Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (22.)

2016. október 29. 17:42 - Vid Ödön

(az elejére)

Nagyon meglep, hogy a háború alatt a délután feladott levél már másnap megérkezett a címzetthez! Amikor manapság sokszor még az expressz küldemény is, az irányítószám és a gépesítés dacára, napokig bolyong az ország postahivatalai között. Ám mivel ennek semmi köze a történethez, megjegyzés nélkül várom a folytatást.

– Higgyél nekem, akkor én borzasztóan meghatódtam a tanti kedvességétől! Hisz egyenrangú felnőttként beszélt velem! Nem pedig haszontalan kislányként, mint az apám. Miután megebédeltünk, váratlanul megkérdezte:

„– Aztán mondd, Berta, édesanyád elmondta már, mi jön az esküvő után?

– Ilyesmi még sose került szóba odahaza – vallottam be remegő hangon. – Csak nem valami rossz?

– Cseppet se féljél, egyáltalán nem! – nyugtatott kedves mosollyal. – Imre, maga most menjen a szobájába, maradjon ott, amíg nem hívom! És nehogy nekem hallgatózzon, asszonybeszédem lesz Bertával! Ja, és ha a Mariska visszajött a postáról, ágyaztasson meg vele!

– Jawohl, meine liebe Tante Hilde! – csapta össze a bokáját az uram.”

– Aztán a tanti hosszasan sorolta, mi mindent kell egy asszonynak tenni, hogy a férjurát boldoggá tegye. Hogyan tarthatja meg magának, hogy az ne akarjon szorgos méh módjára virágról virágra szállni…

Nem bírok uralkodni magamon, önkéntelenül felnevetek a hasonlatától, hiszen a szájából ilyesmit sohasem hallottam.

– Min mulatsz, Ilmuskám? – néz rám meglepetten.

– Ezt a méh dolgot te találtad ki? – kérdem még mindig kuncogva.

– Nem, ezt a tanti mondta így. És hát nekem rettentően megtetszett, akárcsak neked. Mégis csak szebben hangzik, mint teszem az, hogy fűvel-fával csalja a hitvesét. A mai kifejezésekről nem is beszélve! Nincs igazam?

Egyetértően bólogatok. Nem tartom magam sem prűdnek, sem maradinak, sőt, még vallásos sem vagyok, de társaságban roppant feszélyeznek azok, akik a nemi aktusra felszólítást kötőszó gyakorisággal használják, vagy Istent sűrűn emlegetik utcalányként. Azonban ez az én mániám, és lesújtó véleményemet többnyire megtartom magamnak.

– Na szóval, már sötétedett, mire a tanti úgy gondolta, kellően felkészített a házaséletre. Vacsora után még a lelkére kötötte az én Imrémnek: becsüljön meg engem, ha már elkövettem azt a butaságot, hogy feleségül mentem hozzá. Majd jó éjt kívánva beküldött a szobánkba.

– Az apám lapját pénteken reggel hozta ki a postás. Csupán annyit írt, hogy: „Berta, maga többé ne kerüljön a szemem elé!” Mikor elolvastam, keservesen sírtam, az Imre pedig alig tudott megvigasztalni. Aztán borzasztóan hamar hétfő hajnal lett, indulnia kellett a frontra. Nehéz szívvel váltam el tőle. Ő viszont egyre bátorított, hogy nemsokára épen és egészségesen visszatér hozzám… Mi az, Ilmuskám, citromba haraptál?

– Fontos dolgokat átugrottál! – figyelmeztetem.

– Jesszusom! Mégis, mit vártál?! – csapja össze neheztelve a kezét.

– Bocs, félre ne érts! – szabadkozom vérvörös arccal. – Egyáltalán nem arra vagyok kíváncsi, mit csináltatok az ágyban. Hanem a Hilde tanti bölcsességeire annál inkább! Ugye, te továbbadtad anyunak a tudásod? Tudod, vele erről sem beszéltünk soha! Ugyanis nem világosított fel! Ez ugyanúgy tabutéma volt nála, mint a férjed.

– Hát… nem igazán… mert én se mentem velük sokra – feszeng. – Legalábbis a Palinál… Más meg, Isten a tanúm, az én Imrémmel töltött négy napot leszámítva, nem volt az életemben… Azzal hitegettem magam, hogy a Pali csupán egy nyálcsorgató, ártalmatlan szoknyabolond. Ugyanis én a haláláig biztosra vettem, hogy ezzel is pusztán kérkedni akar, akárcsak a háborús élményeivel. Viszont ha pusztán a kalandjainak a fele igaz, már az is rengeteg. Ráadásul csak egyetlen egy esetben bukott le, ami el is vitte szegény ördögöt…

Szomorúan mered maga elé. Érthetetlen! Én biztosan nem sajnálnék egy olyan alakot, aki pokollá tette az életem. A férje ivott, nőzött, hőzöngött, uralkodott rajta meg a gyerekein. Anyu meg a saját molesztálásomról már nem is beszélve! És mindezek ellenére nagyinak mégis hiányzik! Most vessem ezt fel? Vagy inkább várjam ki a történet végét? Míg ezen gondolkodom, összeszedi magát:

– Na szóval, ott tartottam, hogy rettentően hamar el kellett búcsúznom az én drága jó Imrémtől. Az a pár nap addigi életem legszebb, legboldogabb időszaka volt. Annak dacára, hogy az apám végeredményében kitagadott. Soha senkitől még annyi kedvességet, figyelmességet, gyengédséget, becéző, szerető szavakat nem kaptam, mint akkor… És – teszi hozzá némi habozás után –, ha igazán belegondolok, később se… senkitől...

– Miután haza nem mehettem, a tantinál maradtam. Bár nem várta el, mégis kerestem munkát. Végül a Weiss Manfrédhoz vettek fel takarítani az egyik műhelybe. Ahhoz nem kellett semmi iskola. Aprócska és kellemetlen állás volt, de legalább pár pengővel hozzájárulhattam a háztartáshoz. Naponta HÉV-vel bumliztam be Csepelre. Akkoriban ugyanis még jártak a szerelvények a Gubacsi hídon.

Magától értetődőnek tartja, hogy tudom, melyik gyárat hívták Weiss Manfrédnak, vagy hogy hol van a Gubacsi híd. Pedig fogalmam sincs róluk! Mégse szakítom félbe. Úgy teszek, mint a főiskolán szoktam: ha előadás közben valamelyik részlet nem világos, várok, hátha a végén értelmes egésszé áll össze a dolog. Legtöbbször bejön. Különben is kizártnak tartom, hogy ennyi év után bármekkora jelentőséggel bírna, hol dolgozott annak idején.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr6711914009

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása