Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (9.)

2016. november 10. 11:49 - Vid Ödön

(az elejére)

A bojtár tüzet rakott, és az opálos folyadékot felrakta főni.

– Ebből lesz a zsendice – magyarázta lelkesen –, frissen a legjobb. Ugye, neked is ízlik?

Erre legszívesebben valami csúnyát mondott volna. Mivel egyelőre gyér szókészletéből erre nem futotta, ezért így fejezte ki nemtetszését:

– Brrr…

A fiú nem sértődött meg, hanem jót kacagott:

– Eleinte én se kedveltem, hidd el. Csak eleget kell belőle enni, és rájössz, milyen finom.

Aznap Levente friss kenyeret is készített, közben magyarázott:

– Nézd, ez a liszt, zabból őrölték. Megsózom, majd vízzel összekeverem. Azután meggyúrom, kinyújtom, és máris lehet sütni.

A tészta kis részét vastagra hagyta, azt még aznap megették. A többit vékonyabbra formálta, hogy a kész lepények több napig elálljanak.

Már majdnem besötétedett, mire minden elkészült, és leülhettek vacsorázni. Gyöngynek lassan derengeni kezdett, miért nem ízlik neki a kenyér. Otthon főleg búza-, ritkábban rozs- vagy kukoricalisztből gyúrt vekniket vásároltak, az itt használt zabliszt egyikre sem hasonlított.

Vacsora után Dömötör így szólt:

– Kisasszony, úgy látom, eléggé erőre kapott, úgyhogy holnap velünk jön.

 

 

Gyöngy számára rövidnek tűnt az éjszaka, még szinte alig pirkadt, amikor az öreg felrázta:

– Kisasszony, ébredjen, hasára süt a nap!

Álmosan dörzsölgette a szemét, először nem is tudta, hol van, így a juhász tovább nógatta:

– Öltözzön gyorsan, szomjas a jószág!

Feltápászkodott, belebújt az előző napról koszosan maradt ruhájába, majd követte a férfiakat a karámba. Az öreg kiengedte a berbécseket, élre állt, és elindult a patakparti vályúk felé. A juhok meg növendékállatok maguktól a kolomposok nyomába szegődtek, Csahosnak és Sodrónak nem nagyon kellett őket terelni. A sort Gyöngy és Levente zárta.

Miután a nyáj szomját oltotta, a patak mentén továbbmentek a mezőre. Vagy egy órányit baktattak, mikor egy kis ligethez értek. Az öreg letelepedett az árnyékban, és hellyel kínálta a fiatalokat is. Az állatok a közelben legelték a füvet, az emberek pedig megették a fiú tarisznyájából előkerült reggelit: kenyeret meg gomolyát, hozzá újhagymát harapdáltak. A végén a férfiak leakasztották derekukról fából készült füles edénykéjüket, leballagtak a patakhoz, és abból merített vízzel csillapították szomjukat. A fiú hozott neki is.

– Ez a csanak. Minden pásztor magának faragja, úgyhogy ez az én munkám! – büszkélkedett, miután kiürült az edény.

– Fiacskám, lássatok a jószág után! – mondta Dömötör. – Közben meg tanítgathatod a kisasszonyt erre-arra.

Levente felállt, majd hívta Gyöngyöt, tartson vele. Körbejárták a legelésző nyájat. Az állatok nem nagyon távolodtak el kolompoló társaiktól, így a juhászoknak csak arra kellett figyelni, a négy berbécs ne kóboroljon messzire. Ha valamelyik mégis el akart kóricálni, Csahos vagy Sodró gyorsan visszaterelte a többi közé.

A fiúnak szinte be nem állt a szája, mutogatott, magyarázott. Gyöngy alig bírta magába szívni az információáradatot. Szerencséjére a nyelv szerkezete valamennyire hasonlított anyanyelvéhez, ezért hamarosan elég sok mindent ki tudott fejezni.

Mikor a nap delelőre hágott, az állatok ösztönösen az árnyékba húzódtak. Az öreg még mindig ott ült, ahová reggel letelepedett. Egy fadarabot farigcsált, amit közeledtükre elrejtett szűrjének ujjába.

– Na, kisasszony, hogy tetszik? – kérdezte barátságosan.

– Érdekes. De miért nem szólít Gyöngynek, miért kisasszonyozik?

– Azt ki kell érdemelni! Majd, ha igazi pásztorrá lesz, beszélhetünk róla.

– És ha én nem akarok?

– Akkor marad a kisasszony!

Ezzel hanyatt dőlt, becsukta a szemét, jelezte, a maga részéről befejezte a beszélgetést. Gyöngy vitatkozott volna még, mert imádta, ha övé volt az utolsó szó. Ám a vitához két ember kell. Kissé bosszúsan nézett Leventére, de az csak széttárta a kezét.

Délután hazahajtották a nyájat, és megfejték az állatokat. Amikor a teli sajtárakkal a sajtházhoz értek, Dömötör haragosan kérdezte:

– Mondja kisasszony, miért nem csukta be tegnap az ajtót?

– Én nem hagytam nyitva! – vágott vissza felháborodottan.

– Pedig csak maga lehetett, maga jött ki utoljára. Azt meg ugye nem akarja mondani, hogy Selymes volt?! Máskor ügyeljen jobban!

Gyöngy egész este sértődötten viselkedett. Ha bármelyikük szólt hozzá, csak tőmondatokban válaszolt, azt is olyan halkan, hogy alig értették. Azután hirtelen lecsapta a kanalát, és kiviharzott.

Az öreget nem zavarta különösebben a modora, volt már dolga nehéz természetű bojtárokkal, de Leventét megviselte:

– Apó, mi üthetett Gyöngybe?

– Nem tudom, fiacskám – vonta meg a vállát –, de nem is érdekel. Te se izgasd magad! Ha majd hazaér az esze, bocsánatot fog kérni. Egyébként meleg az éjszaka, kinn is alhat, kutya baja sem lesz.

Elrámoltak, lefeküdtek, Dömötör a dikóra, Levente meg a földre.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr511947377

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása