Mátyás a családjával és Odiékkal visszavonult, hogy szűk körben azért ünnepeljenek egy kicsit.
– Király uram, királyné asszony! – ragadta meg Odi az alkalmat a lánykérésre. – Azóta szeretem Katicát, mióta megismertem. Ha meg nem sértem magukat a kérésemmel, tisztelettel kérem, adják áldásukat Katicával kötendő házasságunkhoz!
– Mit szólsz hozzá, te lány? – fordult apja nagy komolyan Katicához, mintha most hallana először dologról, bár első pillantásra látták a szülők Katicán meg Odin, hogy összetartoznak ők már régen.
– Mondjanak igent, drága szüleim! – kérte elpirulva Katica, miközben megfogta Odi kezét.
– Jól van, gyermekeim! – ölelték magukhoz az ifjakat az örömszülők. – Mikor tartsuk a lakodalmat?
– Amint a szüleimet és a nevelőszüleimet ide tudom hozni – válaszolta Odi –, hogy ők is áldásukat adhassák a frigyünkre. Remélem, egy hónap alatt megjárjuk az utat.
– Ne menj fiam sehová! Majd küldök értük kocsit, hogy minél hamarabb itt legyenek. Pihenjetek addig a barátaitokkal, hisz nagy út áll mögöttetek!
A király nyomban hintókat meg követeket küldött: Odi szüleiért Bergengóciába, nevelőszüleiért pedig a Fehér királyságba. A követek egyben útba ejtették a két uralkodót is, hogy bejelentsék, új királya van Tökországnak.
Nem telt bele két hét sem, a vendégek megérkeztek, örültek, hogy sok év után keblükre ölelhették Odit és csodaszép menyasszonyát. Az örömszülők hamar összebarátkoztak, hiszen mind hasonlóan álltak az élet dolgaihoz, Katica szüleinek pedig nem szállt a fejébe a dicsőség a váratlanul kapott királyi cím miatt.
Most már semmi akadálya nem volt az ifjú pár egybekelésének. Szűk körben tartották a bensőséges szertartást, az ifjú páron, az örömszülőkön és Odi nevelőszülein kívül csak Libbenő és Suhogó volt jelen. Ugyanígy nem tartottak nagy lakomát sem, Mátyás nem akarta a szűkös kincstárat ilyen költséggel megterhelni.
Katica és Odi végre egy párként élhették életüket. Úgy döntöttek: szeretteik és legjobb barátaik körében töltenek pár nyugodt napot, mielőtt a Tihamért sújtó átok megtöréséhez még hiányzó kincsek felkutatására indulnak.
Felsült uraságok
Ezalatt az ebül szerzett vagyonától szinte teljesen megfosztott öt testvér közül Fügés ördögi tervet eszelt ki, hogyan szerezze meg a trónt és vele testvérei vagyonát is. Elment legidősebb bátyjához, Mákoshoz, aki nem túl szívélyesen fogadta.
– Mit akarsz, öcskös? – kérdezte foghegyről.
– Van egy tervem, hogyan szerezhetnénk vissza a vagyonunkat.
– Nocsak, nocsak. És ezt csak velem osztod meg? – gyanakodott.
– Persze, bátyám! Senki másnak nem szóltam róla. Arra gondoltam: elmehetnénk a Veres királyhoz, rá kéne vennünk, hogy nagy sereggel támadja meg ezt a jött–ment senkit, segítsen minket a trónra. Cserébe felajánljuk, hogy Tökország hűbérese lesz Veresországnak, minden évben nagy adót fizetünk neki.
– Ötünket? – ingatta a fejét.
Mákos közben belül vadul szidta magát, amiért ez az gondolat nem az ő fejében fogant meg.
– Nem, csak téged meg engem! Persze, a többieknek is adnánk valami hivatalt, nehogy ellenünk forduljanak.
– Marhaság! – utasította el némi gondolkodás után. – Úgysem fog a Veres király segíteni. Én ugyan nem megyek veled, csináld nélkülem, ha akarod!
Magában azonban azt gondolta, lenyúlja az ötletet, öccsét megelőzve megy el a Veres királyhoz, segítse őt a trónra.
Fügés kissé leforrázva kullogott el. De nem ment messzire a háztól, hanem elrejtőzött a közelben. Kisvártatva látta is, amint bátyja szélvészként lovagol ki a házból Veresország irányába.
– Na, bekaptad a horgot, tökkelütöttkém! – vigyorgott elégedetten. – Jöhet a következő balek!
Másnap elment másik testvéréhez, Szilváshoz. Nála szinte szóról szóra ugyanaz történt, mint a legidősebb bátyjuknál. Következő nap Mézes, negyednap pedig az utolsó testvére, Körtés ült fel neki.
Miután mindegyik bátyja elindult Veresországba, Fügés szép komótosan összecsomagolt, majd felkerekedett Makkföldre. Annak uráról tudta, elég kapzsi ahhoz, hogy ráálljon egy hódító háborúra.
Időközben Mákos megérkezett Veresország királyának palotájához. Mondta az őrnek: kicsoda ő, és a királlyal volna beszéde. Gyanakodott ám Kálmán, hogy látogatója esetleg nem tiszta szándékkal jött, ezért nem fogadta azonnal személyesen. Elszállásoltatta a palota egy félreeső szobájába, megüzente neki, hogy néhány napig halaszthatatlan ügyek távol tartják, de ha sürgős a dolog, írja le, egy futár majd utána viszi a levelet.
Mákos bizony halaszthatatlannak ítélte, nagyon félt, hogy legfiatalabb testvére azelőtt érkezik meg, mielőtt ő találkozhatna a királlyal. Papírra vetett mindent, persze, úgy forgatta a szavakat, hogy mindegyik öccsét kirekessze a hőn áhított hatalomból.
Kálmán az iromány elolvasása után nagyon örült, hogy óvatosságból megvárakoztatta hívatlan vendégét. Gondolta, nem sieti el a választ, inkább követet küldött Tökország királyához: tudjon arról, egyesek mit forralnak ellene.
Már meg sem lepődött, amikor sorban Szilvás, Mézes és Körtés is befutottak. Velük is úgy járt el, Mákossal, úgy intézte, hogy a testvérek ne tudjanak a többiek ottlétéről.
Miután már négy testvér megjött, várta, hogy beállít majd az ötödik is, de arra bizony hiába várt. Közben visszaérkezett a futár is: Mátyás megköszönte a Veres király figyelmeztetését és barátságát, meghívta, látogassa meg, ha ideje engedi.
Várakoztatta még a testvéreket néhány napig, majd végre elérkezettnek látta az időt a személyes találkozásra. Magához hivatta őket, s ők igencsak meglepődtek: elsősorban azon, hogy nem egyedül jöttek a Veres királyhoz, másrészt pedig legfiatalabb testvérük hiányán. Szokásuk szerint kiült az arcukra az egymás iránt érzett irigységük és gyűlöletük.
– Szép alakok, kendtek! – dörrent rájuk a király. – Olyan galádságot, amilyet nekem leírtak, még életemben nem hallottam. Azzal pedig különösen megsértettek, hogy feltételezték rólam: trónra fogom segíteni kendteket, miközben egymást kisemmizik. Szégyelljék magukat!
Elsápadtak erre a testvérek, majd egymásnak estek, ahogy az szokásuk volt. Kálmán nem sokáig tűrte a civakodást:
– Csendet! Azonnal takarodjanak az országomból, még a tájékát is messze elkerüljék a jövőben, mert legközelebb már a tömlöcömben látom vendégül magukat.
– Őrség – parancsolta –, kísérjétek ezt a négy semmirekellőt Tökország határáig, nehogy eltévedjenek!
A testvérek nem tehettek mást, engedelmesen elkullogtak a palotából. Amint átlépték a határt, és kísérőik hallótávon kívülre értek, azonnal megint hajba kaptak, melyikük miatt nem sikerült zseniálisnak vélt tervük. Végül Mákos kezdte csillapítani őket:
– Testvéreim! Most az egyszer fogjunk össze, különben az a pernahajder Fügés teljesen kisemmiz bennünket.
Egy idő után a többiek is belátták, ha tovább civakodnak, bizony hoppon maradhatnak, legfiatalabb öccsük pedig röhöghet a markába. Meghányták-vetették, mit is tehetnének. Arra a következtetésre jutottak: legjobb, ha nem hazamennek, hanem a Makk királyhoz, hátha az segít nekik visszakerülni a hatalomba. El is indultak szaporán Makkföld felé.
Közben Fügés már meggyőzte Salamont, Makkföld urát, milyen jó boltot csinálna, ha megtámadná Tökországot. Ki is főzték a haditervet, elkezdték gyűjteni és gyakorlatoztatni a sereget. Úgy tervezték: maga a király fogja vezetni az ármádiát, Fügés pedig az alvezére lesz.
Még javában készülődtek, amikor megérkezett a többi testvér. Keresték a királyt, de az nem fogadta őket, hanem az öccsükhöz küldte őket. Nekitámadtak, ám az gúnyosan a szemükbe kacagott:
– Csak nem gondoltátok, hogy osztozni fogok veletek a hatalomban? Választhattok: vagy beálltok a seregbe közkatonának, vagy mehettek, amerre tetszik.
Hiába kérlelték, hiába hivatkoztak arra, hogy egy testvér nem viselkedhet így, Fügés hajthatatlan maradt, dölyfösen elutasította minden érvüket. A négy testvér végül belátta, öccsük alaposan kijátszotta őket, így beálltak a seregbe, hátha leesik majd nekik is valami hadizsákmány.
