Írásaim

Vid Ödön

Egy találkozás

2015. április 10. 18:11 - Vid Ödön

 

Egy már nem fiatal férfiú vizsgálgat. Közelről, hosszan, alaposan. Nézése inkább kíváncsi, mintsem tolakodó, mindazonáltal illetlen és felettébb kellemetlen. Ha szende úrleány lennék, arcom most pirulva rejteném legyezőm mögé. De nekem erre már semmi szükségem. Előkelő, divatos, földig érő ruhám, s az alatta megbúvó míder védelmében mosolyogva állom tekintetét. Nem tudom ki ő. Sohasem mutatták be nekem, s ő maga sem siet eme hiányt pótolni. Nem látszik úrfélének. Se bajusza, se szakálla, az arca borostás, az üstöke, melyet időnként gondterhelten megvakar, rendezetlen. Az öltözetéről meg jobb nem beszélni, úri hölgy társaságában ilyesmit viselni égbekiáltó vétek!

Nem én akartam vele találkozni, hisz mint már mondtam, nem ismerem őt. Az illem úgy kívánná, hogy a szalonjában társalogjunk, ám ez a hely egyáltalán nem az. De legalább nem vagyunk kettesben! Valahol mögöttem három, soktagú zenekartól kísért énekes más-más szöveget, ritmust követve igyekszik egymást túlharsogni. Egyik sem kedvemre való muzsika. A hangzavar bántja a lágy, andalító dallamokhoz szokott fülemet. Vajon mekkora lehet ez a terem, hogy ennyi sok ember elfér benne? És valahonnan sivításokkal, kürtöléssel, csikorgással vegyített állandó zúgás is hallatszik. Hogyan lehet megőrülés nélkül elviselni ily borzasztó lármát? Ráadásul fülledt, büdös a levegő, csak pihegni tudok! Az engem bámuló férfiút mindez szemlátomást nem zavarja, tudomást sem vesz a nekem okozott kényelmetlenségről.

Hasztalan szólok hozzá, nem hall engem. Vagy legalábbis úgy tesz. Ehelyett óvatosan felém nyúl, és felemel. E kezek ellentétben állnak öltözetével, nem árulkodnak kétkézi munkáról. És tiszták, amit az első benyomások alapján egyáltalán nem vártam. Azt se, ami ezután következik. Arccal lefelé fordít, és egy óriási üveglapra fektet. Alóla sohasem látott szerkezetből éles, vakító fény lövell ki. Aztán lassan megmozdul, és idegtépő lassúsággal a szemem felé közelít. Rettegek attól, ami most reám vár. Tán ez lenne a sokat emlegetett tisztítótűz? Vajon elégek-e benne, avagy megtisztulva a mennybe jutok? Megadom magam az elkerülhetetlennek.

A fény váratlanul kihuny, és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy semmi sem változott. Legalábbis azt hiszem.

Pillanatokkal később a férfi megint kézbe vesz, és ismét egymás szemébe nézünk. Most már tudom, az érdekli, ki vagyok én. Míg engem az, ő kicsoda. De erre egyikünk sem fog soha választ kapni. Mert gondolataim nem érhetik el őt, ő pedig nem beszél hozzám, hiszen én csak egy réges-régi kép vagyok számára.

Amikor készültem, a derűsen mosolygó úrhölgy a verzómra írta nevét és az évszámot. Mára ebből csak az utóbbi olvasható, a nevet valaki valamikor dühödt indulattal kivakarta. Így csak annyit tudhat rólam az, ki kezébe vesz:

"Levétetett Pesten, Simonyi úr fényírdájában, 1866-ban."

Szólj hozzá!
Címkék: novella

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr787356766

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása