Ráérek morfondírozni azon, vajon bátran vagy meggondolatlanul cselekedett-e, mikor összeházasodott a frontra készülődő gyerekkori szerelmével. Persze, ha másként tett volna, valószínűleg anyu sem annak születik, aki lett. Végeredményben örülök az akkori döntésének.
9.
– A fotográfustól a drága jó Hilde tantihoz mentünk. A cselédjével, a Mariskával ott élt Soroksáron, alig pár háznyira a templomtól. Az Imre nála lakott, amikor egyetemre járt…
– Jaj, Ilmuskám, már megint pofákat vágsz itt nekem! – méltatlankodik, mielőtt megszólalhatnék. – Jó, jó, tudom, most azt gondolod rólam, hogy egy megbízhatatlan vénasszony vagyok! Aki összevissza beszél! De hát egy órája még azt hittem, nem kerülnek majd szóba ezek a régmúlt dolgok!
Elhatározom, igyekszem majd leplezni a rosszallásomat, ha netán rájövök, hogy nem a teljes igazságot hallom. Közbekérdezni pedig csak akkor fogok, amikor elvesztem a fonalat. Egyébként meg hagyom, mondjon el magától mindent, amit jónak lát. Valószínűleg így tudom meg, miért történtek a dolgok úgy, ahogyan.
Amúgy én nem a megbízhatatlan jelzővel illetném. De erről most inkább nem világosítom fel.
– Hidd el, nekem eszemben sincs bármi ilyesmit gondolni rólad! Bocsáss meg kérlek, és folytasd!
– Na szóval, ahogyan már mondtam, a tanti Mártonban sokszor megfordult a Berg portán. Kislányként párszor találkoztam vele, amikor apám még jóban volt a famíliával. Mindig kifejezetten szépnek láttam, noha majd egy fejjel magasodott fölém. Közel ötven évesen is őrizte vékonyságát és egyenes tartását. Szőke haját kontyba fonva hordta. Általában kedvesen nézett az emberekre a zöld szemével. A férjét még az első világháborúban elvesztette, gyermeke pedig sose született. Özvegyként a leánykori nevét használta. A módosabb soroksári családok csemetéinek adott zongoraleckékből tartotta fenn magát. Kevéssel a déli harangszó előtt toppantunk be hozzá. Bár hétköznap volt, ő mégis decens, sötétszürke kiskosztümöt, selyemharisnyát és fekete trottőrcipőt viselt.
Ha mindenkit ennyire részletesen fog bemutatni, sosem érünk a végére! Azonban tartom magam iménti elhatározásomhoz, tehát szótlanul figyelek.
„– Tante Hilde, bemutatom a feleségemet, Berg Imrénét, született Soós Bertát…
– Mondja, Imre, hogyhogy én erről még nem kaptam értesítést? – vágott közbe felháborodva. – Pedig Lajos bátyám minden fontosat jó előre megír nekem! Még az ilyen nehéz időkben is!
– A szüleim ellenezték a tervemet. A Berta apja meg még annál is jobban. Ezért titokban esküdtünk meg. Ma délelőtt, itt Soroksáron. Papírunk is van róla. És még a helyi fotográfusnál is jártunk.
– Micsoda skandalum! A mi családunkban! Mondja, Imre, hogyan tehetett ilyet! Hiszen a Berta még szinte gyerek! – csattant fel.
– Megtettem, Tante Hilde – válaszolt csendesen. – Mert nem várhattam tovább! Elsején indulok a frontra! Így is csupán a ma este, meg még négy napunk maradt egymásra. És a Berta tizenhét… lesz hamarosan! A vele idős fiúk közül már jó páran bevonultak harcolni! Nagyon szépen kérem, vigyázzon rá, míg odaleszek!
– Lajos bátyám azt sohasem bocsátaná meg nekem! Hogyan nézhetnék ezután a szemébe? A Salz Bandiról meg a Matildról nem is beszélve! Mondja, Imre, erre nem gondolt? – sopánkodott.
– Hát tiszta tekintettel, Tante Hilde! Elvégre nem maga nősült titokban. Atyai tiltások ellenére. Magának csak megesett a szíve a harcoló unokaöccse szegény feleségén. Istápolta ezekben a nehéz időkben. Ezt rendes, istenfélő ember csak nem vetheti a szemére, igazam van? – felelte ártatlan arccal az én Imrém.”
Ezt a fellengzős dumát rezzenéstelen arccal idézi fel. Nemhogy kitalálni, de még röhögés nélkül felolvasni sem tudnék ilyesmit. Minden erőmre szükségem van komolyságom megőrzéséhez.
„– Ej, Imre, Imre, de nagy kópé maga! – nevetett a tanti. – Hát akkor, szervusz Berta, Isten hozott a Berg családban! No hadd nézzelek! Hát, nem csodálom, hogy az urad szeme megakadt rajtad! Ezt a ruhát meg honnan szerezted?
– A padlásról – vallottam be szégyenlősen. – Anyámasszony még ebben esküdött.
– Szemrevaló darab. Gondolom, nem kérted el tőle!
– Hát… nem. Ha szóltam volna, apámuram biztosan a csűrbe zár! No de nem amiatt, amiért ennyire fiatal vagyok. Hisz anyámasszony se volt idősebb nálam, amikor megesküdtek. Hanem, mert… már megbocsásson… mert a Berg Lajos úr a mártoni Volksbund elnöke vagy micsodája.
– És ezzel mi baja a Bandinak? – lepődött meg ugyanúgy a tanti, mint húsvétkor az Imre.
– Én nem is tudom… – hebegtem. – Mindenesetre apámuram már évek óta haragot tart mindenkivel Mártonban, aki nem magyar!
– Úgy! Mondja, Imre, maga tudta ezt?!
– Természetesen. De ez engem egyáltalán nem érdekel! Én nem vele, hanem a Bertával fogok élni!
– Ha jól emlékszem, egy bizonyos veronai Montague Rómeó is így gondolkodott. Na és mi vége lett az egésznek? Sírás-rívás meg fogaknak csikorgatása, nem igaz? Már, ha hihetünk néhai Shakespeare Vilmos úrnak.
– Azért közben eltelt párszáz év. Jaj, Tante Hilde, kérem, ne riogassa szegény Bertát!
– Jól van, jól van! Cseppet se féljen, Imre, és te sem, Berta, természetesen segítek! Amíg az urad a fronton lesz, nálam lakhatsz. De most az a legsürgősebb, hogy tudassuk mindkettőtök szüleivel a hírt – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem sürgönyben, nem képeslapon, hanem levélben, különben holnapra Mártonban mindenki tudna a házasságotokról. A Mariska majd ebéd után elviszi a postára.”
