárman vagyunk egymásnak. Ezért nem szépíthetem tovább a dolgot. De bízzatok bennem, pompásan megleszünk így együtt!

– Ugye, anya, mostantól én vagyok a legidősebb férfi a családunkban? – kérdi Guy.

– Igen, drágám, tényleg te vagy az – simogatja meg Kayla a feje búbját.

– Akkor az én dolgom ezentúl, hogy megvédjelek benneteket! Ha apa netán idejönne, hát én úgy, de úgy behúzok neki – hadonászik kicsiny ökleivel –, hogy örökre elmegy a kedve ettől!

– Azt nagyon jól fogod tenni, drágám! – nézi büszke mosollyal az anyja.

– Én is, anya, én is! – kiabálja Eric, aki sohasem akar lemaradni a bátyja mögött.

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (164., befejező rész)

2021. február 06. 12:56 - Vid Ödön

(az elejére)

– Kérlek, amit mondani fogok, azt ne a nemzetsége híjával köztetek élő ember véleményének vegyétek! Nos, a bajok gyökerét én abban látom, hogy akadtak köztünk olyanok, jelesül Tölgy és Buda, akik demagóg beszédjeikkel viszályt támasztottak. Cselekedetük legfeljebb Rézvölgy történetében egyedülálló, másutt már számtalanszor megesett. Ugyanis főleg csapások után rengetegen hajlanak arra, hogy vakon kövessenek, sőt, fenntartás nélkül imádjanak valakit, aki a történtekért bűnbakot nevez meg, és győzedelmes harcot ígér ellene, ami után természetesen a hívei számára minden a lehető legjobb lesz. A következményekkel mindnyájan tisztában vagyunk, erre nem is vesztegetnék több szót. Én nem ismerem eléggé azokat, akik most a segítségünket kérik, hiszen csak rövid ideig éltem Rézvölgyben. Azonban egyetértek Májusiesővel, lehetőséget kéne adnunk nekik, bizonyítsák, be akarnak illeszkedni közénk.

– És mit fogunk csinálni, ha Buda hívei elözönlenek bennünket?! – vitatkozott tovább Ércmester.

– Amennyiben levonjuk az esetek tanulságát, meg fogunk birkózni ezzel, ha egyáltalán sor kerül ilyesmire – állította higgadtan Gránátalma. – A varázsló szerintem kimondta a kulcsszót: beilleszkedni! Én mindenkit befogadnék, aki kéri, amennyiben elfogadja a szokásainkat. Mert minél többen és többfélék vagyunk, annál könnyebben lehetünk úrrá a ránk váró kihívásokon.

Miután más vélemény nem hangzott el, Csiperke meghozta döntését:

– A tőlünk segítséget kérők ügyében nem nekem meg az Államtanácsnak, hanem népünk valamennyi tagjának kell döntenie. Azonban télvíz idején nem tennénk ki senkit a biztos halálnak, ezért Jánoska uram, a kérésetek megvitatását tavaszig elnapolom. Addig ellátunk benneteket, viszonzásként csupán annyit szeretnénk, erőtökhöz, képességeitekhez mérten vegyétek ki részeteket a munkából! Erről holnap tájékoztatni fogom népünket.

Az Államtanács tagjai beleegyezően bólogattak, egyikük sem akart a királynő megfontolt döntéséhez semmit hozzáfűzni.

– Örökre leköteleztél bennünket, királynő! – hajolt meg Jánoska, a korábbinál valamivel nyugodtabban.

 

 

Rügyezés havának közepén, pontosan újholdkor végre picinyke zöld hajtás dugta ki a hegyét a földből, ami a jelenlévőket a jövőbe vetett bizakodással töltötte el. Mivel Gyöngy és Csiperke is másnap reggel jelentették be az Államtanácsnak, hogy mindketten új életet hordanak a szívük alatt, ezt a három örömteli eseményt hatalmas vigaszsággal ünnepelték meg Boldoghely lakói.

Gyöngy éjféltájban kiment az udvarra friss levegőt szívni, és gyönyörködni a felhőtlen égbolton szikrázó megszámlálhatatlan csillagban. Közben a Varázsolások könyvének első oldalán talált vers sorai jutottak az eszébe:

 

Szíved vágya teljesül,

Sose leszel egyedül!

 

Egyszer csak valaki mellé lépett, és könnyedén a vállára tette a kezét.

– Jól vagy? – kérdezte kedvesen Remény.

– Pompásan! Tudod, maholnap harminc éves leszek. Nyolc éve vetett a sorsom ebbe a világba, ahonnan észvesztve menekültem volna vissza, ha lehetőségem nyílik rá. És nem hittem, hogy valaha majd azt fogom mondani, itt akarom leélni az életemet! Leventében megtaláltam az ideális párt, barátok sokasága vesz körül, köztük emberek is. Unatkozni pláne nem fogok, hisz rengeteg rejtély vár még megoldásra. Elég csak a Királyszékeknél talált fenyegetést említenem. Ám ami a legeslegfontosabb, hosszú ideje senki még a hátam mögött sem úgy gondol rám: ő a kívülálló!

 

Vége

Szólj hozzá!

A kívülálló (163.)

2021. január 23. 12:30 - Vid Ödön

(az elejére)

Fergeteg havának vége felé sötétedéskor elcsigázott, erejük végén járó emberek kopogtattak a vár kapuján. Odakint napok óta jeges vihar tombolt, a környéket vastagon belepte a hó, kész csoda, hogy a tucatnyi pár elvergődött odáig. Volt közöttük idős és fiatal egyaránt, sőt, három asszony közeli gyermekáldásnak nézett elébe. Ha nem is kitörő örömmel, mégis megszánták őket. Beeresztették, megfürdették, megetették, majd éjszakára elszállásolták a csapatot.

Jánoska nevű, élete delén régen túljutott szószólójukat másnap reggel hallgatta meg az Államtanács.

– Csiperke királynő, a bocsánatodért és a könyörületedért esedezem társaim nevében. Kérlek, szánj meg minket, és fogadj be bennünket népedbe! – kezdte sírással küszködve, térdre borulva a férfi.

– Állj fel, jóember, mifelénk nem szokás így megalázkodni! – válaszolta az uralkodó. – Kérlek, ülj le, és mondd el, miért keltetek útra ebben a zord időben!

– Amióta útjaink szétváltak, sajnos kevés jóban volt részünk. A Kalózparton új életet kezdeni a vártnál sokkal nehezebben ment. Azzal még megbirkóztunk valahogyan, hogy az a föld nehezen művelhető, semelyik évben sem adott elegendően bő termést. Borzasztóan hiányzott a tündérek szakértelme, segedelme, velük nyilván sokkal könnyebben boldogultunk volna, amint ezt hamarosan sokan beláttuk. Kivéve egyvalakit, Budát, aki királyunkká kiáltotta ki magát. Ő szentül meg volt győződve arról, hogy a kudarcaink a lustaságunknak köszönhető. Pedig csupáncsak ahhoz értett, hogy végeérhetetlen szóvirágokkal palástolja a gyengeségeit. Körbevette magát a rokonaival, meg néhány hitvány semmirekellővel, akik minden parancsát vakbuzgón teljesítették, és gátlástalanul kiszipolyoztak minket. Mikor már csak pár napra való betevőnk maradt, Álom havának utolsó napján társaimmal felkerekedtünk, hogy egy jobb élet reményében valahogyan elvergődjünk idáig. Mindvégig abban reménykedtünk, hogy talán megbocsátjátok, amiért annak idején bedőltünk Buda hazudozásának, meg a hagymázos szóvirágainak, és nem álltunk ki mellettetek, nem csatlakoztunk hozzátok. Nem akarunk felelőtlenül ígérgetni, fogadkozni, csak annyit mondhatok a magam és a társaim nevében, igyekezni fogunk, hogy feledtessük veletek egykoron ellenetek elkövetett bűnünket.

– Kérlek vegyétek figyelembe, hogy ez most a magam véleménye! – szólalt meg Ércmester. – Az emberek miatt már kétszer szakadt ketté Rézvölgy testvéri népe, úgyhogy én nem kockáztatnék!

– Ez nem az a kérdés, amit így hamarjában szabadna eldöntenünk. Főleg nem érzelmi alapon! – vetette ellen Nagyszárny. – Amúgy pedig alávaló cselekedet lenne most, télvíz idején bárkit elzavarni.

– Én azt hiszem, egy második esélyt mindenki megérdemel – jelentette ki Májusieső. – Varázsló, te mit tanácsolsz?

(befejező rész következik)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (162.)

2021. január 09. 13:12 - Vid Ödön

(az elejére)

Almaszüret havának utolsó napja reggelén az udvaron lévő medence mellett Gyöngy kijelölt egy hatméteres kört, hogy abba ültessék a sárkányvérfát. A pázsitot gondosan felszedték onnan. Napnyugtakor minden lakos odagyűlt. Így Magvető havának első óráiban, pontosan hajnali háromkor, amikor a telehold kiteljesedett, tanúi lehettek, amint Csiperke a férje, Libbenő és Suhogó társaságában tüzet okádva felperzselték az ágyást a Varázsolások könyvében javasolt módon. Ugyanis Gyöngy szerint csak így lehetett elkerülni, hogy pernye hulljon a földre. Utána nagyjából méter mélyen alaposan átforgatták a talajt, mert Gyöngy emlékei szerint ez felelt meg a fél ölnyi mélységnek.

Csiperke, a férje és a varázsló kíséretében a hónap tizenkettedik napján indult útnak a sárkányfa ligetbe. Másnap délután megkeresték a legszebb fát, hogy attól kérjenek vért a csemete ültetéséhez. Napnyugtakor Gyöngy elővette a Boldogság csanakját és az annak idején Oditól kapott kését, majd mindkettőt a királynő kezébe adta.

– Kedves fa! – simogatta az gyengéden a törzset. – Tudom, fájdalmat okozok neked, amikor megváglak, de hát népemnek égető szüksége van a véredre, hogy abból egy új sarj hajtson ki. Kérlek, adjál belőle annyit, amennyivel ezt az edénykét megtölthetem. Ígérem, csak addig nyomom be a késemet, amíg meg nem jelenik az első csepp.

Ezután óvatos mozdulatokkal V alakú vágást ejtett a kérgen, és alája tartotta a csanakot. Pár pillanat múlva csordogálni kezdett a vörös színű folyadék, és alig fertályóra múlva elegendő összegyűlt.

– Köszönöm Boldoghely népének nevében az ajándékodat! – simított végig Csiperke a seb körül, ami azonnal nyomtalanul beforrt.

Gyöngy a sípjába fújt, mire Pongrác szempillantás alatt otthonuk kapuja elé repítette mindhármukat. Ahogyan a teliholdkor, most is mindenki összegyűlt, hogy szemtanúja legyen a sorsdöntő pillanatnak. Tisztában voltak azzal, tartósan csakis az új sárkányvérfa védheti meg őket a rettenetes ötfejű sárkánytól, aki gyakorta okozott nekik rémálmokat.

Pontban hajnali három órakor, az újhold percében Csiperke és Májusieső óvatosan az ágyás közepébe mélyített ökölnyi gödröcskébe öntötte a sárkányvérfából nyert nedvet. Azután gondosan földet szórtak rá, végül Libbenő és Suhogó az előre összegyűjtött harmatvízzel meglocsolták a helyét.

Ahogyan a Varázsolások könyve tanácsolta, a vetés mellett éjjel-nappal őrködött valaki. Legtöbbször Libbenő és Suhogó váltották egymást, és gyakorta csatlakozott hozzájuk Csiperke és Májusieső, vagy Gyöngy. Máskor valamelyik tündér segített éjfél körül, a legnehezebb órákban a strázsálásban. Minden tele- és újholdkor pedig Boldoghely minden felnőttje együtt virrasztott az udvaron.

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (161.)

2020. december 26. 12:36 - Vid Ödön

(az elejére)

Meglepetten nézett körül, de nem látta, ki szólt hozzá szelíden csengő, alt hangon. A figyelmeztetés azonban fenyegetően hangzott, amit balgaság lett volna figyelmen kívül hagynia. A medence falát itt is ugyanolyan kövekből rakták, mint feljebb és lejjebb. Fogalma sem volt, mekkora mélység tátong alatta. Nem jött rá, miért pont most kell visszafordulnia, miért nem előbb vagy később. Semmi sem mutatta, hogy ez a hely különbözne a környezetétől.

Korábbi eufóriája egy csapásra szertefoszlott, a vélt sikertelenségtől kedveszegetten kezdett felfelé tempózni. Mikor a felszínre bukkant, a nap már alacsonyan járt. Levente azonnal nyújtotta a kezét, és határozott mozdulattal kirántotta a medencéből, Libbenő pedig máris adta a ruháit, ő pedig komótosan öltözött. Bár elképzelhetetlenül sok időt töltött a víz alatt lélegzetvétel nélkül, ez csepp fáradtságot sem okozott neki, még csak nem is fázott. Viszont rettentő csalódottságot érzett, akár az a gyöngyhalász, aki egy fárasztó nap végén zsákmány híján kénytelen hazatérni.

– Ó, úgy örülök, hogy végre megint itt vagy! – ölelte magához a férje, miután felöltözött. – Sikerrel jártál?

– Nem! – rázta meg szomorúan a fejét.

Azután elmesélte merülése történetét, amit barátai feszült figyelemmel, szótlanul hallgattak végig.

– Szerintem abban nincs igazad, hogy dolgavégezetlenül tértél vissza! – vigasztalta Libbenő. – Megtudtuk, itt nem találunk további útmutatást.

– És már az is biztos, értelmetlen Boldoghely lakói közül bárkinek ide kívánkoznia! – jelentette ki Csiperke.

 

 

A koronázási szertartásra Gyöngy a Varázsolások könyvéből készítette fel a leendő királynőt.

– Te lépsz utolsónak a terembe. Néped sorfala között vonulsz a trónhoz. Én mögötte foglak várni. Föléd tartom a koronát és eleresztem, utána pedig elvegyülök az ünneplő tömegben. A zaj elültével kell a fogadalmat megtenned. Nincs kötött szövege, ellenben a szívedből szóljon! Ha a hallatán bárkiben kétely merülne fel őszinteségedet vagy alkalmasságodat illetően, a korona a földre esik. Egyébként magától a fejedre kerül, és az halálodig téged illet, hacsak önszántadból le nem mondasz róla.

– Ekkor már férjnél leszek?

– Majdnem mindegy. Ugyanis a beszéded alatt egyedül kell állnod az emelvényen!

– Akkor utána adj össze minket! Ha alkalmatlan leszek uralkodónak, akkor feleségnek is. Nem akarnám így magamhoz kötni!

– Hogyha igazán szeret, nem azért lesz a férjed, mert királynő vagy!

 

 

Bőség havának közepén a vár apraja-nagyja összegyűlt a trónteremben. Mikor Gyöngy jelt adott, utat nyitottak a fehér ruhába öltözött Csiperkének. Ő, bár kételyek mardosták, kifelé magabiztosságot mutatva lépdelt az emelvényhez. Miután a feje felett lebegett a korona, csengő hangon beszélni kezdett:

– Boldoghely lakói! Tudom, most azt várjátok, fogadkozni fogok: életem végéig pártatlan és igazságos leszek, önzetlenül alárendelem magam népem érdekeinek, meg ilyesmik. Jogos igények, egyetértek velük! De…

Szavai megdöbbentették hallgatóit. Izegtek-mozogtak, értetlenül néztek hol szomszédjaikra, hol Gyöngyre, és az Államtanács tanácstalan tagjaira.

– De – folytatta kisvártatva Csiperke –, mindezeket felelőtlenség lenne megfogadnom, hisz nem születtem sem hibátlannak, sem mindenhatónak. Azt azonban őszintén ígérem, igyekezni fogok, hogy ti mind boldogan éljetek itt. Tisztában vagyok vele, egyszerre nem járhatok mindenki kedvében. És bár csudálatos lenne, ha a nyáj mindig úgy lakna jól, hogy a takarmánynak se legyen híja, ez lehetetlen! Éppen ezért elvárom, hogy mindenkor nekem szóljatok először, ha valamelyik tettemmel, döntésemmel elégedetlenek vagytok! Csakis így tanulhatok hibáimból, így orvosolhatom tévedéseimet. Nos, e számomra sorsdöntő pillanatban ennyit akartam mondani!

Amint elhallgatott, a korona, a teremben állók üdvrivalgása közepette, lassan a fejére ereszkedett.

Ezután Gyöngy összeadta Csiperkét és Májusiesőt, majd hajnalig tartó dínomdánommal ünnepelte meg Boldoghely népe a koronázást és az új párt.

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (160.)

2020. december 12. 12:39 - Vid Ödön

(az elejére)

Bőség havának második napján kerekedett fel a Boldoghelyre igyekvő kis csapat. Másnap késődélután értek a Királyszékekhez. Libbenő és Suhogó, akik eddig csak hallottak róla, megigézve járták körbe, majd léptek be az oszlopok közé. Májusieső pedig alig bírta lebeszélni Csiperkét, hogy a trónszékek közelébe merészkedjen.

– Nézzünk körül alaposan, hátha múltkor elkerülte valami a figyelmünket – javasolta Gyöngy.

Suhogó hátán körberepülte a csarnokot, ámde semmi újat nem talált. Miközben nézelődtek, váratlanul feltört a rémisztő vízfüggöny. Bajuk ugyan nem esett, ellenben a látvány, és az azt kísérő hangok igencsak lelohasztották a kedélyüket.

– Menjünk innen, baljós ez a hely! – kérte Libbenő, amivel egyik humkány sem vitatkozott.

– Rendben – válaszolta Gyöngy. – Csak szeretném szemügyre venni a medencét, azt még sohasem vizsgáltuk át.

Nemsokára az emelvényhez legközelebb eső pontjánál álltak. Vize majd méterrel a lapályba simuló, kikövezett perem alatt csillogott. Lehasaltak a szélére, kémlelték az alját, ám mintha feneketlen mélységbe tekintettek volna alá. Ameddig leláttak, egyforma, legalább embernyi magas, tökéletesen simára csiszolt fehér kövekből rakták a lépcső nélküli falát.

– Lemegyek, hátha találok valamit – jelentette be Gyöngy.

– Őrültség, ne légy vakmerő! – intette Csiperke. – Ha lenne bármi odalent, azt észre kéne vennünk.

– Nem engedlek le egyedül, veled tartok! – jelentette ki Levente.

– Kedves vagy, de szó se lehet róla! – mosolygott rá a felesége. – Ugyanis közülünk egyedül nekem ígérték a vízitündérek, hogy úgy lehetek a vízben, mint ők. Úgyhogy egymagam merülök! Viszont, ha holnap reggelig nem térnék vissza, ne várjatok rám tovább, hanem menjetek Boldoghelyre!

– Márpedig én innen tapodtat sem mozdulok, amíg újra fel nem bukkansz! – tiltakozott Levente.

Gyöngy vitatkozás helyett átölelte, és hálásan megcsókolta. Azután a Villőtől kapott nyakék kivételével mindent levetett magáról. Elegáns fejessel csobbant a medencébe. Bár számított rá, mégsem érzékelt áramlást, pedig komoly mennyiség táplálta a hegyről lezúduló folyót, amit a lapályon Tisztavíznek neveznek. Szabadon, súlytalanul lebegett a pucér testét cirógató, kellemesen langyos vízben. Ellentétben korábbi vízalatti tapasztalataival, ezúttal kristálytisztán, élesen látta a falakat, a kövek közti hajszálvékony fugákat, kivéve a medence fenekét. Kényelmesen körbeúszott, megtapogatta a köveket, majd lejjebb merült, és megint megtett egy kört. Úgy becsülte, már legalább nyolcszáz méternyi távolságot megtett, és huszonöt-huszonhat méter mélyen jár. Egyelőre sem a nyomás, sem a légszomj nem gyötörte. Leírhatatlan, mámoros érzés kerítette hatalmába.

– Köszönöm Villő, köszönöm Életkedvet adó! – gondolt hálatelt szívvel barátaira, akik ezzel a rendkívüli képességgel felruházták.

Folytatta útját lefelé, kitartóan rótta a köröket, azonban a fal egyhangúságát semmi sem törte meg. Időnként hanyatt fordulva felfelé kémlelt, hátha meglátja a társait, azonban a víz felszínén táncoló, vörösbe hajló napsugarak elzárták a kilátást. Már roppant mélyre merült, amikor váratlanul kántálni kezdett valaki:

 

Eddig és ne tovább,

Halál les rád alább!

Nincs itt mit keresel

Ám a véged közel.

Fenn aggódnak érted,

Indulj vissza, érted?!

 

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (159.)

2020. november 22. 10:31 - Vid Ödön

(az elejére)

Aratás havának utolsó estéjén érkeztek meg a Víg Gölöncsérbe, amelynek lakói kitörő örömmel fogadták Gyöngyöt és Leventét, és roppant szívélyesen bántak Csiperkével és Májusiesővel. Mivel mind a négyen jócskán elfáradtak a hosszú repüléstől, a házigazdák belátóan nem erőltették, hogy jövetelük céljáról beszéljenek. Inkább fenséges lakomával ünnepelték a viszontlátást. A két humkány nem győzött betelni Odi messziföldön híres palócos levével, ezzel a pörkölt bárányhúsból, zöldbabból és krumpliból készült, tejföllel bolondított étekkel. Senki sem csodálkozott, amiért a vacsora többi, hasonlóan kiváló fogásának már nem is jutott hely a gyomrukban. A jó boroktól végképpen elpilledtek, és gyorsan nyugovóra tértek.

Másnap Ajándék vezette körbe őket a fogadó környékén. Bár teljesen beilleszkedett oda, és mindenki családtagként bánt vele, napjait azonban beárnyékolta Tölgy emléke. Akadt volna számtalan kifogástalan kérője, ám ő a széptevések dacára pártában maradt.

Este végre szerét ejtették Csiperke és társai meghallgatásának. Az egybegyűltek meglepetésére és örömére Remény is csatlakozott hozzájuk.

– Kedves Libbenő – fejezte be részletes beszámolóját az ifjú királynő –, Levente javasolta, kérdezzünk meg, elvállalnád-e egy sárkányvérfa felnevelését Boldoghelyen? Gyöngy szerint ez roppant hosszú ideig egész embert vagy humkányt kívánó feladat, és még a siker sem garantált, mégis nagy jót tennél népünkkel, amiért cserébe csak szeretetünket és hálánkat tudjuk felajánlani!

A meglepett Libbenő a férjére, Suhogóra nézett, aki beleegyezően bólintott.

– Rendben, veletek tartunk. Zsóka majd gondját viseli a kertnek, amíg odajárunk. Remény, szerinted mennyi ideig leszünk távol?

– Őszintén… – tárta szét a kezét a tündér –, lehetetlenség ezt ma megmondani. Ha meg is ered a növény, bizonyosan évekre lesz szüksége, hogy kellően megerősödjön, és akár egy sárkánynak is ellenállhasson.

– Szeretném, hogyha nemcsak gondoznád a fát, hanem néhány barátunknak átadnád a tudományodat, hogy minél hamarabb visszatérhess ide, ami az igazi otthonod – tette hozzá Csiperke.

Miután a társaság szétszéledt, Odi, Katica, Márton és Réka félrevonták Gyöngyöt és Leventét.

– Mondjátok – kérdezte Katica –, boldogok vagytok Boldoghelyen?

– Igen! Azért egyvalami hiányzik… az emberi társaság, mivelhogy kettőnkön kívül nem él ott ember. Libbenő meg Suhogó példájából látom, hogy ennek nem kéne zavarnia, azonban egyelőre vendégnek érzem magam – válaszolta a férfi. – Ámde félre ne értsetek, egyetlen pillanatig sem bántam meg, amiért követtem Gyöngyöt oda!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (158.)

2020. november 08. 11:41 - Vid Ödön

(az elejére)

– Ami a sárkányvérfa ültetést illeti – hozta szóba másnap Gyöngy az Államtanácsban –, azt biztosan tudom, hogy arra csakis Magvető havában kerülhet sor. Annak első napjáig majd harmadfél hónap van még, a koronázással addig semmiképpen se várnék. Csiperke és Májusieső esküvőjének időpontjáról az érintetteknek illene dönteni, a koronázással vagy a faültetéssel akarják-e azt szimbolikusan egybekötni. Mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk a Fodros túlpartján nővő sárkányfákat, teremnek-e egyáltalán magot.

Remény és Gránátalma rezzenéstelen arccal hallgatták, ám Gyöngy biztos volt benne, ismerik a választ. Mivel nem akarta őket kényelmetlen helyzetbe hozni, utolsó szavait Csiperkéhez intézte.

– Az esküvőnk napját természetesen megbeszélem a mátkámmal! Azt javaslom, holnap vele és Gyönggyel repüljünk el megnézni a sárkányfa pagonyt. Nem kell emlékeztetned, Nagyszárny, hogy annak idején Buda megfenyegetett, tisztában vagyok a kockázattal. Mivelhogy a faültetés az én ötletem volt, senki mást nem tennék ki veszélynek!

– Valószínűtlen, hogy a parton emberek éljenek, meglehetősen zord az a környék – vélekedett Gyöngy –, mindenesetre nagyon elővigyázatosak leszünk.

Végül a felderítő csapathoz Levente is csatlakozott, aki semmi körülmények között sem akarta a párját egyedül elengedni. Ő Májusieső, míg Gyöngy Csiperke hátán repült a Fodros túlpartján nővő sárkányfákhoz. Mindegyiket alaposan szemügyre vették, azonban termést vagy elhullott magot nem leltek. A csemete pedig alig vegetált, bár utoljára még úgy tűnt, szép, egészséges, sudár fává fog növekedni.

– Azt hiszem – mondta, mikor kicsit kedvetlenül leültek ebédelni –, rájöttem, hogy a sárkányvérfa ültetéshez egy fa nedvére van szükségünk. Azt viszont, hogy hogyan tudnánk időben Boldoghelyre eljuttatni, még ki kell találni.

– Mi lenne, ha a Boldogság csanakját használnád ehhez? – kérdezte Csiperke.

– És megkérnéd Pongrácot, hozzon meg vigyen a két hely között. Ő a kellő gyorsasággal képes megtenni az utat. Azonkívül, amennyiben jól értelmezem, amit a Varázsolások könyvében erről találtál, a növény nevelése hónapokig tartó egésznapos elfoglaltság. Csiperkének pedig más fontos feladatai is vannak. Úgyhogy azt javaslom, kérjük fel Libbenőt erre, akinél jobb kertészt nem ismerek – ömlöttek Leventéből az ötletek.

– De a szerelmemmel együtt mi szeretnénk ezt a fát elültetni! – nyilvánította ki a királynő.

– Azt hiszem, a kettő nem zárja ki egymást – vélekedett Gyöngy –, azonban ez majd csak Magvető havában válik el. Persze, előbb meg kell látogatnunk Libbenőt, és megkérdezni, egyáltalán hajlandó-e erre az áldozatra?

– Mi lenne, ha most azonnal odarepülnénk? – vetette fel Májusieső. – A koronázásig még bő félhónap van hátra. Utána valószínűleg már úgysem engedne el az Államtanács, én pedig szeretnék kicsivel többet látni a világból. Mit gondolsz, varázsló, megtehetjük?

– Számoljunk! Ma Aratás havának huszadik napja van. Amennyiben minden jól megy, repülve öt-hat nap alatt juthatunk el a Víg Gölöncsérbe. Ott eltöltünk mondjuk két napot, onnan hazáig is legalább négy nap, így leghamarabb Boldogság havának hatodik napján vagyunk otthon. Elegendő időnk marad a ceremóniára való felkészülésre. De – emelte fel az ujját figyelmeztetően –, közben kétszer is el kell haladnunk a Királyszékek mellett, ráadásul valószínűleg mindig estére érünk oda. Ennélfogva egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezt a kockázatot szabad-e vállalnunk.

– Én bízok a Tükörfal jövendölésében! – jelentette ki elszántan Csiperke. – Egyébként sem akarom úgy leélni az életemet, hogy mindig minden kockázatosnak vélt dolgot elkerülök! És Májusieső a szívemből szólt azzal: minél többet ismerünk a világból, annál bölcsebben tudunk majd dönteni a cselekedeteinkről. Úgyhogy én mindenképpen megyek!

– Igaza van az unokámnak – vélekedett Remény Gyöngy néma kérdésére –, kockázat nélkül nincs győzelem! Induljatok hát, és járjatok sikerrel!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (157.)

2020. október 25. 09:30 - Vid Ödön

(az elejére)

Felütötte a Varázsolások könyvét, ami szokás szerint a megfelelő helyen nyílt ki.

 

Így ültess növényritkaságot

 

Ilyesmire csak akkor vállalkozz, ha eltökélted, szívvel-lélekkel gondozod csírázástól az első virágzásig. Cseppnyi kétség esetén bele se kezdj! Ne feledd, a hanyagságod miatti esetleges kudarc mindhalálig emészteni fog!

Nos, ha készen állsz, láss hát hozzá!

Mindig az anyanövény ápolójától kérj magot. Pőre kezeddel ültetésig ne is érintsd, selyembe-bársonyba bugyolálva óvd még a fuvallattól is.

Legelőször növényednek készíts ágyást. Magvető havának első napján, teleholdkor perzseld meg a földet, de tüzed pernyéje ne hulljon rája. Azután minden reggel és este fél ölnyi mélyen alaposan forgasd át a talajt, míg az újhold éjjele el nem érkezik.

Pontban újholdkor, szempillantással sem elébb vagy később, vesd a magot hüvelyknyire kikapart ágyába. Hintsd meg lapátnyi finoman szétmorzsolt, zsíros földdel, finoman döngöld el fölötte, végül önts rá pintnyi harmatvizet.

Reggel, este locsold ágyásod harmatvízzel.

Éjjel-nappal őrizd csemetéd, nehogy ármány vagy sárkány elragadja.

Hogyha elég kitartó vagy, siker lesz jutalmad.

 

– Hát – sóhajtotta, miután az egész szövegen háromszor gondosan átrágta magát –, jobban örülnék, ha ez konkrétan a sárkányvérfáról szólna. Mert minden teljesen világos, kivéve, hogy továbbra sincs fogalmam róla, honnan a csudából vegyek hozzá magot!

– Pedig Bölcsesség megmondta! – ellenkezett belső énje.

– Ugyan Rozi, még csak célzást sem tett rá! – vágott vissza ingerülten.

– No, akkor gondold végig újra, amit tőle hallottál!

– Lárifári, csak a tündérek szokásos közhelyét ismételte: „te a szükséges tudásnak és az összes eszköznek birtokában vagy, ami a vállalkozáshoz kell, mivel ezt a dolgot egyszer már megcselekedted.”… Hoppá… vajon mit értett azalatt, hogy egyszer már megcselekedtem? Csak nem arra gondolt, hogy csemete nőtt ott, ahová a megsebzett fa vére hullott?!... Hm, egy próbát megérne!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (156.)

2020. október 10. 10:06 - Vid Ödön

(az elejére)

– Azért nem eszik ilyen forrón a kását, királynő! – válaszolta Gránátalma. – Hibáztál, ám semmi helyrehozhatatlant nem tettél. Legyen az az eset tanulsága, a jövőben mindig rendkívül alaposan meg kell fontolnod, min lehet változtatnod!

– Ezt is megjegyeztem!

Csend telepedett a helyiségre. A jelenlévők szeretettel nézték Csiperkét, míg ő összeráncolt homlokkal gondolkodott.

– Azt hiszem, a következőnek nem látjátok akadályát – szólalt meg jó sokára. – Szeretném, ha Remény, nem mint a nagymamám, hanem mint tündér és előző királynő, azonkívül Májusieső az Államtanács tagjaként fejthetnék ki a véleményüket. Tisztább lenne így, mintha négyszemközt kérdezném őket!

– Rendkívül bölcs javaslat! – helyeselt Nagyszárny. – Én támogatom.

– Szerintem senki sem ellenezné – bólogatott szaporán Ércmester. – Ugye jól gondolom, ezek után semmi akadálya a frigynek és a koronázásnak?

– Szeretnék még valamit indítványozni – folytatta Csiperke. – Ismeretes, hogy valaha ezt a helyet sárkányvérfa védelmezte. És a Világ végén álló ajtón is azt olvashattuk, hogy azt kellene elébe ültetni. Amennyiben lehetséges, a koronázási ceremónián vessük el a magját!

– Logikus, amit felhoztál – válaszolta Gránátalma –, azonban ez nem megy ilyen egyszerűen. Reménnyel mi ketten nem segédkezhetünk benne! Elégedjetek meg annyi magyarázattal, hogy tündér sárkányvérfát nem ültethet oda, ahonnan az egyszer már kipusztult. Azért még ne adjuk fel könnyen a dolgot, mivel közülünk Gyöngynek lehet akkora hatalma, hogy ezt véghezvigye!

– Ezt meg hogyan érted? – csodálkozott Gyöngy.

Bölcsességet kéne merítened a Varázsolások könyvéből! – felelte kétértelmű hangsúllyal az idős tündér. – Szerintem azután térjünk vissza erre a kérdésre.

 

 

Gyöngy pontosan felfogta Gránátalma útmutatását: mindenekelőtt beszéljen Tündérkert királyával. Amint magára csukta varázslói szobájának ajtaját, gondolatban máris szólította:

– Bölcsesség, a tanácsodat kérném!

– Mondjad, leányom, mit szeretnél!

Gyöngy elismételte az Államtanács utolsó ülésén történteket, azután ezzel fejezte be:

– Szélkakas, Remény és Gránátalma is titkolóznak, hogyan tehetnénk szert sárkányvérfa magjára, amire pedig minden jel szerint nagy szükségünk lenne. Kérlek, áruld el nekem!

– Nos, erről a növényről még a tündértestvéreinkkel sem beszélünk, a titkát kizárólag a Tündértanács tagjai ismerik – válaszolta hosszú hallgatás után a tündér. – Ám mivel nyilvánvaló, ezen nagymértékben múlik Boldoghely sorsa, a társaim beleegyezésével kivételesen annyit segítek, te a szükséges tudásnak és az összes eszköznek birtokában vagy, ami a vállalkozáshoz kell, mivel ezt a dolgot egyszer már megcselekedted. Őszintén sok sikert kívánunk neked, varázsló!

Gyöngy csalódott a válaszban. Bár ebből mégiscsak jóval több információhoz jutott, mint amikor Bölcsesség így küldte fel a Kristályhegyre: „te meg tudod mászni! … Hogy miért, az egyelőre maradjon a mi titkunk! Nem miattunk, a te érdekedben.” Abban az egyben biztos volt, felesleges időtöltés lenne bármelyik vele élő tündért megkérdeznie, tapodtat sem vinnék közelebb problémájának megoldásához. Arról is végképp letett, hogy valaha magyarázatot kapjon a tündérkirály rejtélyes kijelentéseire.

(folytatás)

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása