Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (17.)

2017. január 05. 11:41 - Vid Ödön

(az elejére)

Felmálházták a csacsikat. Gyöngynek szinte semmije sem volt. Valaha elegáns sportruhája a munkával járó piszok, meg a sok mosás miatt inkább rongynak, mint öltözéknek tűnt. A férfiak poggyásza is jobbára az erősen megviselt ruházatból állt, a két állatnak meg se kottyant a teher.

A juhász ballagott elől, a fiatalok a sor végén kötőféken vezették a szamarakat. A juhok engedelmesen követték a berbécsek nyakán lógó kolompok szavát. Öt puli vigyázott rájuk, a hatodik, Hópehely viszont tapodtat sem tágított gazdája mellől.

Ahogy Dömötör megjósolta, a simogatás miatt kialakult kötődés teljesen elnyomta benne a terelés ősi ösztönét. Ráadásul lusta is volt. Ha beszélni tudott volna, biztosan felkéredzkedik Gyöngy karjába, vagy az egyik csacsira. Így csak látványos testbeszéddel jelezte, nincs ínyére a kitartó vándorlás. Minduntalan lelapult a földre, és tüntetően lihegett, mint akinek jártányi ereje sincs. Gyöngy persze mindig megsajnálta. Lehajolt hozzá, simogatta. Ahhoz nehéz volt a kutyus, hogy cipelje, ezért bíztatta, hogy szedje össze magát. El-elmaradoztak a nyájtól, amit a déli pihenőnél Dömötör szóvá tett:

– Palira veszi magát a pulija! Legközelebb hagyja ott, ne féljen, ész nélkül rohan majd utánunk.

– De hát olyan gyámoltalan szegény! – vakargatta az éppen hanyatt fekvő kutya hasát. – Nem visz rá a lélek!

– Okos lény ez! Ha meg tudna szólalni, értelmesebbnek tartaná, mint sok embert, nekem elhiheti. Próbálja ki, hogy egyszer nem dől be a színészkedésnek. Ha nem futna maga után, hogy húszlépésnyire elhagyta, én magának adok egy juhot.

Miután újra felkerekedtek, Hópehely tovább akarta játszani a szerepét. Gyöngy, vérző szívvel, nem vett róla tudomást. Nagy erőfeszítéssel nézett előre, és számolta a lépéseit. Tizenhatig jutott, amikor a kutyus a lábához dörgölődzött.

– Szépen vagyunk, mondhatom! – korholta. – Megint Dömötörnek volt igaza, te nem is vagy fáradt, lustaság!

Az éjszakát egy karámból, meg egy akkora kalyibából álló ideiglenes szálláson töltötték, amiben hárman épphogy elfértek. Azt vacsorázták, amit magukkal hoztak, elrendezték a padlón a szalmát, és egykettőre nyugovóra tértek.

 

 

A következő nap, hogy Gyöngy már nem aggódott állandóan Hópehely miatt, kérte Leventét, meséljen a fogadóról.

– Állítólag óriások ásták ki egyetlen éjjel azt a folyómedret, amely ma Tökországot Makkföldtől elválasztja. A rajta átvezető híd lábánál állnak azok az épületek, amiket a nagyszüleim húztak fel még jóval azelőtt, hogy édesapám, majd a nagynénéim megszülettek volna. A legnagyobban él az egész család, meg ott szállásoljuk el a vándorokat. A következő a Gölöncsér műhely, a harmadikban pedig Libbenő néni és Suhogó bácsi élnek. Ők humkányok. Hasonlítanak is ránk, meg nem is. Tudniillik bőr helyett rézszínű pikkelyek borítják a testüket, fejük tetejét sörény díszíti, szemük vörösen izzik, és a hátukon szárnyak nőttek. Bár első látásra félelmetesnek tűnnek, majd meglátod mennyire csupaszív, barátságos lények. Édesanyámmal együtt édesapám vezeti a fogadót, egyben ő a szakács is. Zsókica nagynéném és a férje, István, Libbenő nénivel együtt kertészkednek. Tünde néni a nagyi nyomdokaiba lépett, és a műhelyben dolgozik. Béla bácsi, a férje meg amolyan ezermester, és az épületeket gondozza.

– És a nagyszüleid?

– Katica és Odi? Velük még sohasem találkoztam – válaszolta Levente nyugodtan, bár hangjából kiérződött a bánat.

Gyöngy egy pillanatig úgy érezte, kifut a lábából minden erő.

– Hogyhogy? – hebegte.

– Édesapám tizenhárom éves volt, mikor bő huszonhat esztendeje szőrén-szárán eltűntek, és azóta se látta őket senki. Őt meg a testvéreit Libbenő néniék segítették, míg elég nagyok lettek, hogy önállóan vezessék a szülői örökséget, a Víg Gölöncsért. Édesapám messze földön híres szakács lett, ezzel szemben gyakran hangoztatja, a főztje a nyomába sem ér Odiénak. Mindenemet odaadnám, ha cserébe megismerhetném nagyapát és nagymamát!

Így volt ezzel Gyöngy is, csak jobbnak vélte, ha ezt egyelőre nem hozza senki tudomására. Inkább témát váltott:

– És te mi leszel? Folytatod apád mesterségét?

– Nem, azt hiszem! Főzni ugyan megtanultam, az egy férfiembernek sem árt. Hasznát vettem az esztenán, viszont nem fűlik hozzá a fogam. Édesapám szerint a nagyszüleim kalandvágyó vére folyik az ereimben. Azért is szegődtem el bojtárnak. Szeretnék világot látni! Bejárni minden földet, amit csak lehet. Átkelni a Kristályhegyen – ezzel a jobb kézre magasodó, a látóhatárt lezáró, szikrázóan ragyogó óriási hegyláncra mutatott –, ami állítólag eddig csak a nagyiéknak sikerült.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr9212098967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása