A Tökös királynak nagy természetet juttatott a sors. Bár Luca, a felesége, gyönyörű teremtés volt, aki elhalmozta kedvességével, ő mégis minden tizenhét éves leányt megkívánt. Az udvarban élt a dajkája, egy megkeseredett gonosz vén banya, aki állandóan katonai kísérettel járta Tökösországot, hogy a megfelelő korba ért lányokat az első éjszakára elvigye urához.
A lányos szülők gyűlölték uralkodójuknak ezt a szokását. Azonban sohasem volt senkinek bátorsága ahhoz: egyebet is tegyen ellene, minthogy elrejti a lányát, valahányszor a dajka kíséretével feltűnt. Sajnos, előbb-utóbb minden hajadon az uralkodó ágyába került. Szegény királyné meg ette magát szégyenében, hogy férje a hatalmát bujaságának kielégítésére használja, de tenni ő sem igazán tett ellene semmit.
Közelgett az a nap, amikor Tűzrőlpattant Katica betölti a tizenhetedik életévét. Talán egy hónappal előbb szülei elé állt:
– Édesapám, édesanyám – szólt szomorúan, de határozottan –, én bizony a királyé nem leszek, csakis az álombéli fiúval akarok élni!
– Mit tehetsz a hatalom ellen, kislányom? – sírta el magát az édesanyja.
– Elmegyek messze földre, ahová a Tökös keze nem ér el.
– De az nagyon veszélyes! – aggodalmaskodott tovább Erzsók.
– Fiúnak öltözöm, vándorló inasnak adom ki magamat, aki szakmát akar tanulni.
– Visszajössz–e még? – kérdezte Mátyás.
– Ha majd megleltem a párom! – ígérte Katica.
A következő piacnapra Katica levágta szép, hosszú haját, rövid apródfrizurát csinált magának. A levágott tincseket odaadta az édesanyjának, őrizze azokat addig, amíg vissza nem tér, csak egyet rejtett el a tarisznyájába, hátha jó lesz az még valamire.
Apja jókor reggel elment a piacra, vett egy rend öltözéket azzal, hogy az egyik segédjének szánja, mert nagyon jól dolgozik.
Álruhájában Katica megölelte a szüleit, majd vállára akasztotta tarisznyáját kevéske motyójával. Kiment a piacra, végigsétált az iparosok között. Végül megállt a legszebb portékát áruló gölöncsérnél. Aki értett hozzá, az edények formájából meg díszítéséből láthatta, hogy a mester Makkföldön él.
– Felfogadnál–e engem, jóember, tanuló inasnak? – kérdezte a gölöncsért Katica.
– Van már nékem inasom.
– De én tőled szeretnék tanulni! Beállnék hozzád úgy is, hogy csak kosztot és kvártélyt kapok – szutyongatta a vonakodó mestert Katica.
– Apjuk, ne hagyd ki ezt a lehetőséget! – csillant meg kapzsin a gölöncsér feleségének szeme. – Nem akad mindennap olyan sült bolond, aki szinte ingyen akar dolgozni.
– Rendben van – szánta el végre magát gölöncsér –, egy évre felfogadlak. De minden munkát szó nélkül kell elvégezned, különben le is út, fel is út. Hogy hívnak?
– Máté a nevem.
– No, Máté, mától az inasom vagy! – parolázott vele a mester.
Este Katica gazdája szekerén hagyta el a várost.
Odi bujdoklása
Amint Odi az éj leple alatt észrevétlen kiosont falujából, először északnak indult, hogy minél messzebb kerüljön otthonától. Táltostól sok mindent tanult, ami vándorútján hasznára vált. Ismerte a csillagokat, és képes volt az éjszakai égbolt alapján tájékozódni. Tudta, hogy a Kristályhegy megmászhatatlan, de kelet felé a Meredek-hegységen több hágó is átvezet a Makk király országába. Bár még csak tíz éves volt, nem félt semmitől.
Mendegélt egész éjszaka. Pitymallott, amikor éppen egy erdő szélére ért, bement, keresett egy terebélyes fát, és felmászott rá. Gondolta: ha a falusiak utána is erednének, nem egy fa dús koronájában fogják keresni.
A következő napokban Odi éjszaka bandukolt, egyre messzebb a szülői háztól, míg a nappalokat valahol megbújva töltötte. Az első meg a második napon még látott néhány embert, akik kutattak utána. De harmadnapra úgy tűnt, hogy ellenségei elvesztették érdeklődésüket, és feladták az üldözését. Keletnek fordult, de azért továbbra is óvatos volt: mielőtt esténként útnak indult, mindig alaposan figyelte az állatok viselkedését, nem jeleznek-e valamilyen veszélyt.
Egyik este a távolban pislákoló világosságot pillantott meg. Elhatározta, hogy odamegy, és körülnéz, hátha jó embereket talál, akik befogadják egy időre. Óvatosan haladt a fény felé, amely egy idő után kihunyt. Felnézett a csillagokra, éjfél felé járhatott az idő. Tovább ment arra, amerre a fény forrását sejtette. Egy idő múlva erős zúgást hallott, majd egyszer csak odaért a Sodró partjára. Még éjszaka volt, a hold fénye csillogott a vízen, amely tajtékozva futott a Kristályhegy felé. Őrültség lett volna nekivágni a folyónak, ezért behúzódott a part mentén álló fák közé, és várta a reggelt.
Amikor elég világos lett, Odi a túlsó parton egy házat pillantott meg. Előtte egy komp volt kikötve, a ház körül pedig néhány kocsi állt.
– Ezek szerint a révházat láttam az este – gondolta. – Megvárom, amíg átjön a révész, azután meglátjuk, mi lesz.
Így is tett: a fák takarásában a lehető legközelebb húzódott a kikötőig. Nemsokára mozgolódás támadt a ház körül, néhányan lovakat fogtak a kocsikba, majd a kompra vezették azokat. Miután megtelt a jármű, a révész és a segédei nekiláttak, hogy a két part közé feszített kötéllel áthúzzák a túlsó oldalra. A Sodró, nevéhez híven, gyorsan futott medrében, a legénységnek keményen kellett dolgozni, hogy nagy nehezen átérjenek. Az utasok kiszálltak, azután elindultak, ki erre, ki arra.
A révészek pihentek egy fertály órát, várták, hátha akad valaki, aki át szeretne kelni. Mivel nem jött senki, kényelmesen készülődtek a visszaútra. Ekkor érezte úgy Odi, itt a jó alkalom a folyón való átjutásra. Odaszaladt hát a révészhez.
– Révész bácsi, révész bácsi – kiabálta –, segítsen!
– Hát te ki vagy, és mit keresel itt egyedül? –csodálkozott a révész, mert tíz év forma gyerekek ritkán jártak egyedül arrafelé.
– Odinak hívnak, és úgy tűnik, elvesztettek.
– Elvesztettek? Kicsoda? – szaladt magasra a révész szeme.
– Elszegődtem kisbojtárnak egy juhászhoz – füllentette Odi. – Két napja arra ébredtem, hogy se a juhász, se a nyáj nincs sehol. Azóta is keresem őt, és valahogy ide keveredtem.
– Nem vinne magával, és fogadna fel kisinasnak? – kérlelte szánalmat keltő sírós hangon.
– No, gyere! Egyelőre átviszlek a folyón, azután a többit majd meglátjuk.
Amikor átértek, és kikötöttek, a révész, akit Gyulának hívtak, bevitte őt a házába. Az nemcsak lakásukul szolgált, hanem fogadó is volt azok számára, akik este túl későn értek a folyóhoz. A fáradt utazók ehettek is, mert Marica, a révész felesége, főzött, míg a révész látta el ilyenkor a csapos és a pincér tisztét. Persze nem volt ez egy fényes vendéglő, ahol a vendégek válogathatnak a sokféle ételből. Minden nap csak egyféle leves, meg egyféle húsétel készült.
A gyermektelen házaspár rendes és jószívű volt, megszánták Odit.
– Itt maradhatsz – simogatta meg a buksiját Marica –, amíg érted nem jön valaki. Olyan jól nem megy sorunk, hogy neked ne kelljen segítened a ház körül, de amíg megbecsülöd magadat, befogadunk.
