Írásaim

Vid Ödön

Fehér folt

2015. április 04. 17:43 - Vid Ödön

– Heine-Medin kór, kedves anyuka – közölte a doktor. – Szerencsére nem ment Frigyes tüdejére. De élete végéig járógépet kell használnia.

Engem hívnak Frigyesnek, és ekkor – ötvenkilencben – tizenhárom éves voltam. Az utolsó nagy járványban, a ballábam meg az önfeledt hancúrozás lehetősége lett oda. Te, kedves olvasóm, valószínűleg járványos gyermekbénulásnak ismered, ha egyáltalán hallottál róla. Ellene kaptad a Sabin cseppeket, ami akkoriban még nem létezett. És, mint a doktor bácsi nagyon helyesen megjegyezte, a szerencsésebbek közé tartozom, hiszen akár örökre vastüdőbe is kényszerülhettem volna.

Sokáig tartott, míg a fránya szerkezetet meg a mankót megszoktam. Előtte örökmozgó voltam. Attól fogva a tornaórákon a padról irigykedve néztem a fiúkat. Kirándulni, táborozni meg nem mehettem velük. Ami pedig mindennél jobban fájt, nem állhattam többé szolgálatba az Úttörővasúton. Nem zakatolhatott velem hegyek között, völgyek között a piros-fehér szerelvény, nem kezelhettem a jegyeket, nem állíthattam váltót, forgalmistaként nem engedhettem útjára a vonatot. Ehhez képest szinte semmiség, hogy jó néhány srác, akit addig a barátaimnak hittem, kerülni kezdett.

A felnőttek azzal vigasztaltak, hogy minden rosszban van valami jó: több időd lesz olvasni. Hát, erre valóban nem panaszkodhattam. Mindent, ami a kezem ügyébe került, szinte befaltam. Hamarosan azt vettem észre, a suliban bármire terelődik a beszélgetés, arról nekem van fogalmam. Általában több mint a társaimnak. Különösen a felfedezésekről szóló könyvek lettek a kedvenceim. Esténként arról ábrándoztam, varázsütésre rendbe jön a lábam, és útra kelek felfedezetlen helyek, fehér foltok meghódítására. Kár, hogy ilyen már nem nagyon akad a Földön.

Gimis ofőm, Aladár bácsi, nyugdíjhoz közeledő matektanár létére csuda jó fej volt. Péntekenként az utolsó, néha a késő délutánba nyúló órát laza beszélgetéssel vele és érdekes vendégeivel töltöttük. Épphogy megmelegedtünk az új suliban, amikor Pali bát, a harminc év körüli technikatanárt hívta meg, aki szabadidejében barlangokba járt. Soha nem felejtem el azt az órát, amíg erről a titokzatos világról mesélt. Tőle tudtuk meg, hogy Budapest az egyetlen világváros, amely óriási barlangok fölé épült. Némelyike a maga nemében pedig a párját ritkítja.

– Van-e kérdésetek? – fejezte be.

– Tanár úr – majd kibuktam a padból –, járt-e már olyan helyen, ahol maga előtt még senki?

– Még nem, de azon vagyunk a barátaimmal. És akinek van hozzá kedve, csatlakozhat hozzánk!

– Én szeretnék!

Az osztályból kitört a röhögés.

– Oda sánták nem valók! – rikkantotta padszomszédom.

Majd’ elbőgtem magam, de Pali bá odajött, a vállamra tette a kezét, és azt mondta:

– Nehéz ügy, Frici, de nem lehetetlen! Majd meglátjuk, mit tehetünk.

Ettől kezdve a dolog a rögeszmémmé vált. Hetek alatt elolvastam mindent, amit a könyvtárban a földalatti világról találtam. Közben sokat nyaggattam a szüleimet, vigyenek le a Pál-völgyi barlangba. Akkoriban Budapesten a nagyközönség csak ezt látogathatta, arra pedig nem is gondolhattam, hogy a világ végére, Aggtelekre kiránduljunk. Végül anyukám beadta a derekát, így egy november végi vasárnapon a család felkerekedett, és elbumliztunk Kőbányáról, ahol akkor laktunk, a város Zöldmálnak nevezett részébe. Villamosról, villamosra, majd egy újabbra, hogy a végén a Hármashatár-hegyre feldöcögő buszról a barlangot rejtő, rég felhagyott kőfejtő előtt szálljunk le. Ott azonban óriási csalódás ért:

– Nem ilyeneknek való ez a hely – mondta ridegen az idegenvezető, miután végignézett.

– De hát ez kiépített barlang! – próbálkozott apám, miközben én, a tizenöt éves kamasz a könnyeimmel küszködtem.

– Persze, létrákkal… – mormogta a fiatalember.

Másnap, tanítás után felkerestem Pali bát, és elpanaszoltam a történteket. Bevallottam, minden vágyam, hogy barlangász legyek, hisz már csak ott vannak fehér foltok. Türelmesen végighallgatott, azután órákig beszélgettünk.

– Frici, légy egy kis türelemmel! – búcsúzott.

Teltek a hetek. Pár osztálytársam néhányszor elment a tanár úr csapatával. Utána napokig büszkén mutogatták kék-zöld foltjaikat, meséltek csúszásról-mászásról, feneketlennek tűnő mélységekről, szűk járatokról, ruhaszaggató sziklaélekről. Meg unalmas órákról, amikor cidrizve mérőszalagot tartottak, vagy túrták az agyagot. Titkon irigykedtem rájuk, és egyre kevésbé bíztam Pali bá ígéretében.

Végre-valahára a tanár úr harmadmagával levitt a Mátyás-hegyi barlangba. Ez pont a Pál-völgyi barlanggal szemközti, régen felhagyott kőfejtőből nyílik, csupán a Szépvölgyi út választja el egymástól a kettőt. És nincs kiépítve, közönséges kiránduló oda nem mehet. Overállt, sisakot adtak rám, karbidlámpát nyomtak a kezembe.

Az elején, a háborús óvóhelyen még simán ment minden. Aztán jött az igazi barlang. Ám minden más volt, mint ahogy a könyvek és fényképek alapján elképzeltem. Más olvasni, hallani a kő keménységéről, az agyag nedvességéről, mint belefeküdni a tíz fokos pocsolyába, denevérguanóba tenyerelni, óvatlanul beleverni a fejedet az alacsony mennyezetbe, ami bizony sisakon keresztül is fáj. Hidd el nekem, kedves olvasóm, sokkal jobb!

Az első alkalommal csak egy kis kört tettünk, le a Színházig, onnan a Könyvtárhoz, majd vissza a felszínre. Lassan, kínlódva haladtunk, a járógépemet nem igazán ilyen helyre tervezték. Eleinte összeszorított foggal küzdöttem magam előre. Aztán rájöttem, hogyan tegyem kezem-lábam, és egyre inkább a látványra koncentrálhattam. Cseppköveket sajna nem láttam, ebben a barlangban csak nagyon kevés van. Viszont kísérőim mutattak megkövült kagylókat, amik pont úgy néztek ki, mi ma élő leszármazottaik, csak millió évekkel idősebbek.

Ha rajtam múlik, boldogan mentem volna tovább is, de Pali bá azt mondta:

– Elsőre ennyi is elég! Meglátod Frici, másnapra olyan izomlázad lesz, hogy csak na!

Igaza volt, de cseppet sem bántam. Aztán a túra végén mind megdicsértek, és megígérték, máskor is velük tarthatok.

Osztálytársaim hamarosan lemorzsolódtak, míg én nem. Hétről hétre bújtam a föld alá, nagy örömmel tettem azt, amit a nagyok rám osztottak. Részt vettem a bontásban is, adogattam hátra a köveket, cibáltam kifelé az anyaggal telt vödröket. A csapat befogadott.

Május vége felé, az egyik alkalommal Pali bá rám bízta a kövek kiszedegetését a lyukból. És akkor egyszerre csak feltárult előttem „az üreg”. Átpréseltem magam a szűkületen, és egy új járatba jutottam. A többiek aztán jöttek utánam.

Akkor régi vágyam teljesült, és a Földről egy újabb fehér foltot sikerült eltüntetnem. Miután felmértük, kiderült, hogy aznap bő száz méterrel nőtt meg a barlang. Bár nem sok, de mégis én voltam benne az első!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr387339370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása