Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (17.)

2016. szeptember 24. 19:38 - Vid Ödön

(az elejére)

Mély levegőt veszek.

Drága Gerduskám, édes kislányom!

Dunsztom sincs, mi a csuda történt közted és a Pali között a minap. Te, ahogyan szoktad, nem voltál hajlandó elárulni, mivel bántott meg annyira, amiért ilyen csúnyán, és szavaid szerint egyszer s mindenkorra becsaptad magatok mögött az ajtónkat. Hogy ez ne maradjon így, muszáj megvallanom neked valamit! Tudom, már sokkalta régebben meg kellett volna tennem, de hát sose volt hozzá elég bátorságom.

Ma temették el szegény Imrét, az egyetlen igaz szerelmemet, az első férjemet, a te édesapádat! Az Isten nyugossza őt békében a feltámadásig!

Sose bocsátom meg magamnak, amiért nem tartottam ki mellette. Amit most, miután örökre elment, megtehetek még érte az, hogy az Isten szerelmére könyörögve kérlek, őrizd meg ezt az esküvői képünket! Mert nincs belőle több! Még véletlenül sem kerülhet a Pali kezébe! Hisz borzasztóan gyűlölte szegény Imrét, és ezért képes lenne a tűzre vetni, és azt én bizonyosan nem élném túl!

Tudniillik, nem a Pali a te vérszerinti apád. Ő csak 47-ben adoptált téged, miután szegény Imre holttá nyilvánítása után először összeházasodtunk. Ugyanis neki kétszer is örök hűséget esküdtem.

Könyörgöm, szegény Imrére sose gondolj haraggal! Mert hát rajta múlott a legkevésbé az, ami történt velünk. Én eskettem meg, előtted soha még csak célozni se fog arra, hogy nem a Pali az édesapád. Megtette, annak ellenére, hogy ebben egyáltalán nem értett velem egyet, és borzasztóan szenvedett miatta! Az Isten áldja meg érte!

Tudom, most iszonyatosan haragszol rám. És jogosan veted a szememre, hogy pocsék anya voltam, aki rémesen elfuserálta az életedet. Hogy rosszul döntöttem, amikor megint a Palihoz mentem. Ráadásul mindig mindenben neki adtam igazat, amit tőled és az ikrektől is megköveteltem. Mégis rettentően remélem, hogy meg fogsz bocsájtani nekem, ha elmondom, miért úgy alakult az életünk, ahogyan.

Könyörögve kérlek, találkozzunk valahol mihamarabb!

Budapest, 1981. július 20.

Anyád

Teljesen paff vagyok. Nem akarom elhinni ezt az egészet! Újra átrágom magam a levélen. Minden egyes szavának súlyát patikamérlegre téve latolgatom. Vajon, ha már odahaza elolvasom, itt ülnék-e?

A nagyapámnak tudott Kövi Pál miatt biztosan nem! Vele kapcsolatban egyvalami valóban világossá vált: anyuban és bennem nem a véreit, hanem a kényének-kedvének kiszolgáltatott, elnyomható, megalázható, védekezésre képtelen nőt látta. Akit, ha éppen kedve szottyan rá, büntetlenül végigtapizhat. Ezért, meg a többi disznóságáért vádolni őt, veszekedni vele értelmetlen, felesleges, és ráadásul drága időtöltés lett volna. Anyu egyébként is beolvasott neki. Bár kötve hiszem, hogy különösebben a szívére vette volna, nem olyan fából faragták. Az elmúlt nyolc évben alig-alig hiányzott. Megismerve halálának bizarr körülményeit, és hogy olyan mostoha volt, amilyen, soha egyetlen könnycseppet sem fogok hullatni érte!

A nagybátyáimról és a feleségeikről anyu sohasem volt jó véleménnyel. Én meg kifejezetten haragudtam rájuk, hogy folyton cukkolták, Pálnak meg helyeseltek, ha aput fitymálta. Úgyhogy ezután se fogom mindenáron a társaságukat keresni.

Na és a nagyi? Vele kapcsolatban korántsem ennyire egyértelműek az érzéseim! Gyerekkoromban, első unokájaként, mindig szeretettel fogadott, és én őszintén viszontszerettem. Igyekezett a kedvemben járni, már amennyire a férjétől tehette. Most már ezer százalékig bizonyos vagyok abban, nemcsak anyu szenvedett sokat attól a kötekedő, hőzöngő, iszákos, és valószínűleg pedofil hajlamú alaktól, akit apjának ismert, hanem ő is. Azt hiszem, ennek ellenére sem látogattam volna meg. Mert végső soron a gyengeségének köszönhető minden! Rettentően fáj, amit anyu ellen elkövettek! Ő, a férje, és hát a Berg bácsi is! Mennyire másként alakulhatott volna a sorsa, a sorsunk!

De hát ezen kár rágódni, pláne kitartóan nyalogatni lelki sebeimet! Nem is fogok! fogadom meg magamnak.

Nagyi esdeklő arccal, némán küszködik a könnyeivel. Látom, ő is roppant feldúlt. Nyilván szeretné végre kibeszélni a titkait, és megbocsátást kapni. Az óra félötös ütése könyörtelenül sugallja: „Ilma, itt már semmi keresnivalód! Menj haza, és többé vissza se nézz!”

Nem rá hallgatok! Mindegy, hogy mennyi időt vesz majd igénybe, meg akarom ismerni a nagyszüleim történetét. Mégpedig ától cettig! Kimérten elteszem a levelet. Jelentőségteljesen hátradőlök, és várok.

– Semmit se kell kérdezned! Örömmel elmesélek én neked mindent, úgy, ahogyan történt! Persze, csak ha most ráérsz – mondja vontatottan. – Tudod, rettentően szeretném, hogy legalább te megbocsáss nekem! Szegény Gerduskám helyett is!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr1711740433

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása