Bőség havának első estéjén a hold tele képpel világított. Gyöngy, szokása szerint, lefekvés előtt Hópehellyel hancúrozott a hodályban. Levente a kunyhótól pár lépésnyire álldogált, kezét sután a háta mögé dugta. Amikor találkoztak, így szólt:
– Gyöngy, én szeretlek téged! Kérlek, fogadd el ezt!
Virágcsokor helyett apró szobrocskát kapott, amiben magára ismert. A szeretlek szót még sosem hallotta, így csak sejtette, hogy szerelmet vallottak neki. Régóta tisztában volt azzal, hogy ez előbb vagy utóbb be fog következni. Egy pillanatra felrévedt benne az a régmúlt este, amikor fogadkozott, hogyan küldi majd el a fiút.
Simogatta, csodálta a faragványt. Azután korábbi énjéhez mérten szelíden, ámde kertelés nélkül utasította vissza a közeledést:
– Kedves vagy, és köszönöm az ajándékot, nagyon tetszik… De ne haragudj, ez nem fog menni! Ugye, te még csak tizenhét múltál, hozzám képest még gyerek vagy. Azon kívül, azért is jöttem el otthonról, mert esélyem sem volt fehér lovon járó királyfival találkozni, márpedig én ilyen férjre vágyok. Kérlek, legyünk csak jó barátok!
Levente még a holdnál is haloványabbá vált, remegő szájjal fordított hátat, és aznap éjszaka ő hált a szabad ég alatt.
Másnap szótlanul követte a nyájat, egész nap olyan savanyú képpel járt az állatok körül, mint aki vadalmába harapott. Végül nem bírta tovább, letelepedett az öreg mellé az árnyékba, és kiöntötte a szívét:
– Apó, visszautasított! Hogy gyerek vagyok, meg neki fehér lovas királyfi kell. Azt hittem, menten megnyílik alattam a föld.
A juhász elmosolyodott:
– Fiacskám, készülj fel, lesz még részed hasonlóban! Tudod, a boldog szerelemhez két ember kell, akik egyszerre érzik ugyanazt a másik iránt. Szerintem még rendes is volt, hogy kerek-perec megmondta, mit érez. Játszadozhatna is veled!
Leventét egyáltalán nem vigasztalták meg a józan szavak. Még hetekig tartott, mire lecsillapultak a benne dúló érzések. Gyöngy, amennyire tőle tellett, igyekezett ebben segíteni neki. Mindig kedvesen, viszont egyszersem kihívóan viselkedett vele, nehogy a fiú félreértelmezze a szándékát, és hiú reményeket tápláljon.
≈
Nemsokára beköszöntött Almaszüret hava. Annak tizennegyedik napjára teljesen elfogyott a hold, és a Hömpölygő, mintegy varázsütésre, elapadt. Bergengóciában a sajtkereskedők régóta erre vártak, szekereik már másnap megérkeztek az esztenához. Egyikük két szamarat hozott magával, ahogy még a tavaszon megállapodtak Dömötörrel. A szórakozás kedvéért alkudoztak egy sort. Ám csakhamar kiürítették a sajtházat, és kifizették az árát. Majd elégedetten, a nagy haszon reményében teli kocsikkal indultak vissza.
– Most mi lesz? – érdeklődött Gyöngy.
– Itt maholnap mindent belep a hó – válaszolta a juhász. – Reggel útra kelünk mi is, hazahajtjuk a nyájat. Magvető havának elején vásárt tartanak a király székhelyén, ott a jószág egy részét megveszik. A többit átteleltetem, tavasszal megnyírom őket, utána meg visszatérek ide. Ha akar, dolgozhat velem, eléggé belejött.
– És te? – nézett Leventére.
– Én hazamegyek Tökországba, szüleim fogadójába, az Óriások-árkához. A bérem két tucat juh, a húsuk jól jön majd a konyhán. Ha akarsz, elkísérhetsz, nálunk is mindig akad munka.
Aznap, hosszú idő óta először, nem jött álom Gyöngy szemére. Fontolgatta, vajon maradjon a juhásszal, menjen-e fiúval, vagy pedig ne törődjön senkivel, s induljon az orra után, hátha belebotlik a szerencsébe, vagy az belé. Gondolatai minduntalan visszatértek az egyetlen biztosnak hitt ponthoz, a Víg Gölöncsérhez. Szülei úgy beszéltek róla, mint a legboldogabb helyről, ahol valaha is megfordultak.
Reggelig nem jutott elhatározásra. Kialvatlanul, fáradtan ébredt, és álmos hangon kérdezte:
– Levente, hogy hívják a fogadótokat?
– Víg Gölöncsérnek, miért? – meresztette az a szemét.
– Mit jelent a gölöncsér szó!
– Nagyanyám mesterségét. Agyagból készít dolgokat, lábost, köcsögöt, korsót meg ilyesmiket.
Gyöngy szíve nagyot dobbant, hiszen édesanyja is ezzel foglalkozott, és tréfásan hol gölöncsérnek, hol agyagművesnek hívatta magát.
– Ez nem lehet véletlen – gondolta –, megnézem magamnak azt a helyet!
– Veled tartanék, ha nem bánod – mosolygott a legényre.
– Az jó lesz, így nem fogok egyedül unatkozni a hosszú úton! Majd egy hónapba telik, mire a nyájacskát hazatereljük.
Dömötör közben összeszedelődzködött, és rájuk szólt:
– Induljunk, nagy utat kell megtennünk!
