Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla! (1)

2016. május 31. 21:18 - Vid Ödön

Kedves Olvasóm!

A történet szereplői és a tetteik a képzeletem szülöttei.

                                                                                                                                                                       1.         

Becsöngessek? Vagy talán mégse?

’89. március tizennyolcadika, szombat, nagyjából délelőtt 10 óra. Egy budai, félhomályos lépcsőházban. Napközben itt sohasem ég a villany, csupán a félemeleti lépcsőforduló katedrálüvegén keresztül szűrődik be némi világosság. Szerencsére emlékszem, melyik a nagyszüleim ajtaja, az ajtószámok és a névtáblák elolvasására ugyanis esélyem sincs. Hajnali kelés, 167 km vonatozás, és szakadó esőben megtett ötperces gyaloglás után jó ideje egyik lábamról a másikra állva vacillálok.

– Jesszusom, csak nem te vagy az, Gerduskám?! – csapja össze a kezét Berta nagyi, mikor meglát a kémlelő ablakból. – Mi szél hozott?

Idestova nyolc éve találkoztunk utoljára. Én akkor tizenkettő voltam, most húsz. Nem csoda, hogy a gyér megvilágításban összekever anyuval. Egy pillanatra megfordul a fejemben, sarkon fordulok, és meg sem állok hazáig. Meglehet, ha Pál nagyapa nyit ajtót, így is teszek. Hogy aztán életem végéig azon fonjam magam, amiért elszalasztottam ezt a soha vissza nem térő lehetőséget.

– Szia nagyi, Ilma vagyok – mondom félszegen.

Hosszan szöszmötöl a két zárral, közben ömlik belőle a szó.

– Ilmuskám! Úgy örülök, hogy végre látlak! Egyedül jöttél? Hát mi van veletek? Ezer éve semmi hírem rólatok! Péter jól van? Hát anyád? Még mindig haragszik? Na gyere, gyere, hadd nézzelek meg alaposan! Borzasztóan hasonlítotok ám egymásra!

Mielőtt kinyitnám a számat, hátat fordít, és járókeretére támaszkodva betipeg a nappaliba. Az előszobában megszabadulok csuromvizes gönceimtől, és követem. A levegő áporodott, régen szellőztethetett utoljára. Noha a jókora, háromszárnyú ablak keletre néz, az esőtől és az emeleti lakás majd méternyi kiöblösödésétől meglehetősen sötét van.

A szoba közepén állva vizslat engem. Már nem az a világosbarna hajú, egyenes tartású, kissé vastag lábait leszámítva jó alakú, szép nő, akire gyerekkoromból emlékszem. Az utcán valószínűleg nem ismerném meg. Annak ellenére, hogy még csak hatvanegy, nagyon öregnek látom. Elhízott, és mintha összement volna, bár azelőtt is eltörpült a gyerekei között. A lábait befáslizta. Ráadásul görnyedten tartja magát, ahogyan mindkét kezével a járókeretbe kapaszkodik. Ráncos és fakó a bőre. Teljesen megőszült, haja a sok dauerolástól alaposan megritkult. A pecsétes, színehagyott, a kelleténél jóval nagyobb fürdőköpenyből, és a csáléra taposott, kibolyhosodott mamuszból álló öltözékére a slendrián a megfelelő jelző. Pedig azelőtt, ha nem is a legutolsó párizsi divat szerint öltözött, mindig ízléses, csinos ruhát és cipőt hordott.

Mielőtt válaszolnék a rengeteg kérdésre, gyorsan körbepillantok a szobában. A berendezés, azt hiszem, nem változott, mióta utoljára itt jártam. Csak minden sokkalta porosabb, mint régen. Az ablaktól balra lévő falon hatalmas perzsamintás szőnyeg lóg, alatta csővázas, csíkos takaróval borított kanapé. Ezzel szemközt obligát, őzbarnára lakkozott szekrénysor, benne a nagyképernyős Orion. A vitrinben horgolt terítőkön apró csecsebecsék, mögöttük az Olcsó könyvtár mintegy kéttucatnyi kötete sorakozik.

És egy régi, képeslapnyi, egyszerű keretbe foglalt fekete-fehér fényképen anyu meg nagyi között Pál nagyapa áll, előttük, egymásba kapaszkodva kopaszra nyírt nagybátyáim guggolnak. Sándor, József és Benedek, anyu három évvel fiatalabb öccsei, ráadásul ikertestvérek. Hogy a fotón melyik kicsoda, azt legfeljebb ők maguk tudnák megmondani. A nők egyforma blúzt és szoknyát, a férfiak rövid ujjú, kockás inget és sortot viselnek. Anyu már kicsit magasabb a nagyinál. Ők is ikerként néznek ki, csak rajta még nem látszanak a családdal járó gondok. Nagyapa kimagaslik közülük. Tartásával, nézésével, a szájából lógó, félig szívott cigarettával és csáléra álló szalmakalapjával jelzi, hogy ő az úr a háznál. Valamelyik balatoni mólón, egy kikötött, régimódi gőzhajó előtt 60 vagy 61 nyarán készülhetett a kép, erre nem emlékszem pontosan. A hajó nevére viszont igen: Helka. Ugyanis ezt a szót gyerekként nagyon viccesnek tartottam. Pláne, hogy még az apám sem tudta megmondani, mit jelent. Pedig akkoriban mindentudónak hittem.

A szoba közepén két kényelmetlen, csővázas, okkersárga huzatú karosszék, közöttük kerek, alacsony, négylábú, majdnem feketére politúrozott, ósdi asztalka. Rajta fémtálcán virágmintás cserépkancsó, egy vízzel félig töltött pohár, kis tányérkán pár szem Pilótakeksz. Mellette nyitott Füles hever, meg három faceruza. A keresztrejtvényt már szinte teljesen kitöltötte. Az ablaknak félig háttal álló fotel lábánál kézimunka kosárka, benne készülőben lévő bonyolult mintázatú horgolt terítő. Napközben nyilván ebben szokott üldögélni, hogy jobban lásson.

Az ablak alatt virágállványon négyszögletes cserépben apró kaktuszok, egy begónia, meg két jellegtelen fűszerűség. Utóbbiakat, ha nem tévedek, csokrosindának hívják. A sarokban testes, magas, zöld, Hérás cserépkályha egyszerre fűti a nappalit és a hálószobát. A kinti nyirkosság után jólesik a melege. Az ajtó mellett régimódi, háromsúlyos, biedermeier fali ingaóra függ. A számlap zománcozása ugyan helyenként lepattant, kilátszik alóla a réz, azonban még mindig pontos. Nemcsak az órákat üti kellemesen zengő hangon, hanem a negyedeket is. Nagyapám kedvence, büszkesége, olyan szeretettel gondozza, babusgatja, ahogy más a gyerekét szokta.

A csend kezd számomra kínossá válni, úgyhogy belevágok:

– Anyu szerdán meghalt… – itt rám tör a zokogás.

Megtántorodik, majd a karosszékéhez botorkál, nehézkesen belehuppan, és az asztalkán lévő pohárból nagyot kortyol.

– Jesszusom! De hát miért nem írtátok meg, hogy beteg! Ennyit igazán megérdemeltem volna!

– Mert egészséges volt… – szedem össze magam valamennyire.

– Öngyilkos lett?! – vág közbe.

– Na de nagyi! Hát hová gondolsz? Baleset…

– Aha! Anyád sajna rettentően sokszor volt hebehurgya!

– Kérlek, ne szakíts folyton félbe! – emelem meg kissé a hangom. – Szegény anyu egész életében nagyon is megfontoltan viselkedett! Erről sem ő tehet! A buszmegállóban várakozott, amikor egy Trabantról ráesett egy Gorenje…

– Te képes vagy viccelni velem?! – méltatlankodik. – Sose hallottam olyasmit, hogy egy autóról görények hullottak volna! Azt meg pláne nem, hogy egy embert valaha is agyonnyomtak!

Mint általában, most is türelmetlen, nem hagyja, hogy befejezzem a mondatokat. Emellett meglehetősen naiv is. És ezért vagy másért, bizony gyakran félreért dolgokat. Ráadásul ezt gondolkodás nélkül ki is mondja! Ha nem anyu haláláról lenne szó, tán még mulattatna is, de hát most… Mindenesetre megállom, hogy valami gorombaság csússzon ki a számon. Lassan, tagolva magyarázom:

– Nem görény, hanem Go-ren-je hűtőszekrény! Tudod, ilyen álló. Azt kötözte fel az az őrült a Trabija tetejére. És az átkozott kereke pont a buszmegállóban kapott durrdefektet! Mert a pasas száguldott, mint akit üldöznek! Ezeknek frigóra telik, rendes gumira meg nem! Egyszóval a kasztni szegény anyura borult. A mentő sajnos túl későn ért oda, hogy segíthessen… – megint elsírom magam.

– Te is ott voltál? Na és a trabantos, ő is meghalt? – érdeklődik tárgyilagosan, mintha különösebben meg se rendítenék a hallottak.

Erőtlen vagyok ezt számon kérni. Nyilván az elmúlt nyolc évben hozzászokott a gondolathoz, hogy az életben többé sosem látja a lányát. Ugyanis anyu búcsúzóul ezt kiabálta a család összegyűlt tagjainak, mielőtt becsapta mögöttünk ennek a lakásnak az ajtaját.

– Nem… én éppen buliztam az évfolyamtársaimmal. Tudod, szerdán ünnepnap volt, kihasználtuk a szabad estét. Éjfél körül értem haza – magyarázom vontatottan. – Egy cédula várt, hogy azonnal menjek be a rendőrkapitányságra. Ott az ügyeletes törzszászlós flegmán közölte velem a hírt. Minden részvét nélkül! Érted?! Meg még azt is mondta, hogy azt a barmot, akinek naná, hogy a haja szála se görbült, elengedték! Ráadásul nem is indítanak ellene eljárást, mert hát elháríthatatlan műszaki probléma miatt történt a baleset!

– Na és a Péter? Ő hol volt?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr488765410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása