– Ezzel meg mi bajod? Téged talán egyszer se képelt föl az anyád vagy a Péter? Ugyanis engem megvertek otthon, ha kislányként valamit nem úgy csináltam, ahogyan azt az apám akarta. Meg az iskolában is hányszor, de hányszor kaptam körmöst a tanítótól. Akárcsak a többi gyerek. Fájt, persze hogy fájt. Na de hatékony volt! És nem is tudok ma se jobbat, ha a kérés vagy a szidás süket fülekre talál. Csöppet se félj, anyád jobbára értett a szép szóból!
– Persze, tudom jól, ma már egészen más a módi – folytatja, mielőtt megszólalhatnék. – Mire az ikrek ötödikesek lettek, már híre-hamva se volt a nádpálcának meg a csattogtatónak. Aztán jött a tv, amitől el lehetett tiltani a rossz gyereket. Vagy megvonni a zsebpénzt, ami gyerekkoromban, legalábbis mifelénk, nem volt szokásban. És nekünk se ment olyan fényesen, hogy a mieinknek adjunk. Úgyhogy a fiúk még ipari tanuló korukban is kaptak pofont, ha rászolgáltak. Sőt, néhanapján a seggüket is kiporolta a Pali. Nem lett tőle semmi bajuk, úgy hidd el nekem! No de folytasd, mire panaszkodott még anyád!
Érdemes vitatkozni olyasmin, amin úgysem lehet változtatni? Nem! Azonban az anyunak adott pofonokért, meg az utolsó pikírt megjegyzésért bosszút fogok állni. Akár tetszik neki, akár nem, minden olyan részletet felolvasok majd, amelyek miatt szégyenkeznie kell!
„1955. december 25. vasárnap
Tényleg nem kaptam semmit karácsonyra! És egész nap nem mehettem sehová, mert ugyebár lusta disznó vagyok. Ezt apuka ma sokszor mondta. És anyuka egyszer sem vett a védelmébe. Bezzeg az ikrek bugylibicskát kaptak! Apuka azt mondta, hogy a fiúknak idejében meg kell tanulni a bicskával bánni. Mert ő már ötéves korában kapott az apjától, az ikrek meg mindjárt nyolcévesek lesznek. És délelőtt levitte őket a pincébe, hogy farigcsáljanak. Hát ezt nem bántam. Nem szeretek a pincébe lemenni. Félek a sötétségtől. Meg hát ott hideg meg büdös van, és minden vizes. Anyuka úgy mondja, dohszag van.
Ma ünnepelni kéne, így mondta reggel anyuka. De hát nekem nincs mit ünnepelni! Egész nap csak búslakodtam magamban. Apuka egyetlen jó szót sem szólt hozzám. És anyuka sem ért rá, hogy legalább egy icipicit beszélgessen velem. Pedig meg akartam kérdezni, milyen halálos bűnt követtem el, hogy ennyire büntetnek. Vagy talán nem is vagyok az ő édes gyerekük? Csak már végre megkérdezhetném a Berg bácsit, ő biztosan tudja a választ!”
A Krónikának ez a része minden elolvasásakor rettentően elszomorít. Megemészthetetlen, hogy tízéves korára ennyi keserűség gyűlt össze szegény anyuban! Sőt, talán még annál is több! Hiszen nem írt le mindent részletesen. Nagyit, szegényt, mélyen megrendítik a hallottak. Az arcát a kezébe temeti, rázza a zokogás.
Türelmesen várom, hogy lecsillapodjon. Az iménti, majdhogynem fölényes hangulata egy csapásra tovatűnt. Ugyanígy az én hirtelen támadt bosszúszomjam is. Ennek ellenére nem szándékozom vigasztalni. És további részletek felolvasásáról sem tettem le, mégsem akarom kínozni ezekkel. Sőt, számon kérni sincs jogom! Viszont abban változatlanul biztos vagyok, ez elengedhetetlen a számomra legfontosabb kérdés tisztánlátásához.
– Istenem, hát honnan is tudhattam volna, hogy szegénynek ilyesmik járnak a fejében! – sóhajtja nagy sokára.
Végre-valahára! A szegény sokkal meghittebben hangzik, mint a meglehetősen ridegen kimondott anyád. Persze lényegesen jobb lenne, ha anyut a keresztnevén emlegetné, de azért ennek is örülök. Emiatt megint lenyelem arra vonatkozó epés megjegyzésemet, hogy csupán kicsit kellet volna rá figyelnie, és biztosan észreveszi.
– Tudod, anyád annyira zárkózott kislány volt! Ugye, most nem tartasz szívtelen, rossz szülőnek, ugye nem? Az Isten szerelmére kérlek, Ilmuskám, higgyél nekem! A Palival mi aztán igazán minden tőlünk telhetőt megtettünk! Csak hát a körülmények… meg ugye a napi gondok…
Váratlanul hagyja abba. Már meg se lepődöm, hogy ezúttal is a körülményekkel és a gondokkal takaródzik. Azért rákérdezek, hátha mond valami újat is.
– Ezzel most mire célzol?
– Hát a Pali akkoriban borzasztóan sokszor volt vidéken. Vagy ha nem, akkor is későig dolgozott. Ezért rengeteget voltam egyedül a gyerekekkel. Főzés, mosás, takarítás, stoppolás, foltozás a napi munka után, képzelheted! Anyád jó kislány volt, segített is, amiben tudott, ám az ikrek semmiben. Három égetni való rosszcsont. Mindig valami csínyen járt az eszük. Ne csodálkozz, hogy nem maradt elég erőm vele foglalkozni! Meg hát azt se tudtam, hogyan kéne másként! Úgyhogy követtem a szüleim példáját. Ráadásul anyagilag se álltunk túl fényesen…
– Talán nagyapának nagy ívben kerülnie kellett volna a kricsmiket! – használom ki a csekélyke szünetet, szó nélkül hagyva, hogy ezeket a kifogásait már ismerem.
– Ez nem ilyen egyszerű! A Pali, a nehéz természete ellenére, alapjában véve rettenetesen jó ember volt. Még az állítólagos nőügyei és a Terkával történtek dacára is ezt mondom! Isten nyugossza békében szegényt! És a világért se hidd azt ám, hogy részeges volt! A kocsmába csakis a társaság kedvéért járt. Kiereszteni a fáradt gőzt, kitárgyalni a világ dolgait. Egy, legfeljebb két hosszúlépést ivott meg egy szombat este. De hát a gyerekneveléshez ő még annyit se konyított, mint én. Tudod, a hat nővéréből kettő már réges-régen férjhez ment, mire ő tízedikként megszületett. A többiek meg korán elhaltak. Úgyhogy azt még csak-csak sejtette, hogy a fiainak mit kéne megtanítania. Na de hogy a lányának! Hát arról aztán, őszintén szólva, halovány lila gőze se volt!
Nem csodálkozom. Amennyire a családi összejövetelekre visszaemlékszem, mindig istenítette nagyapát, és ugyanezt követelte a család összes tagjától. Mert az szentül hitte, hogy neki mindig mindenben igaza van, és mindent tökéletesen csinál! Ha megszólalt, mindenkinek rá kellett figyelni, erről nagyi gondoskodott. A hallottakkal ellentétben anyu Krónikája alapján joggal hiszem, elég gyakran alaposan felöntött a garatra. Annak, hogy én sohasem láttam részegnek, nyilván az lehet az oka, hogy minden alkalommal azelőtt jöttünk el tőlük, mielőtt az összes behűtött pezsgő és bor elfogyott volna.
Annyi biztos, most csakis eredménytelenül vitatkozhatnék, makacsul védené továbbra is néhai férjét. Inkább átlapozok pár napot a naplóban.
„1956. január 4. szerda
Ma délután felolvastam a Berg bácsinak a Krónikát. Figyelmesen végighallgatott, egyszer sem szólt közbe. Pedig nagyon sokáig tartott. Aztán azt mondta, sohase higgyem azt, hogy apuka és anyuka nem szeretnek engem vagy az ikreket. Azt meg végképp verjem ki a fejemből, hogy nem vagyok a szüleim édes gyereke. Aztán azt is mondta, hogy nagyon rosszul teszem, ha csak a rossz dolgokat írom le. Vegyem észre, mennyi jó történik velem, és azokat is tartsam fontosnak. Akkor kezdjem elölről, kérdeztem. Azt válaszolta, hogy eszembe ne jusson ilyesmi, és feltétlenül őrizzem meg a Krónikát. Azt is mondta még, hogy ne azonnal írjam le a történteket, hanem várjak néhány napot, mondjuk egy hetet. Amit még akkor is fontosnak tartok, azt nyugodtan írjam bele a Krónikába.”
– Ó, a drága jó Imre! – érzékenyül el. – Kár, hogy olyan korán meghalt! Sose tudtam neki meghálálni azt a borzasztó sok jót, amit értünk tett…
– Én is nagyon szerettem a Berg bácsit! Bárcsak ő lett volna a nagyapám! – szalad ki belőlem önkéntelenül.
