Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (15.)

2016. szeptember 10. 17:40 - Vid Ödön

(az elejére)

                                                                                                                                                                       7.         

– Tudod – kezdem tétovázva néhány falat után –, életem legrosszabb napjai közül a legeslegelső, amikor anyu összeveszett veletek. Hullámvasutazott a kedélyem. Felháborított, hogy nagyapa és a nagybátyáim olyan lenézően beszélnek apámról. Azután felkavart a Berg bácsi halálának híre. És borzasztó volt hallani, ahogyan annak ők úgy örültek: „Elvitte az ördög, végre valahára!” Mintha szegény rossz ember lett volna, netán az ellenségük…

– Ezt valamennyire kompenzálta, amikor életében először nagyapa azt mondta, hogy szeret engem! Ráadásul még az ölébe is ültetett. Amíg anyu el nem kezdett kiabálni, azt hittem, ez a világ egyik legjobb dolga. Egészen mostanáig nem értettem, mi rossz történt. Aztán most, miután a Krónikát elolvastam, döbbentem rá, hogy joggal féltett.

Félrenyel, hosszasan fulladozik a köhögéstől.

– Jesszusom! Ilmuskám, csak nem arra gondolsz? – kérdi sokára.

– Hogy úgy viselkedett, mint egy cukros bácsi?! Anyu biztosan, és ma már én is! – jelentem ki kertelés nélkül.

– Könyörgöm, higgyél nekem! Szegény Gerduskám sose beszélt erről! Isten a tanúm, semmit se sejtettem!

– Csodálkozol? Megszokta, hogy sosem érsz rá meghallgatni. És mondd meg, de őszintén, hittél volna neki?

Kényelmetlen kérdésemet ismét elengedi a füle mellett.

– Máig nem értettem, anyád mitől borult ki aznap annyira, hogy így ránk csapta az ajtót! Persze, azelőtt is számtalanszor rettenetesen felcukkolta a Pali vagy az ikrek. Ám addig pár nap alatt mindig megbékélt. Szentül meg voltam győződve róla, hogy ezúttal se lesz másképp! Úgyhogy egyikünk se vette szívére a dolgot. Igaz, azelőtt még sose mondott olyasmit, hogy az életben többé nem látjuk!

Hát… gyerekfejjel nem hittem, hogy ennyire komolyan gondolja azt a sok sohát. Hogy soha be nem fogja tenni a lábát hozzátok! Hogy soha nem fog megbocsátani nektek meg az ikreknek! Hogy soha nem fog beszélni rólatok! Sajnos, eszerint cselekedett! Még szerencse, hogy legalább ez a füzet megmaradt…

Alig bírom visszatartani a könnyeimet. Ő csak bólogat, és várakozóan néz rám.

– Nos – szedem össze magam –, az apám előttünk ért haza. Egyetlen szóval sem magyarázkodott, amiért nem tartotta meg az ígéretét. Ahogyan azt se kérdezte meg, milyen volt nálatok. Lefekvés után viszont a szobájukból áthallatszott a vitatkozás. Anyu a következő hetet végigidegeskedte. Péntek délután aztán jókedvűen közölte a hírt: a hétvégén mi ketten Óvárra költözünk, mert hétfőtől már ott dolgozik. Az apám majd csak később jön utánunk, mivel még nem kapott megfelelő állást. És még azt is mondta: „Nagyon örülök, mert így még véletlenül sem fogok a rokonaimmal találkozni!”

– Képzelheted, ettől én egyáltalán nem voltam boldog! A szünidő közepén új városba költözni! Hát ez irtó rémesen hangzott. Hiszen senkit sem ismerek, mikorra lesznek új barátnőim! Magányosan mivel ütöm majd agyon az időt? Ráadásul az eddigi barátnőimtől el sem búcsúzhatok! Ilyesmik jártak az eszemben, de nem mertem szóbahozni. Szombaton csomagoltunk, vasárnap reggel az apám levitt Óvárra. Azóta most jöttem először Pestre!

– Tényleg???

– Komolyan beszélek! Egyébként az életünk közelről sem volt annyira borzasztó, mint ahogyan azt elképzeltem. Legalábbis eleinte! Mert anyu szó szerint kivirult. Vidám, virágos ruhákban járt. Sőt, még egy hófehér aligbikinit is vett magának. Tudod, olyat, ami épphogy takar, és csakis bombázó alkatú nőknek való. Azelőtt sohasem hordott ilyet, az apám alaposan meglepődött tőle. Mivel szövőnőként két műszakban dolgozott, sokszor jutott ideje levinni a strandra. És az apám minden hétvégét velünk töltött! Sopronba, Kőszegre autókáztunk. Olyankor étteremben ettünk, délután meg cukiba ültünk be. Augusztusban pedig két hétre elutaztunk a Szlovák Paradicsomba. Csupa olyan helyen jártunk, ahol az apám még legényként megfordult. Sziklát másztunk és kempingeztünk a Szádelői-szurdokban. Bejártuk a Dobsinai- jégbarlangot. Kassán láttam Rákóczi sírját. Poprádon lanovkával felmentünk a Lomnici-csúcsra, utána körbesétáltuk a Csorba-tavat. Persze, az összes részletre már nem emlékszem igazán. Hazafelé pedig meglátogattuk Rakamazon az apám szüleit. Hidd el, nagyikám, hogy túlzás nélkül életem legszebb nyaraként emlegethetem!

Szeretnék bőgni ezektől a felejthetetlen, nagyon kedves emlékektől. Pontosabban attól, hogy azóta egyszer sem volt ilyesmiben részem. De csak megrázom a fejem.

– Együtt kerestünk egy nagyobb lakást, hogyha majd az apám talál magának jó állást, kényelmesen elférjünk. De hát ebből aztán nem lett semmi...

– Mert a Péter disszidált, ugye?

– Méghozzá teljesen váratlanul – bólintok szomorúan. – Anyu a pártbizottságon tudta meg, ahová szeptember vége felé behívatták. Aznap este leültetett, és szó szerint a következőket mondta: „Kislányom, apu nem tért haza időben külföldről. Valószínűleg sok minden csúnyát fognak rá mondani. Például azt, hogy ő egy hazaáruló. Vagy hogy kém, vagy disszidens. Talán még azt is, hogy megcsalt minket, és egy másik nővel él együtt. De te, bármit is hallasz, sohase törődj vele! Légy biztos abban, hogy apu nagyon szeret bennünket! És ha bárki kérdezne felőle, mondd meg az igazat, hogy nem tudod, hol van. Egyebet ne mondj! Mert akkor vége-hossza nincs a témának, és az borzasztóan kellemetlen. És nekünk is az a legjobb, ha mi se beszélünk róla addig, amíg haza nem jön, és meg nem magyaráz mindent. Ugye érted, kislányom?” Hát… szegény anyu erre hiába várt.

– És te? Ugye, te azért reménykedsz? – tudakolja együttérzéssel.

– Nem igazán – vallom be őszintén. – Sohasem adott semmi életjelt magáról. Pedig nagyon ránk fért volna! Tudod, akkor anyu egyik napról a másikra teljesen becsukódott! A vidám ruhákat, a bikinit és velük együtt a jókedvét zsákba tette, és az egész ment a padlásra. Még csak harminchat volt, de attól kezdve úgy öltözködött, mintha hetven lenne. Új barátnőket addig még nem szerzett, azután már meg sem próbált. A társasági életet a brigád jelentette, bár, ha tehette, a kötetlenebb programjaikat kihagyta. És irtó spórolóssá vált. Mondhatnám, Molière fösvénye nyeretlen kétéves hozzá képest. Elsősorban magára nem költött, nekem viszont mindent megadott, amire valóban szükségem volt. Ha ezért berzenkedtem, mindig azzal zárta a vitát: „Kislányom, ennyire telik, és punktum!” Bár sosem akarta éreztetni, azonban mégis mártírnak láttam. Valószínűleg a kollégái is. Gyerekként ez alig zavart, kamaszkoromtól ellenben már marhára! Nos, dióhéjban ennyi.

Egy darabig fejcsóválva emészti a hallottakat.

– És esténként szótlanul gubbasztottatok otthon? – kérdezi váratlanul.

– Ó, hová gondolsz, sohasem unatkoztunk! Anyu minden nap elmeséltette, mi történt velem. És bármiről beszélgethettem vele, kivéve az ő fiatalkoráról, rólatok meg az apámról. De hát ezt már említettem. Enélkül is bővelkedtünk témában, hiszen nemcsak a magyar, hanem az osztrák tv-t is tudtuk fogni. Hol itt, hol ott volt jobb vagy érdekesebb a műsor. Ünnepnapokon, a születésnapomon és a névnapomon mindig elvitt moziba. Édességet viszont sohasem kaptam, cukit pedig csak kívülről láttam. Ahogyan könyvesboltot is, helyette könyvtárba jártunk.

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr2211693289

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása