Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (58.)

2017. november 30. 10:46 - Vid Ödön

(az elejére)

Károly végül úgy döntött, kerül, amibe kerül, haladéktalanul férjhez adja gonoszkodó leányát, éljen csak az urával, minél távolabb szerencsétlen fivérétől. Felkerekedett Terézzel, és sorban felkereste a szóba jövő királyokat. A végén Vazulra sikerült rásóznia, akinél leendő arája meglehetősen bosszantó jellemhibáit a hatalmas hozomány ellensúlyozni bírta.

Gyöngy az események hatására gyorsan leszüretelte az értékes fűszereket, mielőtt Vince félelmében esetleg azokat is kiírtatná. Kamrájában kezdte szárogatni a növénycsomókat, és türelmetlenül leste az újabb utasítás megjelenését, ami nemsokára be is következett:

 

Megyer mezejét járja

Királyoknak juhnyája.

Pásztornak kell a bojtár,

Ez a munka pont rád vár.

 

Vince határozottan megkönnyebbült, amikor Gyöngy bejelentette, hogy nem marad tovább. Még csak Bőség havában jártak, több mint két hónap hiányzott a kialkudott időből.

– Nesze, itt a béred harmada – lökött elé néhány garast a férfi –, így jár mindenki, aki nem tartja magát a szavához.

Már felháborodottan vitába akart szállni, amikor meghallotta a hangot:

– Hagyd, örülj, hogy ép bőrrel szabadulsz innen!

 

 

Gyöngy úgy számolta, nagyjából egy hónap múlva apad el a Hömpölygő, és akkor tér haza a nyájával Dömötör. Hópehely kíséretében kényelmesen útnak eredt oda, ahol a nyári legelőről levonulók átkelnek a kiszáradt folyómedren.

Nemigen bosszankodott, hogy Vince a megszolgált bérét egyszerűen visszatartotta. Azelőtt biztosan sokáig perlekedett volna, és ha érvei süket fülekre találnának, akkor a költsd orvosra fordulattal búcsúzna. Igazán alig volt szüksége pénzre. Tündér tarisznyája étellel-itallal ellátta, és hozzáedződött, hogy a szabad ég alatt háljon, ha nem akadt fogadó vagy egy barátságos hajlék az útjába.

– Gyöngy, de rég láttam! – üdvözölte kedvesen Dömötör, amikor találkoztak. – Mi járatban errefelé?

– Elszegődnék gazdasszonynak egy esztendőre.

– Hozzám?

– Ha állja az ígéretét, akkor magához. Ha nem, máshoz…

– De nekem télen nincs szükségem senkire. Még megszólnának az emberek, hogy urizálok.

– Hívjon régen látott unokájának! Mármint, ha Hópehellyel együtt elfogad.

– Hát, nem venném a lelkemre, ha télvíz idejére fedél nélkül maradnál, unokám – mosolyodott el az öreg. – Viszont ettől kezdve viselkedj is úgy, mintha valóban a vérem lennél!

Gyöngy boldogan csatlakozott a juhászhoz, aki abban az évben két siheder bojtárral már négyszáz állatból álló nyáj gondját viselte. Hópehely méltóságán alulinak tartotta, hogy a többi pásztorkutya közé keveredjen, vagy bégető jószágokat terelgessen, szorosan az elől haladók nyomában lépkedett.

Dömötör számára az éves vásár ismét sikeresen alakult, tavaszig gondtalanul élhetett „unokájával”. Százötven juhot megint megtartott tenyésztésre, a jövő évi nyáj magjának. Napközben gondozták az állatokat. Ha lehetett, közeli földeken legeltették, ha meg nem, szárított takarmánnyal táplálták őket. Gyöngy főzött, takarított, szorgos gazdasszonyként látta el a ház körüli teendőket.

Esténként a konyhában ücsörögtek, élvezték a tűzhely melegét, a vacsora után a pohárka bort. Gyöngy teljesen bizalmába fogadta a juhászt, és töviről-hegyire elmesélte neki mindazt, ami utolsó találkozásuk óta történt vele. Dömötör figyelmesen hallgatta, csak ritkán fűzött hozzá megjegyzést. Nem faggatódzott, hagyta, hogy csak annyit áruljon el, amennyit szükségesnek ítél.

Az éjszakákat a tisztaszobában töltötte, míg a férfi a konyhában aludt. Egyetlen egyben nem engedett házigazdája: Hópehely nem tehette be a házba a lábát. Bár kényelmes vackot kapott az akolban, nap, mint nap éreztette gazdájával, nincs ínyére a dolog.

Magvető havának vége felé gondoskodtak a nyáj bővítéséről, kosokat eresztettek az anyának való juhok közé. Azután öt hónapig türelemmel várakoztak a juhfalka növekedésére.

(hamarosan folytatom)

A tél eseménytelenül, mondhatni unalomban telt el. Dömötör, bár a falusiak tisztelték, alapjában véve zárkózott ember volt, vendég ritkán kopogtatott a portáján, s maga sem járt el hazulról. Gyöngyöt bíztatta, hogy ne kuksoljon otthon, menjen el bálba, fonóba. Azonban egészen más okból, ő sem vágyott társaságba. Nem akart találkozni a királyi palota egyetlen lakójával sem, legyen az úr vagy szolga.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr8413405897

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.