Karbidlámpám pislákoló fényénél írom életem talán utolsó sorait. Végtelenül hosszúnak tűnő órák óta magamra maradva, elkeseredetten ülök egy rejtélyes barlang mélyén. Társaim eltűntek, a kiutat meg nem találom. Lámpásomat nemrég tisztítottam, a kevéske karbid legfeljebb egy órára elegendő. Utána sötétség vár rám. S miután a mentőcsapatnak már rég meg kellett volna érkeznie, egyre fogy a remény, hogy valaha meglátom a napvilágot. Amíg lehet, jegyzetfüzetembe leírom, hogy s mint kerültem ide.

...

Az egész úgy kezdődött, hogy az őszi szemeszter geodézia vizsgájának eredményeit néztük néhány tankörtársammal a kari hirdetőtáblán. Ekkor szólított meg Bori, a csoport vörös hajú bombázója:

– Iván, van kedved egy kis kalandhoz?

– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza meglepődve.

– Gyere, igyunk meg egy kávét a Libellában, majd ott elmesélem.

A többiek irigykedve nézték, ahogy büszkén kísérem el a lányt. Furdalta az oldalamat, milyen kalandra invitál, hiszen eddig egyikünket sem tüntette ki figyelmével. A felsőévesektől hallottunk néha olyanokat, hogy egyes, kevésbé jóképességű kolleginák kinéznek a tankörből egy fiút, akinek a segítségével valahogy túljutnak az államvizsgán. De Bori esetében valószínűleg nem erről lehet szó, hiszen amellett, hogy csorgott utána a nyálunk, a csoportból neki vágott legjobban az esze.

Miután a csóró egyetemistákra szabott presszóban megkaptuk a kávénkat, a lényegre tért:

– Nos, én barlangászom. Egyhetes expedícióra indulunk, és váratlanul kidőlt az egyik srác. Sürgősen kéne valaki helyette. Rád gondoltam.

Egy kis csalódást éreztem, hiszen egészen másmilyen kalandra számítottam.

– Miért pont én? – tudakoltam. – Sohasem jártam barlangban!

– Mert jól megy neked a geodézia, meg a műszaki rajz. A barlangjárást meg mindenki így kezdi, tehát emiatt ne aggódj. Ha klausztrofóbiát vagy tériszonyt mondtál volna, az más lenne. Végül, ne sértődj meg, de legjobb tudomásom szerint facér vagy, ezért valószínűleg nincs más elfoglaltságod.

Felrémlettek bennem gyermekkorom olvasmányai, amiket könyvtáros nagyanyám hordott haza lelkesen. Kessler Hubert, Jakucs László, Norbert Castaret lebilincselő leírásai barlangi élményeikről kitörölhetetlenül belevésődtek az emlékezetembe. Csodálattal adóztam nekik, akik olyan helyekre jutottak el, ahol ember előttük még nem járt. És most itt a lehetőség, hogy magam is átéljem a földalatti világ felfedezésének izgalmát, szépségét!

– Mikor indulunk?

– Két nap múlva. Örülök, hogy velünk tartasz!

...

Miskolcig kettesben utaztunk Borival. Útközben gyorstalpaló elméleti oktatást kaptam a barlangi viselkedésről. Én vagyok az egyetlen újonc, a csapat már több éve járja együtt a föld mélyét.

A többiekkel a Tiszai pályaudvaron találkoztunk. Ők is egyetemisták, ki Debrecenben, ki Szegeden, ketten pedig Miskolcon tanulnak. Összesen tízen leszünk, hat fiú és négy lány. Majd félnapos vonatozás, meg autóbuszozás után egyórás gyaloglás várt ránk a kutatóállomásig.

Az ötfős térképező csapatba osztottak. Némi szorongással öltöttem magamra az overállt, bújtam bele a gumicsizmába, tettem fejemre a kobakot. Megmutatták, hogyan kell fogni meg kezelni a karbidlámpát, hogy ne égessem meg vele magam, és lássak is mászás közben. Vállamra szimatszatyor került, amiben tartalék elemlámpát, gyufát, egyszerű elsősegélycsomagot, mérőszalagot, összecsukható mérőlécet, jegyzetfüzetet és több ceruzát viszek magammal. Szityus, polgári, ámde barlangász körökben nem használt nevén Frici, cipeli a teodolitot, a lányok meg egy-egy műszerállványt.

– Este hatra legyetek itt! Jó szerencsét! – indított utunkra az állomás vezetője, Béla, aki szakmáját tekintve hidrogeológus, egyébként meg Bori papája.

Pár perces kutyagolás az éjszaka esett, majd félméteres szűz hóban, és ott álltunk a barlang vastag ajtóval lezárt bejáratánál. Lámpagyújtás, és indultunk lefelé. Keskeny, lejtős vágatban haladtunk előre. Azután egyszer csak lámpáink fénye elveszett az elénk tárult hatalmas csarnokban. Kényelmetlen lépcsősoron ereszkedtünk lefelé, a mellettünk tátongó mélységtől csak a kifeszített, kissé rozsdás drótkötél választott el.

– Hány méter van alattunk? – kérdeztem némi aggodalommal, a korlátpótlékot markolva.

– Nagyjából huszonhat – legyintett Szityus. – Ne félj, még senki sem esett le. A lábad elé nézz!

Mire leértünk, a lábaim reszkettek az erőlködéstől, ám ennek társaimon nyomát sem láttam. Nem maradt időm a panaszkodásra, mert máris indultunk tovább a jó tíz méter széles folyosóban. Fentről hatalmas, bizarr formájú sztalaktitok erdeje csüngött, talpunk alatt kavics csikorgott.

– Tavasztól őszig az egész járatot majd kétméteres víz tölti ki, akkor senki sem jöhet le – magyarázta Bori. – Most legfeljebb néhány pocsolyát találhatunk.

Legszívesebben lépten-nyomon megálltam volna, hogy lámpásomat magasra tartva bámészkodjak, de a többiek nem hagyták.

– Erre most nem érünk rá – nógatott Szityus. – Ha időben végzünk, lesz alkalmad alaposan körülnézni.

Félórás erőltetett tempójú gyaloglás után értünk célunkhoz. Ez a hely számomra semmiben sem különbözött az eddigiektől, ám társaim felismerték. Nekikészültünk a munkának, a folyosó falában nyíló nagyobb hasadékokat és üregeket kellett pontosan bemérnünk. Miután felállítottuk a műszert, mindnyájan egy-egy lyukba próbáltunk bekúszni. Amelyikbe valamelyikünk legalább derékig befért, annak helyét meg alakját rögzítettük. Sziszifuszi elfoglaltság, egy óra alatt jó, ha száz métert haladtunk előre.

Nem számoltam, hányszor gyömöszöltem már be magamat lehetetlenül szűknek és levegőtlennek tűnő helyekre, amikor egy szélesebb, lapos üregben váratlanul erős huzatot éreztem, ami elfújta lámpásom lángját. A kényelmetlen helyzetben nem tudtam újra meggyújtani, így sötétben tapogatóztam vissza a főágba, és izgatottan hívtam társaimat.

Most, legvékonyabbként, Bori kúszott be, mi pedig lélegzetvisszafojtva vártunk visszatértére.

– Gyertek! – hallottuk néhány perc múlva. – Ez csodálatos!

– Menj te elsőnek, elvégre te találtad – küldött előre Szityus. – Használd a zseblámpádat!

Követtem Bori nyomát. A huzat persze megint elfújta a lángot, a karbidgáz szúrós szagát belélegezve nyomakodtam egyre beljebb a legfeljebb ötven centi magas résben. Alul a kavicsok kegyetlenül böktek mindenütt, ehhez képest a seregben rendszeresen gyakorolt laposkúszás nokedlinek tűnt. Fogalmam sincs, hány méter után az üreg kitágult. Mélyen alattam Bori lámpása világította meg az egymás alatt elhelyezkedő kisebb-nagyobb medencék alkotta, kék erezetekkel tarkított narancssárga kőzuhatagot.

– A peremekre lépve mássz le! – kiabálta Bori.

Hamarosan mind együtt álltunk az óriási mésztufagát lábánál, amelyhez foghatót még egyikünk se látott. Nagyjából tíz méter magasságig, és ugyanilyen hosszúságban borította a folyosó falát. Ebben a járatban víz csobogott a mésztufa medencék végeláthatatlan során keresztül.

– Egy órát mehetünk előre – nézett karórájára Szityus –, utána visszafordulunk!

A patak folyását követve indultunk tovább. Társaimmal együtt feldobott az a mámoros érzés, hogy elsőként járhatunk be egy addig ismeretlen, óriási barlangrészt. Most nem siettünk annyira, alaposan megszemléltünk minden képződményt. A folyosót teljes szélességben kitöltő tufagátak sora, a főtéről lógó, a lámpások fényében szikrázó cseppkőképződmények, és az oldalfalakat borító, a gravitációnak fittyet hányó, girbegurba heliktitek garmadája egy életre szóló élményt nyújtott.

A kitűzött óra szinte észrevétlenül elröpült, és a kényelmesen járható barlangág még mindig hívogatóan sötétlett előttünk. Mentünk volna tovább, de Szityus észnél volt:

– Öt perc pihenő, utána indulás vissza! Tudjátok, ha nem érünk ki időre, kapunk a fejünkre Bélától. Holnap is lesz nap.

Letelepedtünk egy szárazabb helyre.

– Iván, nagy mázlista vagy – vigyorgott rám kedvesen Bori –, a legtöbb barlangásznak sohasem adatik meg az ilyen felfedezés. Neked meg első utadon összejött!

– Köszi, hogy elhívtál – válaszoltam lelkesen. – Remélem, máskor is veletek tarthatok!

A pihenésre szánt idő egyetlen pillanatnak tűnt. Felcihelődtünk. Én még egy utolsó pillantást akartam vetni a bíztató folytatásra, így hátat fordítottam társaimnak. Mire visszafordultam, hírük-hamvuk sem volt.

– Hé, merre vagytok? – kiabáltam. – Ugye, most akartok felavatni?

Hangom elenyészett a sötétségben. Nem értettem a dolgot, hiszen csak másodpercek teltek el azóta, hogy feltápászkodtunk. Szaglásztam, hátha megérzem az elfújt lámpák jellegzetes szagát, de a levegő tiszta volt. Mivel meg voltam róla győződve, hogy csakis előttem lehetnek, bosszankodva eredtem a nyomukba.

A folyosó teljesen ismeretlennek tűnt. Mivel csak az én lámpám égett, alig világította meg az utamat. Karórámat valahol nekiüthettem a falnak, mert az üvege összetört, és a szerkezet megállt. Így csak reménykedtem, hogy időérzékem nem hagy cserben. Konokul küzdöttem magam előre, időről-időre szólongatva eltűnt társaimat, mindhiába.

Minden lépésnél vártam, hogy társaim előugranak a sötétből, vagy végre feltűnik az az összetéveszthetetlen képződmény, amin ebbe a járatba leereszkedtünk. Amikor úgy ítéltem, hogy több mint egy órája jövök, és még mindig nem értem oda, megfordultam.

A környék megint teljesen másnak látszott, mint korábban. Ez nem lepett meg, hiszen Bori még a vonaton figyelmeztetett, hogy ismeretlen járatban gyakran vissza kell nézni, hiszen a visszafelé vezető úton abban a látványban lesz részem. Én erről a felfedezés izgalmában, meg társaimban bízva, bizony megfeledkeztem. Újra hátraarcot csináltam, és meghökkentem, ugyanis semmi sem tűnt ismerősnek.

Lámpásom egyre kevesebb fényt adott. Tudtam, hogy ez azt jelenti, legalább nyolc órája használom, ideje a haszontalan karbidportól megszabadulni. Elemlámpámmal világítva kitisztítottam a karbidtartályt. Mindössze egy kis maroknyi darabos karbidot tudtam összeszedni, jó, ha két-három órára elég lesz.

Az újragyújtott láng megint ismeretlennek tűnő járatot világított meg. Lassan hatalmába kerített a pánik, hiszen ahányszor csak körbepillantottam, új, azelőtt sohasem látott kép tárult elém. Hosszas hezitálás után úgy döntöttem, leülök, és várom, hogy társaim, vagy a keresésemre küldött mentőcsapat megtaláljon. Az idő előrehaladtával egyre nőtt bennem a meggyőződés, hogy nagy felfedezőutamat nem élem túl, akárcsak Scott kapitány a Déli sarkot. Akkor pedig itt az idő, hogy történetemet papírra vessem, mielőtt a pislákoló fény végképp kihuny…

...

– Jó reggelt kívánok minden most ébredő kedves rádióhallgatónak! – keltett az éjjeliszekrényemen álló kisrádió. – Hallgassák meg legfrissebb híreinket! A Barlangi Mentőszolgálat ma hajnalban négy fiatalember holttestét hozta felszínre a Ferenchegyi-barlangból. Az elsődleges vizsgálatok szerint legalább három hete haltak meg.