Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (2.)

2015. április 24. 14:02 - Vid Ödön

(az elejére)

– Ébredj kedves, jó reggelt! – gyengéden megsimogatta az arcát.

Amikor az asszony, kicsit álmosan, kinyitotta a szemét, megcsókolta, és így szólt:

– Érdekes dolog történt! A házunk nem ott van, ahová építettük. Nem tudom, hol vagyunk, de mintha az isten háta mögé kerültünk volna az éjszaka. Nincs se villany, se gáz, se víz. Nincs térerő sem, így a telefont már nem is néztem meg. Csak egy terrakotta kockákból kirakott utat láttam. Azt is mondhatnám, ugyanúgy jártunk, mint az Ózban Dorothy, amikor házastul a boszorkányra pottyant. Csak itt nincs boszorkány, legalább is azt hiszem. Az idő viszont csodaszép, kellemesen meleg van. Gyere, nézzünk körül egy kicsit!

Mindketten felöltöztek, majd kézen fogva kimentek a kertbe, és körbejárták a házat. A kert nem sokat változott, csak az autóik nem voltak sehol.

– Valóban érdekes a helyzetünk. Mindig szerettem volna az ablakunkból hegyeket látni, a tengerparti életet is szeretem, de egyelőre nem vagyok túlzottan elragadtatva attól, amit látok – mondta kicsit idegesen az asszony.

– Úgy látszik, gyalog kell körülnéznünk a környéken. Menjünk először a tengerhez, az van közelebb.

– Jó, de egyelőre csak a kikövezett úton menjünk! Ha ott vagyunk, ahova este vágytunk, akkor nem árt az óvatosság.

Elindultak hát a tengerhez. Bár a part közelinek – mindössze száz méterre – látszott, az út jóval hosszabb volt, mert a mezőt hatalmas szerpentinként szelte át. Mire odaértek a partra, legalább másfél kilométert tettek meg.

A tengerpart közelről félelmetes látványt nyújtott. Meredek sziklafal zuhant alá a mélybe, amelyet ház nagyságú hullámok ostromoltak végeláthatatlan sorokban. Lent nem akadt talpalatnyi hely sem, ahol az ember megállhatott volna. Bármelyik irányba néztek, a part végig ilyen volt, ameddig csak a szem ellátott.

– Jó napot! – hangzott fel váratlanul egy kellemes férfihang mögülük.

Meglepetten fordultak hátra, és meg se tudtak szólalni a csodálkozástól. Az úton egy cifra négylovas nyitott hintó állt. A bakon a kocsis díszes huszárruhában ült, a hintó mellett pedig egy még díszesebb ruházatú idősebb úr állt. Kalapját a kezében tartotta, a fején az ősz hajat úgy fésülte, mint XIV. Lajos udvarában.

– Jó napot! –ismételte meg. – Én Töhötöm, CCC. Árgyélus őrgróf úr első kamarása vagyok. Bennetek kit tisztelhetek, ha meg nem sértelek?

– Jó napot nektek is – jött meg a szava a férfinak. – Engem Ödönnek, a feleségemet Katalinnak hívják. Én informatikus vagyok, ő meg gölöncsér, ha ez itt és most jelent valami értelmeset. Nem tudjuk, hogyan kerültünk ide, és azt se, hogy hol vagyunk. El tudnál bennünket igazítani?

– A gölöncsér foglalkozást ismerem, az udvarban is dolgozik egy, de informatikusról még nem hallottam. Kérlek, majd később meséld el, hogy mivel is foglalkozol valójában. De most mennünk kéne, mert hosszú út áll előttünk.

– Hová mennénk, miért mennénk? – kérdezte most Katalin. – Itt van a házunk száz méterre az úton, ott van minden holmink, azzal mi lesz?

– Milyen házról beszélsz? – kérdezett vissza Töhötöm. – Egyenesen jöttem Árgyélus úr udvarából, se az úton, se mellette nem láttam egy fia házat sem, mint ahogy máskor sem. Napszálltáig vissza kéne érnünk az udvarba, mert sötétben ezen a vidéken nem tanácsos kószálni. Ja persze, megint elfelejtettem mondani – csapott a homlokára –, hogy CCC. Árgyélus őrgróf úr nagy tisztelettel meghív benneteket a kastélyába. Legyetek a vendégei, amíg dolgotok el nem rendeződik.

Katalin és Ödön hitetlenkedve néztek arra, amerre reggel még a házuk állt, de semmit sem láttak. Összenézek, és tanácstalanul toporogtak.

– Jó lenne, ha végre elszánnátok magatokat! – nógatta őket Töhötöm. – Innen csak egy utat követhettek.

– Hát ha így van, akkor veled tartunk – határozta el magát Ödön. – De ha netán mégis meglátnánk a házunkat, akkor kérlek, ott álljunk meg!

– Mindig is vágytam arra, hogy egy díszes hintóban utazzak – lelkendezett Katalin.

Mindhárman beszálltak, a kocsis megfordult az úton, majd nagy ostorcsattogtatással gyors iramra ösztökélte a lovakat.

– Kérlek, mesélj erről a világról! – szólalt meg kisvártatva Katalin.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr117395412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása