Közben a legjobb takácsok, fazekasok és üstkészítők kíváncsian vizsgálgatták a Lailban, a vöröshajúaktól vásárolt árukat.
Az élénk színekre festett, tartós, erős, rendkívül könnyű és vékony szövet sokkal finomabb mestereink gyapjúból szőtt kelméinél. A rendkívül ritka és drága disbeli selyem is csak halovány mása ezeknek. És belőlük egyetlen hajó többet szállított, mint Dis összes kereskedője együttvéve.
A kecses, a miénkhez képest feleannyi súlyú fazekasárukat Avanában ismeretlen, fehér földből korongozták. És, akárcsak a kelméket, ezeket is olyan festés díszítette, amit a nálunk fellelhető anyagokból képtelenségnek látszik megcsinálni.
A legtalányosabbnak a vékonyfalú fémedények bizonyulnak. Fényes, sima felületükhöz hasonlóval még senki sem találkozott. Bármit öntenek beléjük, semmi elváltozást sem lehet észlelni. Sok szerszám kicsorbult vagy eltört, mire a legkisebbet szétfűrészelték. A belseje talán vasból készült. Kívül-belül valamivel úgy borították be, hogy azt nem lehetett az edény faláról levakarni.
Ekkor Kohsu összehívta a különböző mesterségek felügyelőit. Sokáig tanácstalanul vizsgálgatták, hümmögtek, fejüket vakargatták.
– Ez üveg, uram – szólalt meg nagy sokára Hutaki, az üvegfúvás mestere –, vagy legalábbis nagyon hasonló ahhoz. De hogy hogyan került ez a két anyag így egybe, arról fogalmam sincs.
– És rá tudsz jönni?
– Próbálkozni fogok, uram, de csak Habamu a megmondhatója, egyáltalán sikerrel járok-e. Mindenesetre adass nekem tenyérnyi vaslapokat, először azokkal akarok dolgozni.
9.
Ma reggel, Erua ünnepe utáni harmadik napon hosszú karaván kígyózott ki a városból. A naunik lakta területtől keletre ők kezdik felépíteni Új Avanát. Igaz, hogy ez a település nem lesz olyan fenséges, mint a mostani, hiszen minden házat fából fognak készíteni, a Tanács mégis nagy reményeket fűz a vállalkozáshoz. A nagyjából ötszáz mesteremberhez háromszáz asszony csatlakozott, a védelmükre Dahru kétszáz harcedzett katonát, míg Ignacu, Habamu orvos-főpapja tíz tapasztalt orvost rendelt. A telepeseket, a korábbi határozatnak megfelelően, Bogumi vezeti.
Az összes nélkülözhető teherhordó állatot megpakolták a szükséges szerszámokkal, az áthaladásért a nauniknak fizetendő arannyal, edényekkel, kölessel, borral, vetőmagnak valóval és szőlőtövekkel. Személyes holmit mindenki annyit vihetett, amennyit maga elbírt.
Ha majd sikeresen célba érnek, a hajtók visszatérnek. És ha az istenek is úgy akarják, még Nanur forróságának beköszönte előtt a hátrahagyott csomagokat is a telepesek után szállítják.
Kohsu mesterei, bármennyire is hetvenkedett nemrég a tudományukkal a főfelügyelő, egyelőre semmit sem tudtak leutánozni a vöröshajúak áruiból. Így hát a kereskedők ugyanolyan rakománnyal hajóztak ki, mint korábban.
Bár sokan útra keltek, mindez a város életén még nem látszik. A kikötőben nyüzsögnek a halászok, az oda befutó idegen hajósokkal Alkusza emberei üzletelnek. A kerteket tulajdonosaik odaadóan gondozzák, a műhelyekből szorgos munka zaja hallatszik. Habamu és Gurru papjai mindennap elvégzik szertartásaikat. A Gyógyítás Házában ugyanúgy folyik a tanítás, mint korábban. Dahru új katonákat toborzott, és keményen gyakorlatoztatja őket. A Tanács, Lagin vezetésével, reggelente összeül, hogy döntsön Avana ügyeiben, követeket, panaszosokat hallgasson meg.
Így hát avatatlan szemlélőnek egyelőre sejtelme sem lehet, hogy valamire készülnénk. Ezt a többi városban székelő felügyelőinktől érkező jelentések is rendre megerősítik. Bogumit ugyan néhány követ meg kereskedő hiányolta, de mindenki azt a magyarázatot kapta, hogy átmenetileg gyengélkedik, és ezért nem fogad látogatókat.
A Tanácsban Kuporri újra meg újra a kincstár aranykészletének szerinte katasztrofális csappanásán sopánkodik. A város élelmezéséhez nélkülözhetetlen köles jelentős részét még mindig az abanoktól kell vásárolnunk. Az alávalók egyre emelik az árát, míg az olajunkért, az illatszereinkért és a borunkért mind kevesebbet akarnak adni! Üveg, cserép, szövet pedig szinte nem is fogy!