Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (13.)

2015. július 29. 22:21 - Vid Ödön

(az elejére)

Hamarosan a táj emelkedni kezdett, míg a folyó egyre mélyebb szurdokot vágott magának. Mivel Odi a barlangot kereste, ezért ők lent mentek, ahol néha csak egy lábnyomnyi hely volt a folyó és a sziklafal között. Mind nehezebben jutottak előre. Itt-ott hatalmas fatörzsek feküdtek keresztben, néha átmentek rajtuk, ha a túlsó parton szélesebbnek tűnt a párkány. Volt, amikor elakadtak, úgyhogy vissza kellett fordulniuk, majd a másik oldallal próbálkozniuk. A szakadékban rajtuk kívül teremtett lélek sem volt, madár sem járt arra, hal sem úszott a folyóban. A víz már olyan erősen zúgott, hogy egymást csak akkor értették, ha közvetlenül a másik fülébe kiabáltak. Ahogy a völgy mélyült, egyre kevesebb fény jutott be.

Végül egy vízeséshez értek. A folyó tajtékozva, harsogva zuhant egy jókora kerületű zsombolyba. A nap éppen delelőre hághatott, mert sugarai megvilágították a zuhatagot. Szerencséjükre mellette eléggé kiszélesedett a szikla, kényelmesen le tudtak ülni.

Odi ekkor keresett egy lapos követ, arra rátette az útközben szedett csokrot. A sziklafalról még lekapart több maréknyi mohát meg zuzmót, és a növényekre rakta. Tarisznyájából elővett két kicsi üvegcsét, majd elkezdte gyűjteményét egy másik kővel összesajtolni, míg a kicsorgó nedvet a fiolákba fogta fel. Katica érdeklődve nézte, miben mesterkedik a társa.

– Nem gondoltad meg magad? – kérdezte Odi.

– Ha már idáig eljöttem, egy vízesés miatt csak nem fordulok vissza!

– Jól van! Ha valami bajom esne, egy cseppet önts ebből a szívem fölött a mellkasomra, de vigyázz, hogy te ne érj a folyadékhoz – mondta Odi, miközben odaadta neki az egyik elixírt. – Várj egy fertályórát! Ha addigra nem ébrednék fel, akkor cseppents még egyet a szívem fölé, egyet meg az ajkamra! És most keressünk valami lejáratot!

Az út következő része sokkal keservesebb volt, mint eddig bármikor. Sok helyen csak egymást segítve tudtak átvergődni, de végül leértek az akna aljára, ahová a Sodró vize zuhant. Az addig vadul rohanó víz hirtelen nyugodt felszínű tóvá változott, a vége pedig eltűnt egy barlang óriási szádjában. Az üreg fala és a víz között hol keskenyebb, hol szélesebb kavicsos partot találtak, amelyen egész kényelmesen lehetett haladni.

A Kristályhegy gyomrában

Odi némi élelmet vett ki a tarisznyájából, és megosztotta Katicával. Majd egy mécsest szedett elő, meggyújtotta, és elindultak a tó partján a barlangban. Eleinte könnyű volt az út, még némi fény is beszűrődött, de ahogy haladtak egyre beljebb, már csak a mécses világított meg körülöttük pár lépésnyit a vájatból. A kavicsban nem láttak lábnyomokat, lehet, hogy még soha senki sem merészkedett be ide. A falak fehéren ragyogtak, ahogy a fény rájuk vetült. Helyenként sziklák akadályozták őket, azokat vagy megkerülték, vagy átmásztak rajtuk, többször még a tóba is bele kellett gázolniuk. Útjukat a fentről lelógó cseppkövek minduntalan megtörték, a mécses pislákoló fényétől sokszor ijesztő, sokszor mulatságos árnyékot vetve.

Nyomasztó volt az őket körülvevő sötétség, amiben a gyönge fény szinte elveszett. Csönd volt, amit csak néha tört meg a lecsöppenő vízcseppek halk csendülése. Eleinte megbeszélték, hogy minek látnak egy-egy cseppkövet, vagy vízmarta sziklát, ilyenkor hangjuk visszhangzott az üregben.

Hamarosan elvesztették időérzéküket, lehet, hogy csak órák óta, de lehet, hogy akár egy napja is követték a vizet a hegy gyomrában. Időnként leültek egy kicsit pihenni, néha falatoztak is. Az út fárasztó volt, egyre elcsigázottabban gyalogoltak. Az egyik pihenőnél Odi javasolta, hogy aludjanak egyet.

Ébredésük után megint ettek egy keveset. Elemózsiájuk rohamosan fogyott, miközben nem tudták, mikorra érnek ki a felszínre. Nekiindultak újra a folyosónak, amely csak nem akart véget érni.

Egyszer csak egyre erősödő morajlást hallottak. A tó egy vízeséssel ért véget, hogy néhány méterrel lejjebb folyóként folytassa az útját. A járat is összébb szűkült, sokszor kellett bokáig, térdig, néha még derékig is a vízben gázolniuk. Szerencsére a víz nem volt hideg, de azért nem volt kellemes nedves ruhában menni az ismeretlenbe. Útjukat egyre gyakrabban nehezítették a folyóban keletkezett gátak, ezeken zúgva bukott át a víz, mögöttük pedig a folyosót kitöltő, hol sekély, hol mély medencék vártak rájuk, amelyeken néha csak úszva jutottak át.

Megint eltelhetett egy nap, mert nagyon megéheztek, meg el is álmosodtak, de már jó régen nem volt annyi száraz hely, ahol megpihenhettek volna. Hirtelen egy sziklafal zárta el a járatot, a víz eltűnt a szikla alatt, más utat pedig nem láttak.

Tanácstalanul néztek egymásra: most hogyan tovább? A víz alá merülni egyikük sem mert, nem tudták, hogy milyen hosszan kellene víz alatt úszniuk. Visszafordulni sem akartak, ezért próbáltak valamilyen más lehetőséget találni. Ahogy keresgéltek, egyszerre csak megcsillant valamin a mécses fénye. Odamentek, és a falon egy fölfelé mutató, kristályból faragott nyilat találtak

– Nahát, valaki mintha meg akarná mutatni nekünk a továbbvezető utat! – örvendezett Katica.

Odi csak bólogatott. Úgy embermagasságban egy lyuk sötétlett a falban, ahová felkapaszkodtak, és ha nem is túl kényelmesen, de befértek. Katica haladt elől, hol hason kúszva, hol négykézláb mászva. Egyetlen mécsesüket ő vitte, Odi csak tapogatózott utána a sötétben. Ha kicsit tágasabb helyre értek, Katica maga mögé világított, ahol meg összeszűkült, ott figyelmeztette Odit, hogyan haladjon. Jó ideje kúsztak-másztak már, amikor Katica felsikoltott:

– Fogj meg! – és már csúszott is lefelé egy alattomos, síkos meredélyen.

Odi utánakapott, de nem érte el. Közben társa egyre gyorsabban szánkázott fejjel előre, végül nagy csobbanással berepült valahova.

– Jól vagy? – kiabálta Odi.

Nem kapott választ, síri csend és koromsötétség vette körül. Visszahátrált odáig, ahol meg tudott fordulni. Majd hanyatt fekve, lábbal előre tornászta magát a meredélyig, amin azután gatyaféken ő is lecsusszant. Szerencséjére a lejtő nem túl magasan ért véget a folyó felett, amely itt nem volt térdnél mélyebb.

Ahogy lehuppant, pont Katicára esett, aki arccal lefelé, mozdulatlanul hevert a vízben. Fejét kiemelte, és botorkálva próbált meg annyi száraz helyet találni, hogy biztonságba helyezhesse. Kis idő múlva egy lapos, kaviccsal fedett padkába botlott. Ott hanyatt fektette, kioldotta a zekéjét és az ingét, hogy a szíve tájékát szabaddá tegye. Kotorászott a tarisznyájában, elővette az üvegcsét, azután elkezdte társa mellkasát tapogatni, hogy lehetőleg a szíve fölé csöppenthessen belőle. Ahogy matatott, furcsa domborulat került a keze alá.

– Mi a manó – lepődött meg Odi –, hiszen ez egy leány!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr747664478

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása