A Kalózparton
Innen kezdve a táj barátságossá változott. Úgy döntöttek, gyalogolnak a zöldellő virágos réten keresztül. Később egy ritkás erdőhöz értek, beesteledett, mire a túloldalára jutottak. Letáboroztak éjszakára. Kinyitották elemózsiás tarisznyájukat, aminek visszatért az életkedve, megint csupa pompás étellel és itallal kényeztette őket.
A bőséges vacsora után hosszan tanakodtak: merre menjenek, hogyan szedjék össze a még hiányzó tárgyakat. Végül abban maradtak: először Tökösországba tartanak, ott felkeresik Katica szüleit, Odi és Katica végre összeházasodnak, majd megpróbálják megszerezni az ametiszt tököt.
Másnap tovább vándoroltak. Késő délutánba hajlott már az idő, amikor egy kecskenyájhoz értek. Egy fa árnyékában hűsölt a pásztor, a nyáj körül pedig egy fekete és egy fehér puli tüsténkedett, nehogy valamelyik állat elbitangoljon. Közeledtükre a két eb éktelen ugatásba fogott, mire a pásztor felkelt:
– Jó napot! Mit kerestek erre?
– Adjon isten, öregapám! – köszöntötte Odi, mert a pásztor igen idősnek tűnt. – Tökösországba igyekszünk. Békével járunk, nyugodtan lecsillapíthatja a kutyáit.
– Pajkos, Bodri, helyetekre! – szólt rá a pásztor négylábú segédeire.
Azok bizalmatlanul figyelték a vándorokat, de legalább nem csaholtak, viszont jól érzékelhetően valami nagyon zavarta őket. A pásztor is érdeklődve méregette a humkányokat, látszott, hogy valami nyomja a bögyét.
– Már megbocsáss – bökte ki végül Katicához fordulva –, de olyan furcsák a barátaid!
– Libbenőre meg Suhogóra gondolsz? – válaszolt kacagva Katica. – Ők jóravaló humkányok, akik senkit sem bántanak ok nélkül.
– Sárkányról már hallottam, de humkányról még sohasem. No, mindig tanul az ember!
– Mesélnél erről a földről? – kérdezte nyájasan Libbenő.
– Nem tudok róla sokat. Azt beszélik, korábban ezen a vidéken kalózok éltek, de már jó ideje eltűntek innen. Amióta felcseperedtem, ezt a nyájat őrzöm. Nem nagyon találkozok senkivel, csak amikor a király emberei eljönnek, hogy elhajtsák a jussát. De talán a bátyám jobban el tudna igazítani titeket. Ő úgy félnapi járásra őrzi a kondáját, kérdezzétek őt! Elkísérhettek a kunyhómhoz, ott éjszakázhattok.
Elfogadták az invitálást, felkerekedtek, és komótosan ballagtak a nyáj mögött. A kunyhó mellett jókora karám állt, a pásztor meg a kutyái abba terelték a jószágot.
– Telepedjetek le, én még megfejem a kecskéket, azután ehetünk, alhatunk.
– Segíthetünk? – ajánlkozott Katica.
– Örömmel elfogadom.
Sorra megfejték az állatokat, a tejet méretes fakádba töltötték, hogy majd jóféle sajtot erjesszen belőle házigazdájuk. Miután végeztek, asztalhoz ültek, a pásztor kenyeret, kecskesajtot meg frissen fejt kecsketejet tett az asztalra. Evés közben beszélgettek, elmondták részletesen: honnan jöttek, hová tartanak. Az öregapó figyelmesen hallgatta őket, időnként hümmögött a történeten. Azután diskuráltak még erről-arról, majd egyre vontatottabbá vált a beszélgetés, ahogy sorra elálmosodtak. Végül jó éjt kívántak egymásnak, és nyugovóra tértek.
Reggel Odi ébredt elsőnek, mert valami bökte az oldalát. Körülnézett, majd megdörzsölte a szemét, mintha nem látna jól. A kunyhónak, a karámnak, a pásztornak és a nyájnak semmi nyoma, egy virágos réten hevertek. Tapogatta, mi bökheti az oldalát, hát egy kecskeszarv akadt a kezébe. Felkeltette társait, azok is csodálkozva néztek körül. Odi eltette a kecskeszarvat, hátha jó lesz az még valamire. Felcihelődtek, és útnak indultak arra, amerre előző este a pásztor mutatta a bátyjának a lakhelyét.
Hát, a pásztor nagyon gyorslábú ember lehetett, dél helyett esteledett már, mire egy tölgyes szélén végre megpillantották a kondást. Mellette hevertek a kutyái: egy fekete meg egy fehér puli. Nagyon csodálkoztak, mert bizony a kondás szakasztott úgy nézett ki, mint előző nap a kecskepásztor. A kutyusok nemkülönben.
– Adjon isten, öregapám! – köszöntötte illendően Odi. – Nem találkoztunk mi magával tegnap?
– Velem bizony nem! – válaszolt hamiskás mosollyal. – Biztosan az öcsémmel találkoztatok, aki a kecskéit legelteti innen fél napi járásra. Oszt mi járatban vagytok errefelé?
Odi neki is elmondta: merről jöttek, hová igyekeznek.
– Van nekem egy bátyám, egy ugrásra műveli a földjét. Ő talán útba tud igazítani benneteket. Tartsatok velem éjszakára, ma már késő lenne megkeresni! Csak összeszedem a disznaimat, aztán már mehetünk is.
Ezzel füttyentett, mire a kutyái elkezdték kifelé hajtani a vidáman röfögő állatokat az erdőből, ahol eddig makkot meg gombát ettek jóízűen. Odiék is segítettek hazaterelgetni a kondát.
Az öreg megköszönte a segítséget, majd füstölt kolbásszal, szalonnával vendégelte meg őket.
Másnap reggel Katica arra ébredt, hogy valami csiklandozza az orrát. Odakapott, majd, bár nem volt szokása, nagyot visított, mert a kezében egy malac kunkori farkincája volt. Azt már mondanom sem kell, hogy a kondásnak, a disznainak, meg a tanyájának híre-hamva sem volt. Eltették a malacfarkat is, biztos jó lesz az még valamire, majd a szántóvető keresésére indultak.
Mentükben megvitatták, ki mit érthet ugráson, mint távolságmértéken. Volt rá idejük bőven, mert emberüket csak másnap estére találták meg.
Nem is nagyon csodálkoztak már, amikor vele is szóról-szóra ugyanúgy jártak, mint a kecskepásztorral és a kondással. Az idős ember egy juhászhoz, az egy csikóshoz, ő meg egy gulyáshoz, aki végül egy halászhoz irányította őket. Mindegyiknek segítettek, este jót vacsoráztak, majd reggelre csak egy-egy furcsa ajándék emlékeztette őket előző esti házigazdájukra. Így gyűlt batyujukban össze még egy aranyló búzaszem, egy marék gyapjú, egy lófarok meg egy tehéntőgy.
Vándorlásuk során elérték a hegylánc végét, ahol egy széles folyó hömpölygött méltóságteljesen. Hamarosan meglátták a halászt is, aki éppen hétrét görnyedve próbálta a hálóját partra vontatni. Ez az öregember is úgy hasonlított a többi testvérére, mint egyik tojás a másikra.
Köszöntötték illendően, majd nem sokat teketóriáztak, nekiláttak ők is húzni a hálót. Együttes erővel is majd egy órába telt, mire végeztek. Abban a temérdek ponty mellett egy irdatlan nagy hal is vergődött. Ilyet még egyikük sem látott. Ahogy Katica rápillantott, úgy tűnt neki, mintha az könyörgő szemekkel tekintene vissza rá, közben a fejében hangot hallott: „Eresszetek el, nem fogjátok megbánni!”
Katica ránézett a társaira, de azok arcán csak a kíváncsiság tükröződött.
– Szólítsatok Mártonnak! Köszönöm a segítséget!
– Mi ez a behemót? – érdeklődött Suhogó, miután bemutatkoztak.
– Valószínűleg egy viza. Én magam még sohasem láttam, de nagyapám, aki szintén halász volt, mesélte, hogy fiatal korában fogott ilyet hébe-hóba.
– Kedves Márton – kérlelte őt Katica –, nem engednéd vissza a folyóba ezt a ritka állatot? Olyan bánatosan vergődik, meg temérdek halat fogtál rajta kívül is.
A halász egy darabig kérette magát, de végül ráállt, hogy elengedjék a párját ritkító zsákmányt. Katica, Libbenő, Odi meg Suhogó nagy erőlködéssel kiszabadították a vizát, és belevetették a folyóba. A hal vidáman csapkodott a farkával, mint aki búcsút int, majd szemvillanásnyi idő alatt eltűnt a szemük elől. A jól végzett munka örömére összedörzsölték a tenyerüket, mire csodálkozva éreztek benne valami keményet, mindegyikük bal tenyerében egy halpikkely csillogott volt. Próbálták leszedni, de bizony az úgy odanőtt, mintha azzal születtek volna.
Ezután segítettek a fogást megtisztítani, egy részét besózták, más részét kitették a napra száradni. Mire mindennel végeztek, be is esteledett. A halász tüzet rakott, bográcsban főzött egy jó csípős halászlét, amihez friss, ropogós kenyeret ettek.
– A hal úszni akar! – töltött nekik jókora pohárnyi karcos fehérbort az öreg.
Aznap este a tűz körül nemcsak beszélgettek, de danolásztak is, Márton sok olyan nótát tanított nekik, amit eddig nem ismertek. Nagy sokára a tűz teljesen lelohadt, bámultak még egy darabig a parázsba, végül nyugovóra tértek.
Másnap reggel meglepődtek: Márton a parton javítgatja a hálóját, amit bizony megviselt az előző napi vizafogás. Leültek mellé, kérdezték, útbaigazítaná–e őket.
– Ez a Szőke-folyó, egyenesen az Égő-tengerbe ömlik. Ha átkeltek rajta, ott pedig délnek fordultok, pár nap alatt a Veres király várába juthattok, ám ne a tengerparton menjetek, mert a mihaszna vízitündérek sok galibát okoznak manapság az óvatlan utazóknak. A Veres király most éppen bajban van, mert elzálogosította a szakácsát, a szobalányát és a kertészét. Régóta nem evett egy jót, kosz lepi a palotáját, a kertjéről meg jobb nem is beszélni. Álljatok be hozzá egy hónapra dolgozni, de utatok céljáról ne beszéljetek neki! Fizetségül a trónja mögötti kincseskamrából a gyémántliliomot kérjétek! Nesztek, itt ez a halfarok, valamire még jó lesz – fejezte be végül sokat sejtető mosollyal az öreg.
Megköszöntek mindent, elbúcsúztak, majd elindultak arra, amerre tanácsolta.
