Távoztával az agyam szinte leállt, sokáig bambán meredtem hűlt helyére. Majd idegesen behánytam papírjaimat a páncélba, és feldúltan hazamentem.
Ágyamban, alvás helyett, órákig ingadoztam a higgyek és a ne higgyek állapot között. Soroltam az érveket pro és kontra, kerestem a történet gyenge pontjait, fabrikáltam a furfangosnál furfangosabbnak tartott keresztkérdéseket, hogy biztosan elkerüljem a felsülést, nehezen kiharcolt tudományos tekintélyem szempillantás alatti elolvadását.
Kszil látogatásának máris volt egy kellemetlen következménye: elbizonytalanított! Előtte sziklaszilárdan meg voltam győződve, nagyon közel kerültem az emberi test regenerációs képességének megnöveléséhez. Ám kételkedni kezdtem, nyilvánosság elé léphetek-e.
Napokig nem ment a munka, és ő sem jelentkezett. Pedig úgy intéztem, hogy holdkeltekor mindig a laborban legyek, méghozzá egyedül. Munkatársaim nem értették, mi ütött belém, pusmogtak a hátam mögött, de egyikük sem mert rákérdezni furcsa viselkedésem okára. Megvallom őszintén, ezen egyáltalán nem bánkódtam.
Lassan félretettem aggályaimat, újra elővettem a cikket, és be akartam fejezni. Rigorózusan mentem végig a téziseken, magam ellenőriztem a kísérleti eredményeket, hosszan mérlegeltem minden szót. Helyenként változtattam, egy-két dolgot kihagytam, mert korainak tartottam a közlésüket. Huszonnyolc nap múlva eljutottam odáig, hogy már csak fel kell tennem az i-re a pontot. Ekkor jelent meg újra Kszil.
– Jó estét, professzor! – köszöntött ugyanolyan váratlanul, mint első látogatásakor. – Örülök, hogy ismét ugyanoda lyukadt ki! Egyre inkább hiszem, ön meg tudja oldani a problémámat. Kezdhetjük?
Hangjából szemernyi gúnyt sem hallottam, s amennyire egy holoképtől telik, mindvégig nyíltan nézett a szemembe, mégis elfogott a méreg.
– Nézze, Kszil úr – sziszegtem –, nem hiszem, hogy nekünk együtt kéne működnünk. A meséjét nem veszem be, az eredeti kutatási programomtól jottányit sem vagyok hajlandó eltérni. Ha maga az, akinek mondja magát, képtelen vagyok megakadályozni, hogy szemmel tartson, de ennél többre ne számítson! Jó éjszakát!
Ha azt hittem, megsérthetem, alaposan tévedtem!
– Professzor – válaszolta ártatlan tekintettel –, máris változtatott a tervein. Ezt csakis annak tudhatom be, tudatalattija mégiscsak figyelembe vette, amit mondtam magának. Hadd egészítsem ki történetemet néhány fontos információval. Ha utána is kételkedik, ígérem, nem fogom többé zaklatni.
Felpiszkálta a kíváncsiságomat. Mindenesetre igyekeztem flegma képpel palástolni izgalmamat, mert még mindig éltem a gyanúperrel, az egész csak a lejáratásomra kitalált átverés. Gondoltam, ha még a végén is kerek lesz a sztori, ráérek kérdezősködni.
– Rendben, hallgatom – egyeztem bele leereszkedően.
– Tehát professzor, tudnia kell, az élet meghosszabbítására tett kutatásaink lényegében ugyanahhoz a regenerációs módszerhez vezettek. Persze, vannak eltérések, már csak az emberekhez nagyon hasonló, ám mégiscsak másfajta testfelépítésünkből fakadóan. Mi ugyanis fényevők vagyunk, illetve voltunk.
Türtőztetnem kellett magamat, nehogy közbeszóljak.
– Ne értsen félre – folytatta tanáros modorában –, fénnyel táplálkozunk, de másként működünk, mint a növények. Egyszeri, kizárólag a Gián kialakult evolúciós kitérő, amelynek okára sohasem jöttünk rá. Na, de hogy visszatérjek a kutatásokhoz, több tudósgeneráció kitartó munkájával jutottunk el az első valóban bíztató eredményhez. Az űrhajóinkban a Holdon uralkodóhoz közeli gravitációt sikerült létrehoznunk, ezért született az a döntés, hogy az első meghosszabbított életű alanyt ott figyeljék meg. Mint már múltkor mondtam, ez voltam én. Pár éven belül azonban váratlan és komoly csalódást kiváltó mellékhatások léptek fel. Abszolút elvesztettem a kreativitásomat és az intuíciós képességemet. Képzeljen el egy űrhajóst, akiből ezek hiányoznak. Mire jó?
– Megfigyelőnek… – szaladt ki a számon.
– Pontosan. Előre nem látott helyzeteket ellenben képtelen kezelni, tehát egy ilyen személyzettel induló űrhajó útja eleve kudarcra van ítélve. A velem való kísérletet nem szakították félbe, viszont a fellépett problémát nem sikerült orvosolni. Így hát a Gia pusztulásáig más nem kapta meg az úgynevezett űrhajóselixírt. Akik a Holdon átvészeltük a katasztrófát, arra számítottunk, két-háromszáz éven belül megszűnik a szer hatása, és népünkből utolsóként én is meghalok. Mint látja, ebben alaposan tévedtünk, azóta is élek. És most magán a sor professzor, kérdezzen bátran!
