Egy alkalommal Lipót céltalanul ténfergett a kertben, és belebotlott a fűszerek között szorgoskodó Gyöngybe. Rögtön megakadt a szeme rajta, és megpróbálta tenni neki a szépet:
– Ó, gyönyörű ki-ki-kisasszony, ho-ho-hogy ilyen alantas munkát végzel? Neked a palotában ké-ké-kéne engem dallal-tánccal vidítani.
– Felség, egyszerű kertész lennék – próbálta magát minél kisebbre összehúzni –, nem telne bennem öröme.
– Nem-e! – rikkantotta Lipót. – Majd meglátjuk. Fuss előlem, mint az őz, én meg levadászlak!
Gyöngy nem mozdult. Reménykedett, hogy a királyfi csak tréfált vele, és odébbáll.
– Mi lesz már, fuss! – üvöltötte elvörösödő arccal a férfi.
– Ennek fele sem tréfa! – hallotta meg a hangot. – Ne tátsad a szád, ez az állat még kárt tesz benned!
Nyakába kapta a lábait, és teljes erőből rohanni kezdett. Cikázott az ágyások között, próbálta üldözőjét lerázni. Az meg csak űzte, egyenesen arrafelé, ahol anyja és húga üldögéltek.
– Nézzétek, milyen vadat leltem! – kiáltotta oda nekik Lipót.
– Fiam – szólt rá szigorúan a királyné –, hányszor mondjam még, hogy ne játssz a cselédekkel! Ülj le! Vencel, maga meg tüntesse el a szemem elől ezt a némbert!
Gyöngy megkönnyebbülten fordult sarkon, és sietett vissza a munkájához, a főkertésszel a nyomában.
– Őt akarom! – üvöltötte a királyfi. – Ha-ha nem ka-ka-kapom meg azonnal, akkor…
– Akkor bezáratlak, amíg lecsillapodsz – fejezte be higgadtan Krisztina.
A szobafogság gondolatától Lipót meglepően gyorsan lehiggadt. Ám agyába kitörölhetetlenül beleégett a menekülő Gyöngy képe, akire ettől kezdve csak úgy gondolt, mint becserkészendő, gyönyörű őzsutára, amit neki el kell ejtenie.
Teréz, a húga viszont leplezetlen örömmel vihogott a jeleneten. Élvezte, hogy szigorú, és mondjuk meg őszintén, meglehetősen sótlan anyja megalázta a szolgákat, bátyját pedig rendre utasította.
– Te meg mit vigyorogsz? – förmedt most rá Krisztina.
Ám ez cseppet sem zavarta a lányt. Már kisgyermekként tudatába jött annak, apja úgyis az ő pártját fogná anyja ellenében, ha elmérgesedne a helyzet.
Amikor a kertészek kikerültek a királyné látó- és hallóköréből, Vince kikelt magából:
– Mit képzel, hogy a király úrfival kikezd?
– Ő kezdett üldözni! – háborodott fel Gyöngy.
– Mert nyilván kihívóan viselkedett! – pattogott tovább a férfi. – Ha még egyszer előfordul, megjárja.
– Ne vitatkozz vele! – intette a hang.
– Értem – mindössze ennyit válaszolt, majd folytatta a félbehagyott munkát.
Este izgatottan vette elő az útmutatóját, azonban az semmi újdonsággal sem szolgált. Bár már elég szépen kihajtottak, még nem szüretelte le szárításhoz a szükséges füveket.
Nehogy Lipót megint meglephesse, attól kezdve mindig magával vitte Hópehelyt. Nem tetszett a dolog a főkertésznek, végül mégiscsak sikerült rábeszélnie, hogy hagyja. Vince alapjában véve rendes ember volt, csak sok éhes szájat kellett eltartania, és ezért gondolkodás nélkül továbbadta urainak minden nemtetszését.
A királyfi ettől kezdve csak akkor próbálkozott, amikor anyját a kerten kívül tudta. Ám egyszer sem járt szerencsével, mert a puli mindig idejében figyelmeztette gazdáját a közeledőre, aki, ha tehette, szép csendben elrejtőzött, ha mégse sikerült, használta a tenyerébe forrasztott vasfüvet.
A sikertelenség pedig egyre korbácsolta Lipót vadászszenvedélyét, aki képtelen volt belenyugodni a sorozatos kudarcba. Eszelősen színezte agyában a jelenetet, amikor majd végre, hosszú üldözés után oroszlánként veti magát hőn áhított prédájára, leteperi, és magáévá teszi.
Gyöngy közben sokat gondolkozott, miként szerelhetné le üldözőjét. És egyszer csak rájött a megoldásra, ami mindvégig ott állt a bőrdarabon:
Semelyikük sem mákony.
Odáig úgy gondolta, a továbbiakhoz nincs szüksége mákra. Ám most jó sok gubót, meg olyan füveket is begyűjtött, amik fokozták a hatását. Erős főzetet készített, és azt mindig magánál tartotta.
Aztán eljött az a nap, amikor megszabadult a mohó vadásztól. Hópehely jelére olyan helyre osont, ahol kizárólag üldözője vehette észre. Megvárta, és ezzel fogadta:
– Felség, hajtsa fel ezt, megsokszorozza az erejét, és akkor sikerrel jár!
