Lagin meghagyta a kincstárnoknak, tegyen félre annyi aranyat, amiből Dahru hadseregét legalább tíz évig fenn lehet tartani, meg amennyit az átköltözésért, és az új területek tízévi használatáért a nauniknak fizetni kell. A többit, a város érdekében, szükség szerint használja fel mindannak a beszerzésére, amit helyben nem tudunk megtermelni.
10.
Az égből jött isteni úr távozását követő negyvenkettedik évben a város lakosainak legalább harmada már a viruló Új Avanában él. Az ottani lankás területeket sokkal könnyebb művelni, mint az itteni hegyoldal teraszait. Bőségesen terem a köles, a zöldség, az olajfák roskadoznak a bogyóktól, a szőlőtőkékről nem is beszélve. Jut elég legelő a gulyának és a nyájnak. Mind többen barátkoznak meg a lovaglással. A környező hegyek szurdokaiból pedig fölös mennyiségben kerül elő minden, ami a kovácsok és az üvegfúvók munkájához kell. Sőt, már a nauniknak évente fizetendő sót is itt termelik ki a sóbányászok. Ezek a jó hírek.
Ám Avanában napról napra nehezebb az élet. Nemcsak egyre fogyatkozó lakossága miatt. Lagin magas kora ellenére keményen kézben tartja a Tanácsot, az pedig változatlanul befolyása alatt tartja Beliszutól Hemtiig a Tenger Fiainak városait. Onnan továbbra is áramlanak a javak a kincstárunkba, viszont kereskedőink portékáit szinte teljesen kiszorították a vöröshajúak az aban piacokról. Úgyhogy nem igazán a haszonszerzés, inkább a hírek begyűjtése miatt indítottunk útnak Lailba néhány hajót Gurru elején.
Dahru és Vizoru már évek óta nem elégszenek meg azzal, hogy a legélesebb szemű fiatalok lesik a láthatárt a kikötőt védő legmagasabb sziklákról, hanem, Esra időszakát leszámítva, a parttól egynapnyi távolságra kiküldött gyorsjáratú gályákkal is vigyázzák a tengert. Ezzel alaposan kitolódott az a határ, ahonnan megpillanthatjuk az Avana felé hajózókat.
Talán ennek az intézkedésnek köszönhetjük, hogy időben tudomást szereztünk Lail elfoglalásáról. Ma, az Erua ünnepe utáni huszonhatodik napon, déltájban az egyik járőrhajó váratlanul befutott a kikötőbe. Fiatal kapitánya izgatottan tett jelentést Vizorunak. Ő erre késlekedés nélkül összehívta a Tanácsot. Ignacut, aki rendszerint kimentette magát, nyomatékosan kérte a részvételre.
– Barátaim, olyan horderejű hírt kaptam, hogy szükségét éreztem a szokásoktól eltérő tanácskozásnak! – jelentette be. – Engedelmetekkel, Gajura, a fiam mondaná el a történteket.
– Rendben – adta meg az engedélyt Lagin.
– Uraim – kezdett beszélni elfogódottan Gajura –, járőrúton hajóztam a Fekete Forrás öblének közelében. Tegnap kora reggel egy tépett vitorlázatú hajót pillantottunk meg a láthatáron. Megközelítettük, és Uszurri kapitány gályájára ismertünk benne. A fedélzeten szokatlan rendetlenséget és pár lézengő embert láttunk. Bár jobb lenne úgy fogalmaznom, hogy a végüket járókat, mint később kiderült. Mielőtt összeköthettük volna a két hajót, gyenge hangot hallottunk: „Maradjatok távol! Legénységem zöme már meghalt, és mi is mindannyian betegek vagyunk… Vigyétek meg a hírt Avanába,… Lail a vöröshajúak kezére került!...” Uszurri szavai ugatásba meg öklendezésbe fúltak. Két kettősóra sem telt el, és emberei közül utolsónak ő is kiszenvedett. Közben azért pár dolgot még elmondott, megpróbálom híven összefoglalni: „Gurru idején húsz hajóval érkeztek a vöröshajúak. Békésen kereskedtek, mint addig mindig. Aztán Esra váratlanul rátört a városra, és mindenkit beszorított a kikötőbe. Nem aggódtam túlságosan, már nem először fordult elő ilyesmi. Később, ahogy Viharisten egyre jobban dühöngött, valamilyen ismeretlen kór kezdett elharapódzni az abanok között. Főleg fiatal férfiakat kapott el. Ők fuldokolva köhögtek, lázasan támolyogtak, egy idő után étel-ital nem maradt meg bennük. A gyengékkel nyolc-tíz nap alatt végzett a kórság. Ám voltak, akik sokkalta tovább küszködtek, és csak alig néhányan élték túl a gyötrelmeket. Aki tehette, menekült a városból, és vitte magával a nyavalyát. A vöröshajúak egy része is megbetegedett, de közülük senki sem halt meg, és hamarosan harc nélkül elfoglalták Lailt. Ezt látva kifutottam a még háborgó tengerre, és megpróbáltam hazajutni. Húsz napja lebetegedett az egyik emberem, azután sorra a többiek is kidőltek.”
A tanácsnokok mindvégig feszülten figyelték a beszámolót. Miután Gajura elhallgatott, sokáig egyikük sem szólalt meg a döbbenettől.
– És mi történt a hajóval? – kérdezte végül Dahru.
– Felgyújtottuk, uram, ahogyan halála előtt Uszurri parancsolta – szabadkozott a kapitány.
– Járt valaki közületek azon a gályán? – tudakolta Ignacu. – Vagy megérintett róla bármit?
– Nem, uram. Háromevezőnyi távolságnál közelebb egyáltalán nem kerültünk hozzá.
– Hála Habamunak! – sóhajtott megkönnyebbülten az orvos. – Uszurri nagy bölcsességről tett tanúságot! Most elkerült a járvány. És hogy ez így is maradjon, azt javaslom, az aban partról érkező hajót, vagy árut többé ne engedjünk a kikötőbe!
– Hogy képzeled! – kiáltotta elkeseredetten Vizoru. – Mi lesz a többiekkel?
– Ugye, Uszurri volt a legkiválóbb kapitányod, aki ebben az évben Lailba indult? – mondta higgadtan Ignacu, mint aki biztos a válaszban. – Akik ott maradtak, mára vagy belehaltak az ismeretlen betegségbe, vagy rabszolgák. Akiknek sikerült kifutniuk onnan, azokon meg a tengeren tört ki a nyavalya. Akár így, akár úgy, a sorsuk megpecsételődött. Nos, tudom, kegyetlenül hangzik, de a város érdekében távol kell tartani mindenkit és mindent, ami a vöröshajúaktól származó bajt hordozhatja!
