A két férfin látszott, egyetlen szavát sem értik, ezért először a csuporra, utána a szájára mutatott. A fiú kiment. Hamarosan egy teli sajtárt hozott, merített belőle, ő pedig hatalmasakat kortyolva az utolsó cseppig megitta. Szomjúságérzete elmúlt, s ettől sokkal jobban lett.
Most már ráért azon gondolkodni, hogyan fogja magát megértetni megmentőivel, ugyanis beszédük semelyik általa ismert nyelvre nem hasonlított. Esélyeit latolgatva arra a következtetésre jutott, neki kell megtanulnia ezen beszélni, hiszen mindig kisebbségben lesz. Gondolta, bemutatkozással kezdi, abból talán nem lehet semmilyen félreértés.
– Gyöngy – mutatott magára, ahogyan azt odahaza, a gyakran nézett, vademberes környezetben játszódó filmekben látta. – Gyöngynek hívnak.
A férfiak csodálkozva meredtek egymásra, azután rá. Látszott, még sohasem kerültek hasonló helyzetbe. Párszor elismételte, mire a legény végre megértette, mit akar.
– Levente – hajolt meg, majd társára bökött – Dömötör. Téged pedig Gyöngynek hívnak.
– Aztán mi szél fújta erre, kisasszony? – kapcsolódott a beszélgetésbe az öreg.
Erre elkeseredett arcot vágott, amin a fiú jóízűt kacagott:
– Hagyja apó, nem érti egyetlen szavunkat sem! Előbb meg kell tanítanunk, azután kérdezősködhetünk.
– Jól van, fiacskám, tanítgasd csak! De most lássunk munkához, itt a nyakunkon az este, és a jószág fele még fejetlen.
Választ sem várva kifordult az ajtón. Levente leült Gyöngy mellé, majd azt kérdezte:
– Fel tudsz állni? Állni – ismételte, és közben felegyenesedett.
A fejét rázta. A legény nem erőltette, szelíden megfogta a vállát, és lefektette.
– Pihenj! Pihenj! – azután ő is kiment.
Gyöngy, szokása szerint, félhangosan dünnyögött maga elé:
– Na, jól kifogtam! Itt vagyok egy vénemberrel, meg egy sihederrel, akiknek szavát sem értem. Az a fehér lötty, amivel először itattak, brrr… rágondolni sem bírok öklendezés nélkül. Ha az étel is ilyen errefelé, hamarosan éhen pusztulok… Ágyat is csak kettőt látok, ezek szerint másra nem számítanak… Hogy miért nem tudtam valami kulturált helyre csöppenni?!... Ráadásul nekem kell a nyelvüket megtanulnom, holott utálom a nyelvtanulást!
Még hosszasan dohogott, szidta a körülményeket, mire kimerülten elszenderült. Álmában az öreg előtt állt, aki sorra mutogatott a körülötte lévő állatokra, meg tárgyakra, várta, hogy megnevezze őket. Ha rosszul válaszolt, az mérgesen megpaskolta az arcát. A sokadik ütögetésre felriadt. Levente kucorgott a fekhelye szélén, és egy falapon ételt tett eléje:
– Egyél! Egyél! Ez kenyér – mutatott a lapos lepényre.
Gyöngy megismételte a kenyér szót. A legény boldogan elmosolyodott, azután a fatálkára bökött. Abban, savószerű lében, túró kinézetű anyag és egy díszesen faragott kanál volt. Megborzongott a gondolatra, hogy ezzel kell éhségét csillapítania.
– Ez zsendice, egyél! – mondta a fiú. – Nagyon finom és tápláló, erőre kapsz tőle.
Amikor látta, hogy idegenkedik az ételtől, másik falapon maga elé vette saját vacsoráját, és jó étvággyal nekilátott. A túrót a levével együtt kanalazta, hozzá hatalmasakat harapott a lepényből.
Nagy sokára Gyöngy elszánta magát, letört egy falatot, és óvatosan a szájába tette. Egyáltalán nem hasonlított arra, amit addig kenyérként valaha is evett. Képtelen lett volna megmagyarázni, miben különbözik, de korántsem találta ízletesnek.
Mély levegőt vett, és megkóstolta a zsendicét. Megborzongott, és jókora kenyérdarabot tömött a szájába a nemszeretem íz ellensúlyozására.
– Ha ezek ezen a borzadályon élnek – gondolta –, akkor én kenyéren meg vízen fogok tengődni… Szép kilátások, mondhatom!
Az asztal mellől az öreg somolyogva figyelte, ahogy vendége küzd a számára szokatlan étellel, míg Levente próbálja meggyőzni arról, hogy az pedig pompás eledel.
Miután befejezték az evést, a fiú módszeresen kezdte tanítani a legfontosabb szavakra. Sorban megnevezte a szobában lévő tárgyakat, az asztalt, a lócákat, a ládákat szuszéknak, a fekhelyeket meg dikónak hívta. Majd sort kerített néhány nélkülözhetetlen igére, mint enni, inni, aludni, állni, menni, végül arra, hogyan lehet ezekből mondatokat fabrikálni. Mire teljesen besötétedett, Gyöngy már meg tudta fogalmazni, hogy álmos és pihenni térne.
Mivel csak két dikó volt a szobában, Levente kiment, nagy adag szénával jött vissza, leszórta a földre, és azon vackolta el magát éjszakára.
Gyöngy sokáig forgolódott. Zavarták a kunyhót betöltő erős, kellemetlennek érzett szagok, a szokatlan fekhely, meg az, hogy utoljára napokkal ezelőtt, még odahaza, tisztálkodott és váltott ruhát.
Gondolatban hazarepült. Szülei, bátyja és nővére társaságában élvezte a karácsonyi ünnepi vacsorát: harcsából készült halászlevet, sült pisztrángot hagymás, majonézes krumplisalátával, meg az elmaradhatatlan mákos és diós bejglit, és az est koronájaként elszopogatott hatputtonyos tokaji aszút. Reménykedett, hogy az utóbbi néhány napot csak álmodja, és reggel majd a frissen főtt kávé illata ébreszti.
