III. rész Tükörfalon túl
Hogyan tovább?
A három napos dáridó után Rézvölgyben az élet a szokott kerékvágásban folyt tovább.
Katica és Odi végre elérkezettnek látták az időt, hogy most már saját sorsukat is elrendezzék. Nekiálltak hát az úti készülődésnek. Libbenő és Suhogó mindenhova velük mentek.
Először Bölcsességet keresték meg.
– Tündérkertből madárként repültünk ide – kezdte Katica –, nem tudnátok ugyanígy gyorsan hazajuttatni?
– Szívesen megtenném, ha tehetném – válaszolt kissé szomorúan a tündérkirály. – De mi sem kelhetünk át madár alakban a Kristályhegy túlsó oldalára, csakis a barlangon keresztül. Kérdezzétek Csiribí-Csiribát, hátha ő tud valami más utat.
Elmentek hát a varázslóhoz, hogy tanácsot kérjenek tőle.
– Nos, a Kristályhegy megmászhatatlan – magyarázta a varázsló. – A Tükörfal mögötti tavat mindenütt meredek sziklafal keretezi, ott sem lehet gyalogosan végigmenni. Talán egy humkány átrepülhetné a tavat, de ezt még senki sem próbálta. Ameddig a szem ellát, sem egy sziget, sem egy párkány sincs, ahol útközben meg lehetne pihenni. Nagyon kockázatos vállalkozás lenne.
– Én elmegyek felderíteni az utat – ajánlkozott Suhogó.
– Veled tartok – szólt erre Libbenő. – Bárhová is mész, én mindig elkísérlek.
– De ez veszélyes, hallottad Csiribí-Csiribát!
– Éppen azért! – válaszolta Libbenő szerelmesen, de határozottan, hogy elejét vegye a további vitának.
– Töltsétek az éjszakát a Tükörfal tetején! – javasolta a varázsló. – Pihenjétek ki magatokat, majd induljatok a kelő nappal. Ha délig nem értek a tó végéig, vagy ha nem találtok átjárót vagy pihenőhelyet, mindenképpen forduljatok vissza, különben odaveszhettek.
– Veletek tartunk a Tükörfalra – mondta Odi. – Sőt, megkérjük Szélvészt, néhány humkánykatonával kísérjen el, hátha segítségre lesz szükségünk.
Megköszönték Csiribí-Csiribának a tanácsokat, és elmentek megbeszélni a felderítő út részleteit Szélvésszel.
– Jó terv! – helyeselt. – Holnap összeszedünk mindent, holnapután reggel indulhatunk. Viszünk magunkkal egy hollót is, hogy üzenhessünk az itthon maradóknak, ha valami rendkívüli történne, vagy segítségre lenne szükségünk.
Felderítésen
Harmadnap már esteledett, amikor a kis csapat tábort ütött a Tükörfal tetején. Megvacsoráztak a tábortűznél, még beszélgettek egy kicsit, majd nyugovóra tértek, hogy Libbenő és Suhogó napkeltekor kipihenten indulhasson.
Ahogy pirkadni kezdett, a két felfedező felkészült az útra.
– Ne felejtsétek Csiribí-Csiribá tanácsát – figyelmeztette őket búcsúzóul Szélvész –, mindig nappal szembe repüljetek. Bármit találtok, legkésőbb akkor, amikor a nap a fejetek fölé ér, forduljatok vissza! Nem szeretném sem a húgomat, sem a sógoromat idő előtt elveszíteni!
– Jó repülést, vigyázzatok magatokra! – kívántak nekik szerencsét a többiek.
Libbenő és Suhogó kecsesen a levegőbe emelkedett, majd kelet felé fordulva tovaszálltak. Nemsokára már csak két apró pontnak tűntek az egyre fehérebben izzó napkorong előtt, végül belevesztek a távolba.
Katica, Odi és Szélvész közömbös dolgokról beszélgettek, ugyanis egyikük sem akarta elárulni, hogy belül mind feszülten vár arra, hogy Libbenőék visszatérjenek. Eljött a dél, azután a délután. Egyre türelmetlenebbül néztek a tó felé, feltűnik–e valami a távolban. Hamarosan nyugodni készült a nap, az ég egyre mélyebb vörösbe borult, de a felderítőknek még nyoma sem volt.
– Gyújtsunk tüzet – javasolta Odi –, hogy lássák, hol várunk rájuk.
– Igazad van! A humkányokkal eléjük repülök, hátha kell egy kis segítség nekik. Nagyon aggódom értük, nehogy valami bajuk essék.
Míg Odi és Katica a tűzrakással voltak elfoglalva, Szélvész a társaival elrepült.
A pár egyre idegesebben várta, hogy végre feltűnjenek barátaik. Közben teljesen besötétedett, csak a tűz fénye világított, de barátaik még mindig nem érkeztek vissza. Vánszorgott az idő, míg feszültségük egyre fokozódott.
– Ugye nem eshetett bajuk? – kérdezte Katica, bíztatást várva Oditól.
– Remélem, nem! Csiribí-Csiribá jól ismeri a humkányok képességeit és gondolkodását. Biztosan jó oka volt rá, hogy a déli visszafordulást javasolja. Szerintem ő is, meg Szélvész is sejtette, hogy nem fognak időben visszaindulni. Várjunk türelemmel, mást úgy sem tehetünk!
– Könnyű azt mondani, hogy legyek türelemmel! – válaszolta, szokásától eltérően, sírósan Katica. – Görcsben van a gyomrom, ilyenkor nehezen viselem a bizonytalan várakozást.
Odi átölelte, úgy nyugtatgatta a reszkető lányt. Éjfél felé járhatott, mire a sötétben végre apró fénypontok tűntek fel.
– De jó, hogy itt vagytok! – szaladtak az érkezők elé, amikor azok végre leszálltak a tűz mellett.
Libbenő szinte élettelenül hevert Szélvész hátán, míg Suhogót két társa támogatta.
– Ugye, nem esett semmi bajuk? – kérdezte aggódva Katica.
– Szerencsére nem – válaszolta Szélvész –, csak Libbenő nagyon kimerült. Suhogónak a visszaút egy részén már támogatnia kellett, úgyhogy mindkettőjükre ráfér egy kiadós pihenés. Együnk valamit, aludjuk ki magunkat, azután holnap reggel majd mesélhetnek.
Másnap Katica, Odi és Szélvész korán keltek, és türelmetlenül várták, hogy Libbenő meg Suhogó magához térjen. Jó későre járt az idő, amikor végre ők is felébredtek.
– Találtatok valamit? – szegezték nekik izgatottan a kérdést, miután megreggeliztek.
– Semmit sem! – sóhajtotta lemondóan Libbenő. – Egész nap csak a tó volt alattunk, két oldalt meg a meghághatatlan hegyek. A sziklafal mindenütt meredeken zuhan a tóba, sehol egy kis vízszintes hely, ahol megpihenhetnénk.
– Hamar dél lett – folytatta Suhogó –, miközben úgy éreztük, szinte semmit sem haladtunk. Libbenő javasolta: repüljünk még egy kicsit előre, hátha találunk valamit. Azután még egy kicsit, meg még egy kicsit.
– Figyelmeztettelek benneteket! – morogta Szélvész.
– Ne haragudj, bátyám! – kérlelte Libbenő. – Az én hibám volt. Nem tudtam belenyugodni a balsikerbe, mindig azt mondogattam, hogy hátha már csak egy kicsi út van hátra a tó végéig. Suhogó pedig, jó férjként, követett. Aztán egyszerre csak azt vettük észre, hogy a nap lefelé ballag.
– Visszafelé sokkal hosszabbnak tűnt az út – vette át a szót Suhogó. – Különösen, miután besötétedett. Libbenő kezdett kifáradni, úgyhogy időnként a hátamra vettem, hadd pihenjen egy csöppet.
– Bíztam benne, hogy elénk jössz, bátyám. Köszönöm mindnyájatoknak! – mosolygott Libbenő a társaira.
– Ma pihenünk, holnap pedig hazamegyünk – mondta határozottan Szélvész. – Addig is előreküldöm a hollót a hírrel: nem esett bajunk, jól vagyunk.
Gyorsan eltelt a nap. Este kis tüzet gyújtottak, hogy beszélgetés közben láthassák egymást. A sötét égbolton szikráztak a csillagok, minden csendes és nyugodt volt. Egyszer csak egy fényes valami suhant át hangtalanul a fejük felett, majd beleveszett a sötétbe.
– Hullócsillag – dünnyögte félálomban Libbenő –, szerencsét hoz annak, aki látja!
Útra kelés
Miután hazatértek a Tükörfalról, összedugták a fejüket, hogy mitévők legyenek.
– Ti nem építetek hajókat? – kérdezte Odi a társaitól.
– Micsodát? – néztek rá kérdően a többiek.
– Olyan járművet, ami úszik a vízen, és elvisz oda, ahová gyalog vagy lovon nem lehet eljutni.
– Nem száll vízre az, aki repülni tud! – válaszolta erre Szélvész meg Remény szinte egyszerre.
– Nálunk a völgyben meg nem is volt rá szükség – mondta András. – Miért kérded?
– Ha lenne hajónk, talán Tündérkertből meg lehetne vízen kerülni a Kristályhegyet. Nem kéne a barlangon keresztül hazajutnunk.
– Nincs ott senki, aki tudna neked ilyet építeni, hiszen nem is hallottunk még róla – Remény gondterhelten ingatta a fejét.
– Akkor marad a barlangon keresztül vezető út! – sóhajtott lemondóan Katica. – Nem mondom, szép hely, de nem vagyok én sem vakondok, sem denevér, ezért jobb szeretek a szabad ég alatt lenni. Álmaimban sokszor látom, ahogy a barlang beomlik, mi pedig nem tudunk ide visszajönni.
– Egy hét alatt össze tudunk készülni, három–négy nap alatt akár a Sodró szurdokánál lehetünk – gondolkozott hangosan Odi, miközben kérdőn nézett Katicára. – Ugye, azért nem aggódsz nagyon, és elkísérsz?
– Persze, hiszen szeretlek! És alig várom, hogy a szüleimet viszontlássam!
– Suhogó meg én is veletek tartunk – közölte Libbenő. – Tudjátok, gyakran gondolok a Tükörfalon látott képre, azóta érzem, mellettetek a helyem.
Mivel nagyon határozottan mondta, a többiek nem ellenkeztek.
Az útra készülőknek mindenki adott valami hasznos ajándékot: Bölcsesség a tündérek nevében egy soha ki nem ürülő elemózsiás tarisznyát, a törpék örökké világító lámpákat, a humkányok soha el nem feslő ruhákat, az emberek elnyűhetetlen lábbeliket, míg Csiribí-Csiribá négy kis fiolába összegyűjtötte Rézvölgy minden lakójának egy kedves mosolyát.
– Ide zártam szeretetünk egy darabkáját – mondta, miközben mindegyikük nyakába akasztott egyet. – Adjon nektek szerencsét utatokon, és vigyen vissza épségben szeretteitekhez!
Végül sokan kerekedtek fel, hogy elkísérjék barátaikat a Tündérlukhoz. Ott sorban megölelték az útnak indulókat, jó szerencsét és mielőbbi visszatérést kívántak nekik.
– Ha lehet, hozzátok magatokkal szüleiteket is! – mondta búcsúzóul Ádám Katicának és Odinak.
Még javában búcsúzkodtak, amikor megremegett a talpuk alatt a föld, egyidejűleg tompa moraj hallatszott valahonnan. Némi por szállt ki a barlang száján, majd a víz szintje érezhetően emelkedni kezdett.
