Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (1.)

2016. szeptember 13. 21:53 - Vid Ödön

Kívülálló:

Aki nem tartozik bele valamely közösségbe, és ezért nem érintik annak sajátos problémái.

(Magyar értelmező szótár)

 

 

Prológus

 

A zord, ajtó- és ablaktalan sziklaodút a falba tűzött fáklya rőt fénye épphogy megvilágította. A berendezést a középen álló, durva deszkából összerótt asztal, a hasonló lóca, meg a padlóra leterített derékalj alkotta. A fekvőhelyen valaha szebb napokat látott, lehunyt szemű, agg férfi zihálva szedte a levegőt, aki a celláját váratlanul betöltő fényre ébredt.

Az ametiszt színű ragyogás pillanatok alatt elenyészett, helyén harmincas éveik vége felé járó pár maradt. Csodálkozva néztek körül, meglepte őket a rideg környezet, a nehéz szag, és az öregember látványa.

– Csiribi-Csiribá? – nyögte végül az asszony.

A vénség, akit régen Rézvölgy nagy tudású, bölcs és szeretetre méltó varázslójaként tiszteltek, erőlködve nézett végig váratlan látogatóin. Jó időbe telt, mire felismerte őket:

– Katica, Odi, kedveseim, de jó, hogy újra látlak! Már elvesztettem minden reményem, hogy valaha is visszatértek.

– De hiszen tegnap este együtt mulattunk – értetlenkedett a férfi. – Netán rosszul emlékszem?

– Sajnos igen – sóhajtotta a varázsló. – Ha jól számolom, éppen huszonhat esztendeje volt az a tegnap! De lényeg a lényeg, most végre itt vagytok, és rátok bízhatom a végakaratomat.

A házaspár zavartan nézett előbb egymásra, azután az öregre. Döbbenet, szomorúság, tanácstalanság, meg kíváncsiság ült ki sorban az arcukra. Végül az asszonynak jött meg a hangja:

– Mondj el mindent, ne kímélj!

– Telepedjetek le, és figyeljetek! Már nincs sok időm hátra, tehát ne szóljatok közbe!

Amíg leültek, a varázsló csukott szemmel merengett, majd belekezdett a történetébe:

– Biztosan emlékeztek Orkánra, Tündér Margit és Szélvész fiára, meg Galagonyára, Remény és András leányára. Utolsó látogatásotok után néhány évvel egymásba szerettek, és hamarosan megülték lakodalmukat. Bár félig tündér, félig humkány és félig tündér, félig ember frigyére még nem volt példa Rézvölgyben, semmi sem utalt a közelgő katasztrófára. Az ifjú hitves csakhamar áldott állapotba került, és mindenki boldogan készült a baba érkezésére. Amikor eljött az ideje, Galagonya annak rendje-módja szerint vajúdni kezdett. Sajnos, ez rendellenesen elhúzódott, hét teljes napig tartott.

– Te jó ég! – jajdult fel Katica, aki háromgyermekes anyaként átérezte a kismama szenvedését.

– Azután bekövetkezett a tragédia. Végre megszületett a várva várt csöppség, egy kislány. Váratlanul egy árnyék ölelte körül anyát és lányát. Felpillantottam, ám semmit sem láttam, ami ezt az árnyékot vetette. Viszont a kezemben tartott csecsemő helyett egy villanásra sárkányt láttam. A káprázat azonnal semmivé foszlott, és talán senki más nem vette észre. Én meg hallgattam róla, reménykedtem, rettenetes látomásom soha nem válik valóra. Ebben a pillanatban Galagonya egy utolsót sikított, és azzal elszállt belőle a lélek. Összeszedtem minden tudományomat, mindhiába, nem tudtam visszahozni az életbe.

Látogatói döbbenten, némán követték a varázsló szavait, akinek arcán könnyek csorogtak az emlékezéstől.

– A picit Csiperkének nevezte el Orkán. Keveredett benne a humkány, az ember és a tündér vér. Bár voltak szárnyai, de ezt leszámítva kezdetben inkább az emberekre hasonlított. Apja, akit lesújtott drága nejének váratlan halála, rajongásig szerette gyermekét, minden idejét vele töltötte. A fájdalom azonban kiszívta életerejét. Alig tíz nap alatt elméje teljesen elborult, nem evett, nem ivott, végül követte Galagonyát. Ugye, mondanom sem kell, ez nagyon megviselte Margitot és Szélvészt, akik elvesztették egyetlen gyermeküket. Reménynek és Andrásnak némi vigaszt nyújtott fiuk, Tölgy, aki ekkortájt már majdnem betöltötte tizedik életévét. Rézvölgy népe sokáig gyászolta az életük virágjában távozott Galagonyát és Orkánt. És hogy még nagyobb legyen a szomorúság, a következő év Rügyezés havának első napján Szélvész és Tündér Margit a Tükörfalhoz indult, ahonnan többé nem tértek vissza. Összeroncsolódott testüket a sziklafal tövében találtuk meg. Hogy mi történhetett velük, örökre rejtély marad.

Csiribi-Csiribá hangja itt elcsuklott, arcára kiült a közelgő elmúlás árnyéka. Katica és Odi szótlanul nézték az öreget, közben megpróbálták magukban feldolgozni a sok borzalmat, ami barátaikat érte. Pár percnyi hallgatás után a varázsló folytatta:

– A következő újholdig a Tükörfalnál akartam maradni. Mindenkit elküldtem, hogy egyedül lehessek, ha netán utat, vagy további balszerencsét mutatna. Az utolsó estén naplementekor a hegy váratlanul magába szippantott, és ebbe a kamrába zárt. A dolog készületlenül ért, és semmit sem tehettem. Már jó ideje tisztában vagyok vele, élve soha nem fogok innen kiszabadulni. Azóta álom és ébrenlét határán vegetálok. Vízióimban látom mindazt a szörnyűséget, ami odakinn Rézvölgyben történik. És észleltem a jövőnek alternatíváját is.

– És mik lennének azok? – szakadt ki szinte egyszerre hallgatóiból.

– Türelem, már nincs sok hátra! – intett a varázsló. – Sem a történetből, sem az életemből. Nos, hogy folytassam, Csiperke tizenötödik születésnapjáig semmi említésre érdemes nem történt. Nagyszülei mindent megtettek, hogy pótolják szülei hiányát. A kislány nagyon lassan cseperedett, akkora volt csak, mint a törpegyerekek. Főleg velük barátkozott, tündér, ember vagy humkány pajtása nemigen akadt. Külsőleg még mindig inkább emberre hasonlított, viszont a kastélyt már körül bírta repülni. És azután elérkezett az a bizonyos születésnap. Reggel Tölgy elhívta, hogy lekösse, amíg az ünnepi előkészületek folynak az udvarban. Délutánra várták őket haza, de már esteledett, amikor a lány hazatért, ámde egymagában, a nagybátyja nélkül. Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Andráshoz, a nagyapjához szaladt, és a nyakába ugrott. Mindenki megdöbbent, mikor a férfi úgy rogyott össze, akár egy rongybaba. Csiperke ölelte volna Reményt, a nagyanyját is, de ő szemvillanás alatt eltűnt. A leányzó még néhány jelenlévőt megölelt, mind ugyanúgy jártak, ahogyan András. A többiek szerteszaladtak, ám a kis gonosz alig egy esztendő alatt sorra becserkészte őket. Minden ember és humkány rongybabaként sorvadozott, akarat nélküli rabszolgaként teljesítve úrnője szeszélyes kívánságait. A törpéket még nem bántotta, a tündérek pedig elővigyázatosan elmenekültek testvéreikhez Tündérkertbe. Én pedig, börtönömbe zárva, csak tehetetlenül figyelhettem az eseményeket.

Katica és Odi dermedten hallgatták a történetet. Visszaemlékeztek Emerenciára, a vasorrú óriásnőre, aki Csiperkéhez hasonlóan saját népét döntötte nyomorba. Csiribi-Csiribá néhányat krákogott, azután nehézkesen folytatta:

– Hát, most ez a helyzet. Mindössze öt év és hetedfél hónap múlva azonban gyökeres változás áll be, mert Csiperke a huszonhatodik születésnapján végérvényesen sárkánnyá alakul. Megszerezheti a varázskönyvben összegyűjtött tudást, és akkor átkelhet a Kristályhegyen, hogy uralma alá hajtson mindenkit… Hacsak… előtte nem iszik a Boldogság csanakjából. Ha valaki, aki azelőtt sohasem járt Rézvölgyben, elkészítené azt, és szépszerével rávenné Csiperkét, hogy ürítse fenékig, megmenthetné a világot.

– Ha jól értem, nagy vész fenyeget, és mi nem tehetünk semmit?! – szólt közbe Odi.

– Ezt azért nem mondanám! – rázta meg fejét a varázsló. – Várjatok!

Kotorászott egy darabig nyoszolyáján, majd elővett egy üres bőrdarabot, és a férfi kezébe nyomta:

– Erre írtam a végakaratom. Őrizzétek addig, amíg rá nem talál az, akit illet. Ebből megtudhatja, mi módon készítse el azt a csodatévő edényt.

– Hiszen ez üres! – kiáltott fel Katica. – És különben is, hogyan jutunk innen ki, hogyan találjuk meg a kiválasztottat, és mi van, ha nem sikerül?

– Csitt, lányom, mindjárt azt is elmondom, csak figyeljetek! Nektek egyelőre csupán annyi a dolgotok, hogy kiakasztjátok a bőrt a fogadótokban a kandalló mellé. Amikor eljön az ideje, a kiválasztott majd észreveszi, ugyanis rajtatok kívül csak ő láthatja. Ha kell, tanítsátok meg neki, hogyan olvassa, hogyha e jeleket még nem ismerné.

– És mit tegyünk, ha senki nem jön, mielőtt a sárkány megjelenik? – aggodalmaskodott tovább Katica. – Vagy netán halálunkat érezzük közeledni?

– Semmit – legyintett az öreg –, az már nem a ti gondotok. Éljetek békével, és gondoljatok időnként rám! Amint kiszáll belőlem a lélek, fuvallata hazarepít benneteket. És most hadd készüljek az útra!

A varázsló még egyszer kedvesen barátaira nézett, majd behunyta a szemét. Katica és Odi megrendülten ölelték át egymást, az előbbi szeméből patakzottak a könnyek. Ezen kívül csak az öreg egyre erőtlenebb zihálása visszhangzott az odúban. Végül a haldokló egy utolsót sóhajtott…

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr2511703569

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.