Élet a kastélyban
Katalin és Ödön kézen fogva sétáltak ki a kastély kertjébe. Odakint csodálatos idő volt. A nap kellemesen sütött, azonban nem volt nagyon meleg. A kertben hatalmas virágágyások között kanyargott a kavicsos ösvény. Mindegyik ágyásban más és más évszak virágai egyszerre pompáztak. A kastélyhoz legközelebb lévőkbe a tavasziakat ültették gondos kezek. Az egyikben fehér hóvirágok, kék ibolyák, gyöngyvirágok, kakasmandinkók és tőzikék virítottak árnyat adó fáktól körülvéve. Odébb krókuszok meg mindenféle színű és alakú tulipánok nyíltak.
Később az utacska nyári virágok közé ért. Nyílt ott sokféle rózsa, kék nefelejcs, égő szerelem, estike, kökörcsin, felsorolni is hosszú lenne. Egy tekintélyes ágyásban kakukkfű, csombor, rozmaring, tárkony, zsálya, lestyán, bazsalikom és még sok más fűszernövény termett, a mellette lévőben pedig levendula kéklett.
Az út ezután egy kristálytiszta tavacskához ért, az egyik sarokban megszámlálhatatlan vízililiom ringott, míg a többi részen szabad volt a víz felszíne. A tiszta vízben jól látták a fickándozó aranyhalakat és pisztrángokat. A parton kényelmes padokon és ágyakon élvezhették az arra járók az áldott napsütést.
Kéz a kézben folytatták sétájukat. A tavat elhagyva egy barátságos erdőbe értek. A fák között átszűrődött a fény, énekes madarak csiviteltek, a földön petymegek vadásztak, meg mókusok és pelék keresték az eledelt.
A békét és nyugalmat árasztó kertben sokáig sétáltak, csodálták az erdőt, a virágokat, hallgatták a madarak énekét. Szívük határtalan boldogsággal és szeretettel telt el egymás iránt.
Éppen szürkülni kezdett, mire az ösvényt követve visszaértek a kastélyhoz. Árpád már várt rájuk, hogy a szobájukba kísérje őket.
Este megint hatalmas lakomán vettek részt. Az asztalt most is hetvenheten ülték körül, de jobbára nem az előző napi vendégek.
– Minden este másokat látok vendégül a kastély lakói közül az asztalomnál – magyarázta kérdést sem várva az őrgróf. – Bár mások a feladataink, de egyenlők vagyunk. Mindenki olyan munkát végez, amihez a sors a legtöbb tehetséggel ajándékozta meg.
Igen későre járt, mire Katalin és Ödön a mozgalmas naptól kifáradva nyugovóra tértek.
A következő napokban rengeteg időt töltöttek a könyvtárban. Sok kötetbe olvastak bele, ahogy az Útmutató írója tanácsolta. Volt ott vidám és szomorú történet egyaránt, ezek egy részét már gyerekkorukból ismerték, másokról még sohasem hallottak. Akadtak eleven könyvek, amik kinyitás után kis színpaddá változtak, a szereplők életre keltek, és eljátszották történetüket.
Sok-sok, addig számukra ismeretlen történet elolvasása után sem találtak olyat, amelynek világába szívesen beleélték volna magukat. Úgy tűnt, Mesevilág talán még kegyetlenebb hely, mint saját eddigi világuk.
– Én nem igazán ilyennek képzeltem el a mesevilági életet! – fakadt ki egyik este vacsora közben Katalin Árgyélus őrgrófnak. – Csupa horror mindegyik történet, sajnos, legtöbbször ezek elevenednek meg.
– Hát, azt senki sem állította, hogy a Mesevilágban mindig csak jó történik. Emlékszel gyermekkorodból olyan történetre, ahol a főhősnek nem kellett keményen megküzdenie a boldogságért?
– Eddig azt hittem, ezt csak azért találták ki, hogy érdekesebb legyen a történet.
– Gondolj bele – kapcsolódott be a beszélgetésbe Sarolt –, mi történik a könyvtárban, és mi a kastély kertjében.
– Azt hiszem, tudom, mire gondolsz – bólintott erre Ödön. – A kertben igazán soha sem történik semmi. Nyugalom van, a felzaklató történetek után jól esik sétálni, vagy ülni a tó partján.
– Értem már, hogy miért fejeződik be a legtöbb történet azzal: „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” – vette vissza a szót Katalin. – Ami akkor történt velük, azt nem érdemes megörökíteni mások számára.
– Így van! – válaszolt Árgyélus. –Ezért nem szól egyetlen történet sem erről a kastélyról. A Krónikát ugyan vezetjük, de abban egyetlen érdekfeszítő esemény sincs.
– Tudjuk! Olyan, mint egy részletes anyakönyv és naptár: születések, menyegzők, halálozások, kik érkeztek ide, kiből lett az Árgyélus őrgróf. Száraz és érzelemmentes.
– Ha van kedvetek, azért nézzetek bele a Krónika korai köteteibe is! – javasolta István. – Akkoriban még mozgalmas idők jártak.
Később Árgyélus odafordult Ödönhöz.
– Azt ígérted: elmondod, mi a dolga a ti világotokban az informatikusnak.
– Nálunk vannak számítógépnek hívott dolgok. Ezek képesek arra, hogy nagyon sok számot, szöveget, más szóval adatot tároljanak, azokat rendszerezzék, keressenek benne, és így tovább. Például az egész Krónika nem foglalna el egyetlen ilyen masinát sem, és az bármelyik eseményre szempillantás alatt rá tudna lelni. Az informatikus tervezi meg az adatok tárolási módját, hogyan lehet megtalálni az egyes adatokat, ő állítja össze azokat a parancsokat, amit a gép azután végrehajt. Ugyanis a gép nem gondolkodik, csak a kapott utasításokat teljesíti. Emiatt, ha értelmetlen dolgokat kérünk tőle, vagy hibás adatokat dolgoztatunk fel vele, bizony, az eredmény sem lesz jó. Ha valakihez hasonlítanom kéne a munkámat, akkor az legjobban Mihályéhoz, a könyvtáros teendőihez hasonlít.
A vendégek kíváncsian hallgatták a magyarázatot, majd sokat kérdeztek még a számítógépekről, mivel ilyennek még a hírét sem hallották.
A vacsora végén Árgyélus intett a zenészeknek, akik erre tust húztak, majd hirtelen csönd lett. Az őrgróf felállt, felemelte poharát, és így szólt:
– Barátaim, holnap nagy nap lesz az életünkben! El fog jönni az árgyélus kismadár, hogy kiválassza az utódomat, CCCI. Árgyélust, aki átveszi tőlem Mesevilág pitvarának irányítását. Szinte mindannyian gyerekek voltatok, amikor engem választott, így talán kevesen emlékeztek a ceremóniára. Ő majd csak azután választ, ha a kastély minden rendű és rangú lakója már megjelent. Várok tehát mindenkit holnap délben a kastély előtt. Igyuk meg együtt hivatali időm búcsúpoharát, egészségetekre!
– Egészségére! – visszhangozták az asztal körül ülők, és kiürítették poharaikat.
