Eljött Magvető havának első estéje. Ahogy a telehold a láthatár fölé emelkedett, Lujza vajúdni kezdett. Az udvari bába, aki már Ottót is világra segítette, Gyönggyel együtt szorgoskodott a szülőágynál. Az aggódó férjet kiküldték, toporogjon csak az ajtó előtt. Nemsokára felhangzott a kis jövevény erőteljes sírása. Fiú lett, édesapjának legnagyobb örömére.
Gyöngy továbbra is szorgosan gyűjtötte a rózsabokron hajnalonként megjelenő harmatcseppeket. A faragványok meglocsolása után maradt részt most már háromfelé osztotta, a harmadikban minden reggel a boldog szülők megfürdették első gyermeküket, akit a nagyapja után Oszikának neveztek.
Aztán az egyik nap váratlan dolog történt. Szokás szerint csepegett a harmat a csanakokba, amikor hirtelen felhabzott, a vasfű pedig egyetlen pillanatig tartó lobbanással semmivé foszlott. Izgatottan vette elő a bőrdarabot, amely azonban üres volt.
– Tehát letelt a hat hónap – állapította meg megmagyarázhatatlan szomorúsággal. – Itt az ideje tovább állni! Vagy mégsem? Hé, Rozi, mi erről a véleményed?
– Jellemző! – zsörtölődött néhány percnyi csend után. – Pedig most igazán rám férne az útbaigazítás.
Mivel sem a bőrtől, sem a hangtól nem kapott semmit, amit utasításnak értelmezhetett volna, úgy döntött, egyelőre marad, szolgálja tovább a királynét. És szorgalmasan lejárt minden hajnalban a rózsabokorhoz.
Magvető havának utolsó napján Ottó fényes bálon akarta bemutatni ország-világnak a szépen fejlődő Oszikát. Meghívta a szomszédos királyokat is Vasföldről, Tökországból, meg Bergengóciából. Lujza kíséretében Gyöngy ugyancsak hivatalos volt az estélyre. Amint utolsóként beléptek a feldíszített terembe, Piperkőc Vazul egyből felismerte benne Melindát, a javasasszonyt.
– Fogják meg azt a némbert! – kiabálta magából kikelve. – Nekem szolgált, és a tilalmam ellenére boszorkány módjára megszökött az udvaromból.
Gyöngy azt hitte, menten elsüllyed a szégyentől.
– Hová tűnt? – hallotta Vazul csodálkozó kiáltását.
– Hogy merészeli a komornámat ilyesmivel vádolni! – csattant fel Lujza. – Piperkőc… Tényleg, hol vagy?
Kavarodás támadt, hiszen nemcsak vádlója és védője, hanem a többiek sem látták. Gyöngy hanyatt-homlok iszkolt kifelé a teremből, mielőtt az ajtónállóknak eszébe jutna, hogy be kéne csukni az ajtókat. Észvesztve rohant szobácskájába, ledobta magáról az ünnepi ruhát, felkapta tarisznyáját, a tiltakozó Hópehelyt belegyömöszölte, és szinte vakon indult világgá.
Az ajtóban valakinek a karjába futott.
– Eresszen, hallja! – sikította.
– Csitt, ne félj, én nem bántalak! – suttogta Levente. – Menj a kocsimhoz, és küldd fel a kocsist, hogy halaszthatatlan ügy miatt hívjon ki!
Félóra sem telt belé, és a férfi is beszállt.
