Írásaim

Vid Ödön

Az időtörött (1.)

2015. április 13. 22:32 - Vid Ödön

– Hé, ki vitte el a korlátot?

Szavaim elhaltak a hatalmas, sötét üregben. Pusztán a lábam előtti vékony erecske surrogását, meg a főtéről lehulló vízcseppek zaját hallottam. Pedig félórája, mielőtt ide, a Nehéz-útba bementem, még megvolt! Sisaklámpám jókora területet bevilágított, de csak amerre a fejemet fordítottam. Ez a hátránya a környezetbarát ledes lámpáknak. Bezzeg régebben, amikor karbidlámpákat használtunk, a lobogó láng fénye köröskörül táncolt a falakon.

2012. december 21-én, déli tizenkettő után 26 perccel meglepődve láttam, hogy a jobb kézre halmozódó, szobanagyságú kövekből álló Mórea-hegyre vezető lépcsősornak, meg a patakmeder melletti járdának nyoma veszett. Reggel, mikor a barlang ajtaját magamra csuktam, ilyesmire nem számítottam. Odakint kellemes hideg, félméteres hó, a téli szünidőre és a közelgő ünnepekre készülődők nagy örömére. Idebenn minden a szokásos volt, idáig!

Nyolc hónapja, amikor az orvosom nyomatékosan eltanácsolt attól, hogy harmincévesen, súlyos asztmával, a gyorséttermi kajától elhízva a budapesti kőrengetegben éljek, Jósvafőre költöztem. Szoftverfejlesztőként távmunkából, meg néhány sikeres programom jogdíjaiból tartom fenn magam. Sőt, legalább évtizedesre tervezett klimatológiai méréssorozat finanszírozására is telik.

Azóta naponta, a józanésznek és a biztonsági szabályoknak fittyet hányva, magányosan bejárom a Baradla Főágát, begyűjtöm a felállított műszerek adatait, a csepegés-mérőkből vízmintákat veszek. Használhatnék havi rögzítőket, de így jó ürügyet találtam a gyógyító sétákra. Nem is gyötört azóta sem allergia, sem más nyavalya, viszont nyár végére visszanyertem érettségi súlyomat! A kiépített turistaúton legfeljebb akkora kockázatot vállalok, mintha a környező erdőkben bóklásznék egyedül, az óceánon való egyszemélyes vitorlázásról nem is beszélve. Ha netán valami bajom esne, gyorsabban érkezne segítség, mint a felszínen.

Tehát, értetlenül bámultam a sziklákat. Egy pillanatra felrémlett, hogy most van a maja időszámítási ciklus vége, de elhessegettem a gondolatot. Nem hiszek a világvége jóslatoknak, sem egyéb hasonló marhaságoknak. Viszont a környék tényleg alaposan megváltozott! Ameddig a lámpafényben ellátok, nyoma sincs koromnak, vagy más kultúrhatásnak.

– Ha nincs járda, hát nincs! – kiabáltam. – Majd jobban vigyázok!

Az aggteleki kijárattól nagyjából kilométernyire voltam. Ezt, ha kilép az ember, és nem áll le minden cseppkövet megbámulni, húsz perc alatt kényelmesen meg lehet tenni. Nekem általában másfél óráig tartott, mivel közben hat műszercsoportot kerestem fel. Nem aggódtam különösebben, hiszen az enyémnél gyatrább felszereléssel, ha nem is túl sűrűn, már az őskor emberei is jártak errefelé.

A patakmeder sziklái között mentem, ha kellett, másztam. Szerencsémre a Styx, a Baradla patakja, alig csordogált. Így a Török-fürdőt bőrigázás nélkül tudtam leküzdeni.

Lassan megszoktam, hogy minden emberi tevékenységre utaló dolog eltűnt. Egy árva vésést, „itt jártam” firkát, vagy a geográfus nemzedékek feltűnő jeleit, sőt, egyetlen barbár módon letört cseppkövet sem láttam. A falak, a képződmények fehéren csillogtak. Egyáltalán nem sokkolt a vízfolyást tóvá duzzasztó gát és a tövébe telepített mérőeszközeim hiánya. Azt kevésbé értettem volna, ha a helyükön vannak.

A folyosó teremmé szélesedett, lámpám fénye szinte elveszett benne. Akárcsak a faltól-falig kacskaringózó kavicsos mederben csörgedező víz. Azt követve volt időm és erőm azon gondolkodni, mire véljem a történteket.

Sci-fi-falóként társtalan barlangi vándorlásaim során gyakran szórakoztattam magam azzal: mi lenne, ha valahogyan egy párhuzamos univerzumba, vagy a jövőbe jutnék? Úgy képzeltem el, egyszer csak villódzó, áttetsző hártya kerül az utamba, és mielőtt felfognám a dolgot, leheletnyi ellenállást érzek, és máris elhagytam megszokott világomat. Fantáziálásom főleg az ottlétet színezgette. A jelenleginél jobbnak, nyugodtabbnak tetszett, ezért a visszatérés lehetőségével szinte sohasem foglalkoztam.

– No, Tóni, minden jel arra mutat, abba csöppentél, amiről oly sokszor álmodoztál! – mondtam hangosan, kissé patetikusan magamnak.

Választ persze senkitől sem kaptam. A hatalmas üregben, amelyet ilyennek még sohasem láttam, visszhangot vertek szavaim. Ez most nyomasztott. Csöndben elmélkedtem tovább:

– Munkahipotézisnek jó! De hol, mikor, és leginkább hová?... Ó, hát a Havas és a Nehéz-út bejárata közt, pupák! Hiszen az ottani műszereket még leolvastad…

Közben látványos sztalagmitok[1] csoportjához értem. Néhányukra a tizennyolcadik században dicsőítő szövegeket véstek. Mindet körbejártam, ám az ismerős, tökéletes állapotban megmaradt feliratokat nem találtam.

– Lehetetlen, hogy a jövőben vagyok! Kizárt, hogy leszármazottaink pénzt, időt, fáradtságot nem kímélve kisuvikszolták ezt a lyukat, befoltozták elődeik pusztítását… Bár, százezer év, vagy még több… Brr… ebbe jobb bele sem gondolni!... – zakatolt szorgalmasan az agyam. – Hát, inkább nézzük a múltat! Ez már valószínűbb. Méghozzá most rettenetesen rég lehet!... Szerencsére nem valamelyik jégkorszakba csöppentem, a hőmérséklet nem változott… De ez sem vonzóbb, mint a másik alternatíva!

Ezalatt bandukoltam tovább. Balkéz felől elmellőztem az Acheron torkolatát. Nemsokára újabb törmelékdomb magasodott elém. A patak pedig alacsony nyílásban tűnt el a sziklafalban.

[1] Állócseppkő

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr27366132

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása