Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (7.)

2016. július 16. 18:28 - Vid Ödön

(az elejére)

 

Nagyon nem tetszik a szemrehányó hangsúly. Mintha én bármiről tehetnék! Nyilván már bánja, hogy nem tiltakozott a Krónika felolvasása ellen. És nyilván örülne, ha abbahagynám az eltitkolt családi szennyesben való kutakodást. Azonban továbbra is feltett szándékom a történteket tisztán látni és az okokat, indítékokat megérteni.

– Oké. Azt viszont mivel magyarázod, hogy képesek voltatok egy hétig anyu felé se nézni!

– Akármennyire nem tetszik neked, igazán beláthatnád már végre valahára, hogy akkoriban borzasztó időket éltünk! Képzeld, a Palit, szokás szerint, nem engedte el a miniszterhelyettes! Minden áldott nap reggeltől késő estig fuvaroztatta magát! Vagy a nejét! Az is rettentően nagy kegynek számított, hogy szombaton egy órácskára megkapta a kocsit, hogy hazahozza anyádat a kórházból. Munka után nekem meg a házimunkát és az ikreket kellett ellátnom! És szabadságot se adtak a már beindult év végi hajrá végett!

– Na és a nagyszülők? Ők miért nem segítettek? Gondolom, nem esett volna nehezükre meglátogatni az unokájukat!

– Könnyű ezt mondani! Persze, te semmit se tudsz róluk! A Pali szülei a háború alatt meghaltak. Az enyémek még éltek. Legalábbis az apám biztosan. Csakhogy már évek óta nem állt szóba velünk! Ugyanis a Pali, valamikor 51-ben, vérig sértette.

– Ugye később kibékültetek?

– Sajna nem! Ám nehogy azt hidd, hogy ez rajtam múlt! Isten látja lelkemet, én igazán mindent megpróbáltam! De hát az apám többé hallani se akart felőlünk! – bizonygatja hevesen.

– Mintha valamiféle családi átok ülne rajtunk! Neked megszakadt a kapcsolatod a szüleiddel. Azután az anyu meg közted! És végül, évek óta én sem tudok semmit az apámról! Hát nem borzasztó ez?

– Jesszusom, most hogy mondod… tényleg! Hogy ez nekem soha az eszembe se jutott! Hát ez rettenetes!

Lehajtott fejjel hosszasan törölgeti a szemét, közben sóhajtozik. Vajon arra gondol, amire én? Hogy ezért netán a férfiakat hibáztatom? A dédapámat, a nagyapámat, végül az apámat? Ha ezt most megkérdezné valaki, biztosan igent mondanék! Bár az apám esete kilóg a sorból. Mert ő nem veszett össze senkivel, mindössze búcsúszó nélkül lelécelt. De hát ez az eredmény szempontjából tök mindegy…

– Folytasd csak, Ilmuskám! – bíztat reszketeg hangon.

„1955. december 5. hétfő

Reggel egyedül maradtam otthon. Apukának megint vidékre kellett mennie. Csak pénteken este fog hazajönni. Hacsak megint közbe nem jön valami. Azért ennek örülök egy kicsit. Mert tegnap megint csúnyán veszekedtek anyukával. És utána anyuka sokat sírt. Apuka pedig egész nap morgott. Nem ízlett neki az ebéd sem, mert csak krumplipüré volt. Apuka azt mondja, hogy lábrázást kap a krumplipürétől! De én most nem ehetek mást. Azaz ehetnék finomabb dolgokat is, de anyuka azt mondta, arra nekünk nem telik.

Miután mindenki elment, az Egri csillagokat olvastam. Nem nagyon tetszik, de kötelező elolvasni. Nem értem, miért kell fiúknak szóló történetet lányoknak is elolvasni! Délben meglátogatott a Berg bácsi. Azt mondta, hogy anyuka kérte meg rá. Berg bácsi ugyanis a házmester, és ezért nagyon sokat van itthon. Megmelegítette az ebédemet, a tegnapról maradt krumplipürét. Azután kártyáztunk. Megtanított snapszlizni meg máriásozni. Nagyon jót játszottunk. Anyukával, apukával sohasem játszunk semmit. Az ikrekkel sem, ők nem játszanak lányokkal. A Zsófival és az Anikóval szoktunk babázni, ugróiskolázni, társasozni, de ők most iskolában vannak. És a szüleik nem is engednék át hozzánk őket. Sajnos! De nem tudom, miért?

Amikor anyuka hazajött, a Berg bácsi megígérte, hogy holnap is eljön. Szeretem a Berg bácsit!”

– Hogyhogy neki több ideje jutott anyura, mint nektek? – bukik ki belőlem vádlón.

Nem áll rá a szám, hogy a keresztnevén említsem. Akit mindenfajta mellékzönge és sanda gondolat nélkül tekinthetek anyu atyai jó barátjának. Sőt, valószínűleg az egyetlennek. Nagyi nem veszi észre, vagy nem bánkódik azon, hogy ezt a kényelmetlen kérdést ma már feltettem. Ellenkezőleg, nyilvánvalóan örül neki! Ellágyult tekintettel magyarázza:

– Ó, mert az Imre egy arany ember volt! Pedig rengeteget dolgozott. A lifteket kezelni, a hat emeleten a két lépcsőházat takarítani, minden este mindenkitől a szemetet összeszedni, ezt mind meg kellett csinálnia.

Eredetileg a nagyszüleim fejére akartam olvasni a Krónikát, hogy szegény anyu helyett elkésett elégtételt vegyek. Aztán kiderült, ezt már csak a nagyival tehetem meg. Természetesnek veszem hát a védekezést. Ám az érveit nehezen fogadom el. Viszont ez már nem az első olyan közlése, amellyel meglep.

– A házmester szedte össze a szemetet? – hitetlenkedek.

– Úgy bizony! Nagy hordókban neki kellett gyűjtenie! Tudod, akkoriban még ezek a fedeles kukák sehol se voltak. Telente ráadásul iszonyatosan sok összejött. Minden kályhából legalább egy vödörnyi hamu. A nagyobb lakásokban akár három is akadt. Dunsztom sincs, hogyan csinálta az Imre, hogy emellett jutott ideje sok minden másra is. Viszont örökké hálás leszek neki, Isten nyugossza békében, amiért anyáddal ennyit törődött!

Könnybe lábad a szeme, ám mielőtt bármit válaszolhatnék, már összeszedi magát.

– No de mit írt még anyád?

„1955. december 9. péntek

Ma reggel egyedül mentem el a János kórházba, hogy a doktor bácsi megnézze a sebemet. Villamossal mentem, mert apuka még vidéken van. Pedig jó lett volna, ha az autójával elvisz. A Pilisi doktor bácsi ma is nagyon-nagyon kedves volt velem. Kérdezte, hol van az apukám vagy az anyukám? Én erre azt válaszoltam, hogy dolgoznak. Erre hümmögött valamit, amit nem értettem, mert nem magyarul mondta.”

– Hogyhogy ti nem féltettétek akkor anyut? – nézek rá szemrehányóan.

– Most nehogy azt hidd ám, hogy én közben nem aggódtam betegre magam! De hát aznapra se kaptam szabadságot! És tudod, akkoriban még nem volt ez a rettentő forgalom. Anyád meg szerencsére eléggé önálló volt már!

Mennyire más világ lehetett akkor! Tízévesen engem nem engedtek egyedül sem buszozni, sem villamosozni. Orvoshoz pláne nem! Óváron persze már igen, de hát az egy kisváros. A fejemet csóválva olvasok tovább.

„Azután megdicsért, amiért így is el tudtam menni hozzá. Meg azért is, hogy nem piszkáltam a sebemet, és ezért szépen gyógyulok. Még egy hétig nem mehetek iskolába. De már nem kell majd egész nap az ágyban lennem. És már szinte mindent ehetek. Ennek nagyon örülök. És adott egy igazolást is, hogy csak februártól tornászhatok. Ennek már nem örülök annyira, mert szeretem a tornaórákat.

A Berg bácsi délben megint meglátogatott. Elmeséltem neki, mi volt a kórházban. Ő is örült, hogy szépen gyógyulok. Megmelegítette az ebédemet, mert én még nem tudom meggyújtani a gázt. Félek tőle. Aztán megint kártyáztunk. Már egészen jól megy a máriás, de a snapszli még nem annyira. Aztán anyuka hazajött, és neki is elmeséltem, mit mondott a doktor bácsi.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr398894386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása