Írásaim

Vid Ödön

Mesevilágban élni (14.)

2015. augusztus 13. 16:12 - Vid Ödön

(az elejére)

Rácseppentett az üvegcséből Katica mellére, óvatosan visszagombolta a ruháját, majd várta, hogy hasson a szer. Pár perc múlva társa hangosat sóhajtott, és mocorogni kezdett.

– Maradj egyelőre fekve! – tette Odi a vállára a kezét.

– Mi történt? Hol vagyok?

– A Sodró barlangjában. Leestél, és megütötted magadat, de most már hamarosan jól leszel.

– Miért van sötét?

– Sajnos az egyetlen mécsesünket éppen te vitted, és most nem tudom, hogy hol lehet.

Katica végigtapogatta magán a ruhát, és megnyugodva érzete, hogy az be van gombolva.

– Talán nem jött rá, hogy lány vagyok! – gondolta. – Várok, amíg szóba nem hozza.

Odi is úgy vélte magában: jó oka lehet annak, hogy társa legényként öltözködik és viselkedik. Egyelőre nem akarta összezavarni, így hallgatott róla, mire is tapintott, amikor felélesztette.

– Aludjunk egyet, hogy kicsit erőre kapjunk! – javasolta.

Elvackolták magukat a hordalékon, a fejük alá téve tarisznyájukat. Nem volt túl kényelmes, de annyira fáradtak voltak, hogy hamarosan mindketten csendesen szuszogtak a sötétben.

Elsőnek Odi ébredt. Hallgatta társa egyenletes lélegzését, miközben azon járt az agya, hogyan kerülhetnének ki szorult helyzetükből:

– Az nyilvánvaló, hogy itt maradni nincs értelme, mert senki sem fog erre járni. Bárki is készítette azt a jelzést, régen tehette, mert semmi más emberre, vagy állatra utaló nyomot nem láttunk. Ha itt maradunk, akkor előbb-utóbb meghalunk – kergetőztek a gondolatok a fejében. – Valamiféle világítóeszközt kell eszkábálnunk, mert a sötétben botorkálás veszélyes, meg túl lassan is haladnánk.

– Jó reggelt vagy jó napot!? – szólalt meg ekkor Katica. – Bár tudnám, mennyi az idő!

– Neked is! De hogy most odakint nappal vagy éjszaka van-e, azt én sem tudom. Hogy aludtál?

– Álmodtam. Mentünk tovább, amíg egy újabb, ennél szűkebb folyosóhoz nem értünk, abból egy patak folyt ki. Bementünk oda, majd végre-valahára kijutottunk a szabadba.

– Szoktak teljesülni az álmaid?

– Már többször is volt rá példa. Azt is láttam előre, hogy veled fogok találkozni!

– Fáklyát vagy mécsest kéne fabrikálnunk, azután jó lenne mihamarabb indulnunk. Éghető anyag még lenne, de kéne valami, ami tartaná.

– Nálam van egy kisebb rúd a szerszámaim között. Az talán jó lesz nyélnek.

Odi levetette az ingét, letépte az egyik ingujjat, szorosan rácsavarta a botocska végére, megcsomózta, majd tűzszerszámjával meggyújtotta. Erősen füstölt a rögtönzött fáklya, de legalább valami világosságot adott. A víz folyását követve késlekedés nélkül indultak tovább.

Hamarosan tényleg odaértek egy széles üreghez, amely úgy fejmagasságban nyílt bal kéz felől. Látszott, hogy valamikor patak ömlött be innen a Sodróba, de most száraz volt a hajdani vízesés. Könnyedén fel tudtak mászni, ott egy jóval szűkebb, de egészen jól járható folyosóba jutottak. Már jó ideje mehettek ebben, amikor fáklyájuk kialudt, mert az ingujj teljesen elégett. Odi most a másik ingujját áldozta fel, majd igyekeztek tovább.

A folyosónak nem akart vége szakadni, közben ez a fáklyájuk is kilobbant. Most Katica inge következett, de ezzel sem értek ki a felszínre. Megint sötétben maradtak, már nem volt mit meggyújtani. Fáradtan ültek le.

– Pihenjünk egyet! – javasolta Odi. – Azután egymásba kapaszkodunk, és megpróbálunk tapogatózva tovább menni.

– Jól van.

Ahogy ültek a sötétben, egyszerre elkezdett valami kis világosság derengeni előttük. Örömmel ugrottak fel, kiabáltak, de a visszhangon kívül más választ nem kaptak.

– Kapaszkodj az övembe, és el ne engedd! – mondta Odi Katicának. – Én megyek elől, ha valami bajom esne, ne feledd az üvegcsét!

Katica szót fogadott, és elkezdtek botorkálni a fény felé. Egyszer csak egy fal zárta el az utat. A fejük feletti jókora nyíláson elég fény szűrődött be ahhoz, hogy körül tudjanak nézni. Az akadály szerencsére nem volt magas, egymást segítve hamar ki tudtak kászálódni, és végre kiértek a hegy gyomrából.

Végignéztek egymáson, és jókedvű nevetésre fakadtak: mindkettőjük arca kormos és agyagos volt, szakadozott ruhájukból csöpögött a sáros lé, egyszóval nagyon ágról szakadt külsőt mutattak. Miután jót mulattak, megszemlélték, hová is jutottak.

A megüvegesedett völgy

Úgy tűnt, egy tágas völgybe értek, amelynek közepén valaha egy kis patak folyt végig, hogy utána eltűnjön abban a barlangban, amelyből szerencsésen kimásztak. Körös-körül minden üvegből volt: a fűszálak a lábuk alatt, a bokrok, a fák, de még a patak vize is. Süket csönd vette körül őket, nem zúgott a szél, nem volt madárzaj. Az egész környéket baljóslatú, rőt vörös felhők lepték be, komor színben fürdetve mindent.

Jókedvük egyik pillanatról a másikra elszállt, az élettelen táj és a színek nyomasztották őket.

– Nem egy vidám hely – állapította meg Katica. – Olyan, mintha elátkozta volna valaki.

– Igazad lehet, én is ezt érzem. Menjünk a patak mentén, hátha találunk valakit vagy valamit, aki útba igazít.

Nekieredtek, miközben a fűszálak éles reccsenéssel törtek szét a lábuk alatt, ez volt az egyetlen hang, ami útjukon kísérte őket. Akármerre néztek, élethű bokrokat, fákat, azokon madarakat, Itt-ott nyulat, őzet, szarvast, meg más vadon élő állatokat láttak, de mintha minden egyetlen szempillantás alatt vált volna üveggé. Csak némi vigaszt jelentett, hogy a rőt fényben legalább messzire elláttak.

Jó sokára egy várhoz értek. Mondanom sem kell, ez is üvegből volt. A vár kapuját nyitva, a patakon átívelő felvonóhidat leeresztve találták, míg a kapuban álló strázsák megjegecesedve vigyázták a feljárót. Mindkettő valamilyen fura szerzet volt, amilyennel még sohasem találkoztak, de még csak nem is hallottak róla. Emberformának tűntek, azonban jó fejjel magasabbak, és arányosan ugyan, de jóval testesebbek is voltak, mint ők. Ezen kívül valami a hátukra simult, amit nem tudtak jól kivenni.

Bementek az udvarra, ahol a sosem látott figurák között embereket is találtak. Mielőtt a vár lakóit csapás érte, békésen élhették mindennapi életüket, a katonák gyakorlatoztak, az árusok árulták a portékájukat, mások beszélgettek, míg a gyerekek játszadoztak. Középen szép kastély állt. Bár mindketten jártak már királyi lakban, ennek méretei lenyűgözték őket. A Tökös király meg a Fehér király tanyája is elbújhatott mellette.

Bejárták a kastély termeit, mindenütt ugyanaz a kép fogadta őket. Végül a trónterembe értek, amelynek egyik végén négy trónszék állt. A két középsőben koronával a fején egy idős ember és az ismeretlen fajtából ült valaki, akik döbbent arckifejezéssel nézték az előttük lévő két alakot. Ezek fején is korona volt, nyilvánvalóan ők lehettek a feleségeik. A két hölgy láthatóan haragosan vitatkozott egymással, mielőtt minden üveggé vált volna. A teremben még számosan álltak meghökkent arccal.

– Azt hiszem, az ember alakú királyt kéne először felébresztenünk – mondta Odi.

Mindketten odaléptek. Odi elővette az üvegcséjét, majd óvatosan egy cseppet a szobor szíve tájékára csöppentett. Vártak, de nem történt semmi, a folyadék, ami Katicánál hamar hatott, az üveget nem fogta. Erre Odi az összes elixírt a király ajkára öntötte.

Ez jó ötletnek bizonyult, mert az üvegszobor kezdett megváltozni, és az alak ajkai élettel teltek meg.

– De jó – sóhajtotta –, hogy valaki segít!

– Mi történt? – kérdezték kíváncsian

– A kelekótya feleségeink valami apróságon összezördültek, és megátkozták egymást. Meg kell törni az átkot! Keressétek a megoldás kulcsát, de siessetek, mert csak három napotok van rá – suttogta egyre erőtlenebbül. – A törpék bány…

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr637703900

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása