Dömötör komótosan biccentett, és bement a kunyhóba, Levente ellenben lelkesen tanítgatta:
– Ezek berbécsek – mutatott a négy kolomposra, amelyeken a nyaknál és a farok környékén meghagyták a gyapjat. – Az anyaállatokat juhnak hívjuk, míg a fiatal nőstényeket jerkének, a hímeket pedig kosbáránynak.
Gyöngy kapkodta a fejét, jószerével semmit sem értett a fiú mondókájából. Az meg büszkén magyarázott, tagolva ismételte a szavakat, hogy tanítványa megtanulhassa. Néhány állat odajött a kerítéshez, Gyöngy pedig benyúlt, hogy megsimogassa őket, de erre az ebek vészjósló ugatásba kezdtek.
– Gyere, ismerkedj meg előbb a pulikkal! – javasolta Levente. – Egyelőre bizalmatlanok, nem tudják, jó vagy rossz szándékkal akarsz-e a jószághoz nyúlni.
Megfogta a kezét, és együtt sorban megsimogatták az ebeket. A fekete hímnek Csahos, a fehérnek a Sodró nevet adták. A harmadik fekete színű vemhes volt, és a Selymesre hallgatott.
– Ő maholnap fiadzani fog – jegyezte meg a fiú.
A két kan ímmel-ámmal tűrte a simogatást, és tartózkodóan pár lépést hátráltak. Bezzeg Selymes azonnal a bizalmába fogadta, dörgölődzött a lábához, és boldogan nyalogatta a felé nyújtott kezet.
A bojtár jót nevetett a jeleneten, majd így szólt:
– Itt az ideje a fejésnek, gyere, segíts!
Gyöngy a szóáradatból egyelőre csak a gyere szót értette, és fogalma sem volt, hová készülnek. Levente a kunyhóból két, fából készített, kerek, felfelé keskenyedő edényt hozott.
– Ezek sajtárok – magyarázta –, ezekbe fejjük a tejet.
Az egyiket odaadta, majd Csahos és Sodró kíséretében belépett a karámba. Gyöngy bizonytalanul követte, még sohasem került egy térbe nemhogy egy, de legalább száz felnőtt állattal. A sarokban két lyuk volt. A fiú leült az egyikhez, maga elé tette a fejőedényt, majd intett neki, hogy utánozza. A két eb tudta a dolgát, hamarosan a gödrök elé hajtották a juhokat. Levente megfejte az elsőt, Gyöngy meg figyelte.
– Na, most rajtad a sor – bátorította a legény. – Nem lesz semmi baj, csak nyugodtan!
Suta mozdulattal nyúlt az előtte álló birka tőgyéhez. Az megérezte a gyakorlatlan kezet, és az azokból sugárzó félelmet. Ijedten megugrott, magával sodorta a fejőedényt, ami erősen megütötte Gyöngy lábát.
– Nem tudom megcsinálni! – visította.
Legszívesebben elfutott volna, de a közben előkerült Dömötör finoman visszanyomta:
– Csak próbálja újra!
A második kísérlet ugyanúgy zajlott le, sőt, az ijedtségtől még el is dőlt, alaposan bepiszkítva ruháját.
– Képtelen vagyok rá – zokogott fel –, sohasem fogom megtanulni!
A két férfi sokatmondóan összenézett. Bár nem értették Gyöngy szavait, de arckifejezése, könnyei és mozdulatai magukért beszéltek. A juhász már jó párszor átélt hasonló jelenetet, nem erőltette tovább a dolgot. Odébb tessékelte, és maga látott a fejéshez.
Sokáig tartott, mire végeztek. A teli sajtárokat becipelték abba az építménybe, amelynek rendeltetését Gyöngy még nem tudta. Ott a frissen fejt tejet a fiú fából készült cseberbe töltötte, egy edényből valamit hozzátöltött, majd jókora fakanállal alaposan felkeverte, végül sűrű szövésű gyolccsal letakarta.
– Aludj jól, tejecske, jó éjszakát! – kacsintott Levente, aki érdeklődve figyelte ténykedését.
Ezalatt az öreg a falra akasztott fatáblán sorakozó rovások közül késével egyet átkarcolt. Gyöngy ezt is jól megnézte. Hat sorba rendezve, különböző számú vésést látott. A legfelsőben és a legalsóban tizenhármat, a többiben meg huszonhatot számolt. Az elsőből mindet, a következőből pedig már négyet áthúzott az öreg.
– Ez mire való? – kérdezte.
– Naptár – válaszolta a juhász. – Ha mind elfogy, megyünk haza.
Nem értette a választ, csupán a megyünk szót ismerte meg. Gondolta, ha majd kicsit többet tud, alaposabban kifaggatja Leventét a tábla funkciójáról.
Mikor visszatértek a kunyhóba, a férfiak levetették magukról zsíros gúnyájukat. Alatta lenvászonból készült fehér inget és hosszúszárú gatyát viseltek. Gyöngy bánatosan nézett végig bepiszkolódott ruháján, és kérdő tekintettel mutatta házigazdáinak. Levente az egyik szuszékból elővett egy inget meg gatyát, és odaadta:
– Tessék, öltözz át!
– Itt? – kérdezte elpirulva.
Szerette volna hozzátenni, hogy legalább forduljanak el. Szegényes szókincséből erre egyelőre nem futotta, így odament a fiúhoz, és megfordította. Az öreg, mint rendesen, somolygott, majd ő is hátat fordított. Gyöngy gyorsan átöltözött. Az ing bő volt, ujja úgy fél arasszal ért túl a kézfején. A gatya nem kevésbé, jócskán kellett a derekából és a lábszárából is feltűrnie.
– Elkészültem – mondta végül.
A férfiak megfordultak, és kitört belőlük a kacagás, annyira mulatságos látványt nyújtott. Durcásan vette tudomásul, hogy vendéglátói nem udvariaskodnak vele.
