Hatásszünetet tart, közben szemét az ügyvédre szegezi, aki szemüvege védelmében állja a pillantását. Koope már láthatóan összeszedte magát, derűs arccal vár.
– Nos – fordul hirtelen a tanú felé az ügyész –, ugye rendelkezésemre tudják bocsátani az összes kép- és hangfelvételt, ami az elmúlt huszonnyolc napban készült, függetlenül attól, hogy adásba került-e vagy sem. Ebbe beleértem a stúdióban elhangzottakat, valamint az itteni és a földi irányító központok közötti beszélgetéseket is!
Az asszony holtra sápad. Segélyt kérően néz társaira, akik lehajtott fejjel, és vörös arccal ülnek a helyükön. Tehát Pancher beletrafált!
– Azt hiszem… igen – rebegi a nő.
– Vagyis nem biztos benne? – csattan rá az ügyész.
– Ez, azt hiszem,… talán… az informatikai igazgató, John Hacker úr kompetenciájába tartozik...
– Köszönöm, a tanúhoz nincs több kérdésem – bólint kegyesen. – Bíró úr, indítványozom, hogy a kép- és hangfelvételek hozzáférhetőségére most kapjak választ, mivel ez alapvetően befolyásolja a tragédiához vezető körülmények megismerését.
– Szünetet kérek, hogy tanácskozhassak védenceimmel – pattan fel az ügyvéd.
Nincs akadálya. Ha nem lenne takargatni valójuk, azonnal válaszoltak volna. Egyre biztosabb vagyok benne, a régen várt Nagy Ügybe botlottam. Csak okosan, semmit el nem kapkodva, és kétségkívül meglesz a megérdemelt jutalmam!
– Öt perc szünet – mondom.
A helyemen maradok, ennyi időre felesleges felállni. Nehezen palástolom kitörő jókedvem, miközben figyelem, ahogy a KML-esek idegesen susmorognak, Pancher pedig látványosan a képernyőjét tanulmányozza.
– Folytassuk! Ügyvéd úr, kíván-e valamelyik védence tanúskodni, vagy ön adja meg a választ az ügyész úr kérdésére?
– A társaság nevében én válaszolok – tápászkodik fel Chuerchavar.
Korábbi magabiztossága jelentősen csökkent, a többiek arcáról viszont eltűnt a gőg. Ha a tárgyalás kezdetén még volt közöttük összetartás, ez mostanra észrevehetően széttört. Amennyire lehetséges, elhúzódtak egymástól. Amikor összenéznek, gyűlöletet látok villanni a szemükben. Az áldozatok iránti szánalmat azonban sosem!
– Sajnálatos bejelentést kell tennem! – tárja szét teátrálisan a karját. – A Jack Schmitt bázisra ideiglenesen telepített adattároló szerver meghibásodása miatt a Holdsó valamennyi anyaga megsemmisült. Ez nemdebár azt jelenti, hogy csak az adásba került részek, amelyeket a KML földi központjában rögzítettek, ami nemdebár nagyjából kétszázötven órányi felvétel lehet, hozzáférhetőek. Ezeket természetesen a társaság az ügyész úr rendelkezésére fogja bocsátani, amennyiben igényli.
Hm! Ekkora bakit profik nem követnek el! És csak dilettánsok képzelik, hogy egy üzemzavarban vagy tűzben megsérült adattároló tartalmát képtelenség helyreállítani. Kivéve, ha atomjaira aprították, és szétszórták a szélben. Szabotázsszagot érzek! Nézzük, mit szól ehhez Pancher!
– Ügyész úr?
Komótosan tanulmányozza a képernyőjét, majd hosszasan a homlokát ráncolja, időnként megrázza a fejét, mintha önmagával vitatkozna. Ezt a kis produkcióját már számtalanszor láttam, az ügyvéd és védencei számára viszont újdonság. Eszem ágában sincs megszakítani, élvezettel figyelem az „áldozatok” egyre növekvő idegességét. Azt még nem tudom, közülük ki miben ludas, de abban máris biztos vagyok, legalább az egyikük főbenjáró bűnt követett el, a többiek pedig asszisztáltak hozzá.
– Bíró úr – szólal meg végre Pancher –, a szünetben információkat kaptam bizonyos tőzsdei tranzakciókról, amelyekre a megbízásokat a KML itt és a Földön tartózkodó felső vezetői, valamint az ügyvéd úr adták…
