Behajtom a füzetet. Várom, vajon mit szól mindehhez? Közben azon jár az eszem, mennyire szerencsés vagyok, hogy egyszer sem vártam a vakáció végét. Sőt, lassítottam volna az időt, hogy minél tovább tartson!
– Anyád egész nyáron csak ennyit írt? – csodálkozik.
– Hidd el, minden betűt felolvastam! Én is marhára furcsállom a dolgot. Vajon miért nem említette a szabadságotokat? Ugye, azért nyaraltatok valahol?
– Tudod, a Palit, szokás szerint, nem engedte el a miniszterhelyettese. Sőt, a hivatalos utakon kívül furikáztatnia kellett a pereputtyát. Ugyan még a tavasszal azt ígérte, hogy majd ősszel másként lesz. Úgyhogy aztán én se vettem ki az iskolai szünidőben egyetlen napot se. Végül a szabadságunkból semmi se lett, mert jött a forradalom – mondja közönyösen.
– No de nagyi! Akkor ellenforradalom volt! Töriből így tanultuk! Meg a taggyűléseken is szóba kerül hébe-hóba – javítom ki öntudatos KISZ-esként.
– Felőlem nevezze mindenki annak, aminek akarja! Nekünk mindenesetre csak hátrányunk származott belőle! Még vége se lett a dolognak, a Palit máris kirúgták az állásából! És még szerencsésnek mondhatom magunkat, hogy később se zaklatták! Mert bizony volt olyan szerencsétlen kollégája, aki nem élte túl! Mert valamelyik gazember képes volt azt terjeszteni róla, hogy ávós volt! – hadarja vehemensen. – Apropó, mit írt ezekről a napokról az anyád?
Megdöbbent a váratlanul áradó düh és keserűség. Idáig fel sem merült bennem soha, netán nem minden pontosan úgy történt 56-ban, ahogyan azt tanították. Miért is kételkedtem volna? Ugyanis odahaza ez sosem volt téma! Ráadásul anyu akkor csupán tizenegy éves volt. Hogyan is hibáztathatnám, ha valószínűleg nem igazán értette, hanem csak megélte a körülötte zajló történéseket. Apámról viszont el tudom képzelni, hogy részt vett az eseményekben, hiszen húszéves és egyetemista volt. Ha még velem élne, vajon mit mesélne?
Kapkodva lapozok a Krónikában. Miért pont erre az időszakra kíváncsi? Eredetileg nem akartam az időt pocsékolni ezekre a feljegyzésekre. Anyu és a szülei közti, felhőtlennek egyáltalán nem tekinthető viszonyról vajmi kevés újat árulnak el, viszont irtó alaposan és frusztrálóan felkavarták az 56-os ellenforradalomról eddig bennem élő képet. De ha már így rákérdezett, hát felolvasom:
„1956. október 24. szerda
Ma anyuka nem engedett el minket az iskolába. Azt mondta, forradalom van. És egyelőre mi gyerekek ki sem léphetünk a házból. Sőt, az ablak közelében sem lehetünk! És apukával ők sem mentek dolgozni. Apuka reggel óta a rádiót hallgatja. Valami baja van a rádiónak. Folyton recseg meg serceg. Olyankor apuka csapkodja, meg összevissza tekergeti a gombját. Anyuka meg egyre csak sopánkodik, hogy ha sokáig tart a forradalom, nem lesz mit ennünk. Az ikrek nagyon örülnek a dolognak. Én viszont egyáltalán nem. Mert őket anyuka felengedte az Íróékhoz az elsőre játszani. Tudnílik az Író Istivel osztálytársak. De én nem tudok velük játszani. Mert mindig vadulnak és verekednek. Úgyhogy én itt szomorkodom egyedül a szobánkban. Mert az Anikó a szomszéd házban lakik, a Zsófi pedig a Németvölgyi úton. És őket még sohasem engedte át hozzánk az anyukájuk. És ha mi sem mehetünk ki az utcára, akkor nyilván ők sem. A házunkban pedig senki sem lakik az osztályból. Próbáltam kimenni apukához, hogy legalább halljam, amit a rádióban mondanak, de apuka visszazavart a szobába. Szerintem nekem egyáltalán nem jó, hogy forradalom van.
- október 25. csütörtök
Még tart a forradalom. Ez nekem nem jó, mert ma sem mehetek sehová. Apuka meg csak ül a rádió mellett, és üvöltözik, ha megszólalok. És nem is lehetek vele. Nem hallhatom, amit a rádióban mondanak! Így csak unatkozni tudok. Mert nincsen olyan könyvünk, ami érdekelne. Remélem, holnapra elmúlik a forradalom, és mehetek megint iskolába. Ott mégiscsak jobb, mint itthon kukulni. Bezzeg az ikrek örülnek, hogy nincs tanítás. Most a negyediken a Bandiéknál játszanak.
Anyuka reggel elment bevásárolni. Nagyon soká jött haza, és csak egy vekni kenyeret hozott. Sopánkodott, hogy minden bolt zárva van. Csak a Greguss utcai pékségben dolgoztak. És nagy volt a sor, és mindenki idegeskedett. Kérdeztem, miért? De erre apuka azt kiabálta, hogy semmi közöm hozzá, és maradjak végre csöndben! Borzasztó, hogy anyuék velem sohasem beszélnek meg semmit! Bezzeg a Berg bácsi, ővele szinte mindenről lehet beszélgetni. De ha apuka itthon van, nem mehetek át hozzá. Sajnos!”
– Nem megy a fejembe, miért nem magyaráztátok el anyunak, hogy mi történik? Elvégre majdnem tizenkét éves volt! Miért nem hallgathatta a rádiót? – kérdem szemrehányón.
– Jaj, azt te még csak elképzelni se tudod, hogy mennyire össze voltam kavarodva akkor! – mentegetődzik kétségbeesetten. – Hisz minden olyan rettentően zavaros volt! A Pali a Szabad Európát hallgatta, már ha éppen bejött. Pedig azért börtön járt! Úgyhogy a gyerekek nem tudhattak róla. Még csak az kellett volna, hogy valahol elszólják magukat. Mert hát sejteni se lehetett, hogy később mi lesz. Csak abban voltunk biztosak, hogy semmi szín alatt se engedhetjük ki az utcára őket!
– Féltetek? – kérdem, ezúttal minden él nélkül.
– Ó, hát én rettentően! A Pali persze sose vallotta be, de szerintem ő is. Mert végig játszotta a rettenthetetlen hőst. Szerencsére csak szóban! Te azt el se tudod képzelni, hogy mennyit könyörögtem neki, hogy maradjon veszteg a seggin! És mindenekelőtt a gyerekekre gondoljon! Mert Isten a tudója, mi lett volna vele, ha lemegy a Széna térre, ahogyan többször is akart.
– Ezen most már felesleges töprengeni! – vonom meg a vállam. – Inkább hallgasd meg a következő bejegyzést! Ugyanis erről szeretnék többet megtudni!
„1956. október 31. szerda
Tegnap végre feljöhettünk a pincéből. Az úgy volt, hogy szombat délelőtt jött föl egy ruszki tank a Kékgolyó utcán. Megállt a térnél. Azután géppuskával csak úgy megsorozta a házat. Ezt apuka mondta így. Ő ugyanis volt a fronton a háborúban, és ezért tudja. Akkor a Berg bácsi az udvaron megverte a vasat. Azzal szokott kolompolni, amikor csőrepedés miatt elzárja a vizet. De most azt kiabálta, hogy mindenki azonnal menjen le az óvóhelyre. Az ikrek éppen az Íróéknál játszottak. Anyuka sopánkodva rohant föl értük az elsőre. Mert szörnyen aggódott, hogy valami bajuk esett. Ugyanis az Íróék egyik ablaka a térre néz. És most az egyszer igaza lett. Mert majdnem lelőtték őket! És az Író István bácsi nem volt ilyen szerencsés. Őt a vállán horzsolta meg egy golyó. Őt már a pincében kötözte be a Berg bácsi, aki tanult elsősegélyt nyújtani.”
Eddig kételkedés nélkül fogadtam a Krónika tartalmát. Egyszer-egyszer persze megfordult a fejemben, hogy anyu esetleg eltúlozta a dolgokat, amikor szenvedélyes jelzőket használt. Azonban ez a majdnem lelőtték őket hihetetlen!
– Nagyikám, mondd, komolyan így történt?
