II. Kristályhegyen innen
Bergengóciában
Bergengócia királyságát északon egy nehezen megmászható hegylánc, a Meredek-hegység, míg délen a meghághatatlan a Kristályhegy határolta. Keletre a Fehér király országa terült el, amitől egy déli irányba sebesen rohanó, nem túl széles, de alattomos örvényei miatt nagyon veszélyes folyócska, a Sodró választotta el. Nyugati szomszédja Megyer mezeje volt, köztük a Kristályhegy lábánál eredő szelíd folyam, a Hömpölygő haladt a tenger felé. Az ország területének nagy része lapályos volt, jó lehetőséget biztosítva a földművelésből élőknek. A király az ország keleti részén, egy nem túl magas sziklára épített kastélyban lakott.
A királyi kastély közelében lévő faluban egy becsületes, szorgalmas, középkorú házaspár, Melinda és Tiborc élt. Egész életükben keményen dolgoztak kicsiny földjükön, de mindig csak a napi betevőt tudták előteremteni maguknak. Nem mondhatnánk, hogy balszerencsések voltak, de Bergengócia trónján olyan király ült, akinek játékszenvedélye miatt állandóan anyagi gondjai voltak, és ezért súlyos adókat vetett ki népére. Ahogy Bergengóciában mindenki, ők is természetesnek vették, hogy a sok munka nem számukra hoz jólétet, hiszen emberemlékezet óta így volt ez. A házaspárnak csak egyetlen bánata volt: még nem született gyermekük, bár már több, mint tizenöt éve éltek házasságban.
Egyik nap Tiborc kiment szántani a földecskéjére. Délben Melinda utánament kis kosarával, hogy együtt egyék meg szerény ebédjüket. Tiborc kikötötte egyetlen ökrét az árokpartra, majd leültek egy vénséges tölgyfa alá enni. Nem volt az valami gazdag ebéd: csak egy kevés kenyér vereshagymával, meg friss forrásvíz, amit a gazda még reggel vitt magával mázatlan fekete korsójában. Ahogy ott falatoztak, egyszer csak egy arasznyi emberke termett előttük. Kérte őket, adjanak neki is pár morzsácskát, mert már igen régóta nem evett semmit. A házaspár nem volt irigy, ezért az asszony készséggel tört neki kenyeret, vágott hozzá a hagymából, és az emberkének adta.
Amikor végeztek az ebéddel, a fáról lehullott egy makk, pont az asszony ölébe.
– Tudom, szomorkodtok amiatt, hogy még nem született gyereketek – szólt ekkor a kis ember. – Jó szívvel voltatok irántam, ezért fogadjatok el tőlem egy jó tanácsot. Este, amikor lefeküdtök, tegyétek ezt a makkot Melinda ölébe.
Ezzel ugyanolyan hirtelen eltűnt, mint ahogy érkezett.
Melinda hazament, vitte magával a makkot. A férje meg napszálltáig kint maradt szántani. Este megvacsoráztak, majd lefeküdtek úgy, ahogy a kis ember tanácsolta.
Egy darabig ugyanúgy teltek napjaik, mint addig, mígnem Melinda elkezdett gömbölyödni, végre várandós lett. Amikor eljött az ideje, az asszony vajúdni kezdett. A férje nagyon izgult, hogy minden rendben legyen, mert bizony már nem voltak fiatalok. Rohant hát a bábáért meg a falu sámánjáért, hogy segítsenek a szülésnél – ahogy tette ezt mindig mindenki a faluban.
Aznap éppen telehold volt. A bába a vajúdó asszony körül szorgoskodott. A sámán, akit Táltosnak hívtak, mindenféle varázslásokat folytatott a házban, hogy távol tartsa az ártó démonokat, és biztosítsa a szüléshez a nyugodt körülményeket.
Pont, amikor a hold a legkerekebben vigyorgott, világra jött a gyermek, egy kisfiú. Nagy hangon sírt fel, így kürtölte világgá érkezését. Apja és anyja nagyon boldogok voltak, amikor a bába közölte:
– Az inas[1] egészséges, megvan mindene, ahogyan az illik.
Táltos is megvizsgálta a gyermeket. Sokatmondóan hümmögött közben, de a szülőknek csak annyit mondott:
– Ma már későre jár, hogy az istenek nevet adjanak neki, majd a legközelebbi holdtöltekor. Hozzátok el akkor a falu házába! És ne feledkezzetek meg az illő áldozati adományról sem!
A kisfiú a következő hónap folyamán úgy viselkedett, mint minden egészséges csecsemő. Nagyokat szopott, sokat aludt, és keveset sírt.
A jeles estén a szülők elmentek a falu házába a gyermekkel. Volt egy tyúkocskájuk, azt vitték ajándékként magukkal. Ott voltak szüleikkel azok a csemeték is, akik a legutóbbi telehold óta jöttek a világra. Mivel szinte minden család szegény volt, többnyire valamilyen aprójószágot ajánlottak fel az égieknek. Eljöttek a faluban élő többi felnőttek is, de ők nem hoztak magukkal semmit.
Táltos már várt rájuk. Az érkezőket körbe ültette: kívülre, a fal mellé az apróság nélkül érkezőket, a belső körbe a gyermekeseket. Ő maga középen kavargatta üstjét, amelyben mindenféle varázsfüvet kotyvasztott össze. Egyre bódítóbb füst terjengett, így a falusiak, kicsik és nagyok, lassan kábulatba estek.
Ezután sorban elvette a szülők mellől az áldozati ajándékokat, amiket egy nagy, fedeles ládába tett. Majd egyenként kezébe vette a kábult kisdedeket, és mindnél hosszasan vizsgálta az üstben fortyogó kulimászt. Egyetlen kivétel volt: Melindáék kisfia, aki valamiért nem bódult el, nevetgélve játszadozott a sámán szakállával, mialatt az az üstbe nézett. Erre Táltos nem szólt semmit, csak a fejét csóválta.
Miután ezzel végzett, levette az üstöt a tűzről, és valamit megint beleszórt. Ennek hatására a körben ülők lassan magukhoz tértek. Ekkor így szólt:
– Az istenek elfogadták ajándékaitokat, és megengedték, hogy megmondjam nektek gyermekeitek nevét.
Ismét kézbe vette a gyerekeket, körbemutatta a többieknek, és hangosan kimondta a nevüket, hogy mindenki megismerje őket ezután a faluban. Melindáék inasa az Odi nevet kapta.
Mindenkit hazaküldött, csak Odi családját marasztalta ott. Megint feltette az üstöt a tűzre, és valamivel meghintette. Hosszasan nézte a gomolygó füstöt, közben sűrűn csóválta a fejét.
– Nos – szólalt meg nagy sokára –, Odi különleges gyerek, akinek küldetése van! Nem látom tisztán, hogy mi az, csak azt tudom, hogy nem Bergengóciában fog megöregedni.
– Mit tegyünk vele? – kérdezte a döbbent Melinda.
– Neveljétek tisztességgel, de soha se beszéljetek senkinek arról, amit tenni vagy mondani fog! Engedjétek, hogy azt cselekedje, amit akar! Ha így tesztek, gyermekkorában megóvjátok a rá leselkedő veszedelmektől. Most pedig menjetek haza, és ne feledjétek szavam!
A következő pár év különösebb esemény nélkül telt el. Odi gyorsan cseperedett, de sokáig nem tűnt ki semmivel a vele egyivásúak közül. Ötéves korában már gyakran kísérte el apját a mezőre, igyekezett hasznossá tenni magát.
– Édesapám – szólt egyik reggel –, vigyél el este Táltoshoz, hogy tanuljak tőle!
– Jaj! Inasom, a sámánhoz nem lehet csak úgy elmenni. Tégy le róla! – kérlelte Melinda.
– Akár lehet, akár nem, nekem akkor is el kell mennem hozzá!
[1] Főleg Észak-Magyarországon: fiúgyermek
