– Szóval, ott tartottam, hogy özönlöttek a szavazatok. Folyamatosan hangsúlyoztuk, hogy a játék végeredményét eldöntő végső feladat rendkívül látványos lesz, és ki-ki a kedvencének nyerési esélyét azzal növelheti, ha minél többször szavaz rá. Büszkén mondhatom, csak az utolsó órában huszonhatmillió voksot kaptunk, aztán lezártuk a szavazást… Szóval, mint már említettem, a beérkezett szavazatok szerint határoztuk meg a sorsolási sorrendet. A versenyzők ekkor húzták ki, hogy melyik űrruhában teszik meg a felszínen a távot, és hányadikként zsilipelnek ki. Ez mintegy egypercnyi indítási különbséget jelentett két ember között. Figyelembe véve a három-kilométernyi utat, és hogy annak idején ezt nagyjából négy óra alatt tették meg hős elődeik, az utolsóként induló sem került behozhatatlan hátrányba… Szóval, a résztvevőkkel egyirányú kapcsolatot létesítettünk. A stúdióba eljutott minden kiejtett hangjuk, és a sisakba épített mikrokamerák vették az arcukat, de ők sem egymással nem beszélhettek, sem a stábtól nem kaphattak semmilyen információt. A holdkompokat egy kisebb kráterben, takarásban helyeztük el, az utat a felállított távirányítású kamerák állványai jelölték ki. A beöltözésnél munkatársaink segédkeztek, és alaposan ellenőrizték az űrruhákat… Szóval, az indítás a tervek szerint zajlott le, és a résztvevők a külső, nagyjából tízméteres kráterfalig bő három óra alatt jutottak el…
Segélykérőn néz társaira, ám ők a plafont tanulmányozzák. „Nekünk semmi közünk az egészhez, a te ötleted volt!” kifejezés ül az arcukon.
– Szóval, a sajnálatos balesetek a mászás, illetve a kráterbe való leereszkedés közben történtek. A stúdióból ezek okát nem tudtuk megállapítani, előzetesen nem utalt semmi egy bekövetkező katasztrófára… Azt hiszem, minden lényegeset elmondtam…
Nagyot sóhajt, jól láthatóan megkönnyebbült, hogy története végére ért.
Chenge Duvad, az első alelnök, akinek Koopetól eltérően nem kell egy celebet imitálnia, ő valóban dekoratív, zöld szemű ragadozó, elégedetlenül ráncolja a homlokát. Akárcsak Charlie Hekus, a tar fejű, harcsabajszú, szúrós tekintetű, izomkolosszusnak látszó biztonsági igazgató. Jó lenne tudni, vajon mire gondolnak!
– Ügyész úr, van most kérdése?
– Igen, bíró úr!
Kiszámított lassúsággal lép a tanú elé, és barátságos arccal kérdi:
– Asszonyom, mikor értesültek a résztvevők arról, hogy többórás felszíni versenyfutás is vár rájuk?
– Ahogy a többi feladatot, ezt is az utolsó pillanatban ismertettük velük.
– És a nézők?
– Ó, ők már az első adásból – csacsogja megkönnyebbülten, nyilván ennél rosszabbra számított. – És, ahogyan már említettem, természetesen gyakran felhívtuk rá a figyelmüket.
– Értelmezhetem ezt úgy – mondja az ügyész szenvtelen hangon –, hogy a szerencsétlen áldozatok mégsem ismertek minden kockázatot, amikor jelentkeztek?
Bravó! Pancher tust vitt be, ellenfelei felszisszennek.
– Tiltakozom! – szól közbe Chuerchavar.
– Elutasítom, a tanú válaszoljon!
– Nos… – keresi a szavakat Koope –, nos, szóval… azt még a jelentkezéskor mondtuk nekik, hogy a Hold felszínén is lehetnek feladatok… Persze hangsúlyoztuk, az igazságnak megfelelően, hogy semmi olyant nem kell csinálniuk, amit korábban még senki sem hajtott végre sikeresen.
– Köszönöm – mosolyog Pancher. – Asszonyom, miért sorsolták a szkafandereket?
– Annakidején két különböző típust használtak. Az első négy Apolló küldetést úgynevezett A7L-ben teljesítették, míg az utolsó hármat A7L-B-ben. Ez hosszabb időre biztosított védelmet, továbbá a derékrésze már nem volt merev, így többféle mozgást, többek között lehajlást és ülést is lehetővé tett…
Újra árulkodón döcögnek a mondatai.
– Szóval, ennek megfelelően ez elsőből nyolcat, az utóbbiból hatot gyártattunk. Mondanom sem kell, a verseny során kitűzött távot hajdanán az A7L űrruhákban tették meg, tehát játékosainkat szilárd meggyőződésem szerint nem állítottuk teljesíthetetlen feladat elé… Szóval, éppen ezért fel nem foghatom a szerencsétlenségek sorozatát!
– Értem! – Pancher hosszan elnyújtja a szót. – Még egy kérdést tennék fel…
