Azután minden megismétlődött. És ez így ment félhónapról-félhónapra. Gyöngy egyre természetesebben fogadta, hogy a semmiből felbukkan a titokzatos öregasszony, kihörpintik a megérlelt tejet, beleborzong a hatásába, mintha méregerős pálinkát hajtott volna fel, közben pedig a vendége eltűnik. Bár minden alkalommal meg akarta kérdezni a nevét, erre sohasem került sor.
Almaszüret havának első napján is megjelent a rejtélyes anyóka.
– Itt az idő – jelentette ki, miután elfogyasztották italukat. – Búcsúzz el társaidtól! Szedd össze a holmidat, és kövesd a Hömpölygőt!
– Maga Remény?
– Korai kérdés, meglásd, időben megtudod! – válaszolta, és szokása szerint szertefoszlott.
Aznap Gyöngy nyomott hangulatban tette a dolgát. Bár mindvégig tudatában volt, hogy még a nyáron újabb feladatot kap, most mégis váratlanul érte a dolog. Szerette a Dömötörrel kialakult nagyapa-unoka viszonyt, meg az esztenán kemény munkával eltöltött napokat. És most ennek egyszeriben vége, holnap megint nyakába kell vennie a vándortarisznyát.
Vacsora után jelentette be. A juhász egyáltalán nem lepődött meg:
– Ez az élet rendje, unokám! Mindketten tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön a búcsú ideje. Járj sikerrel!
≈
Éjszaka nyugtalanul, álomtalanul aludt. A szemébe tűző napsugárra ébredt, és csodálkozva nézett körül. Az esztenának, Dömötörnek, a bojtároknak, juhoknak és kutyáknak nyomát sem lelte se közel, se távol.
– Hópehely, merre vagy?
Hiába reménykedett, hogy a hófehér puli, aki öt éven keresztül tapodtat sem tágított mellőle, és odaadóan, feltétel nélkül szerette, valahonnan előloholjon, és elé heveredjen egy kis simogatásért, kényeztetésért. Ez borzasztóan fájt, mert este nem gondolta, hogy tőle is búcsúznia kellene.
Fekhelye mellett hevert vándortarisznyája, amit még első keresetéből vett. Belekotort, és megnyugodott, hogy benne van a két csanak, az útmutatóként működő bőrdarab, meg a soha ki nem ürülő tündértarisznya. Csak a Dömötörtől kapott ivóedény hiányzott.
– Hé, Rozi, ehhez mit szólsz? Remélem, te nem hagysz faképnél!
– Ne félj, tőlem nem szabadulsz! Most pedig szedd össze magad, hosszú utat kell még bejárnod!
Napokig vándorolt, amíg a félelmetes sodrású, tajtékzó Hömpölygőt követve az égig magasodó hegylánc tövéhez érkezett. Az utolsó órában az erdő szinte a folyópartig ért, éppen csak annyi hely maradt, hogy száraz lábbal haladhatott a célja felé. A víz a mindkét irányban a távolba vesző, roppant meredek, tagolatlan és megmászhatatlan hegyoldal aljából tört elő.
Arra számított, hogy az anyókát a forrásnál fogja találni, ámde csalódott. Lassan sötétedett, és a csillagokkal együtt feltűntek azok az apró, repülő fényecskék, amikkel vagy akikkel ideérkezésekor először találkozott. Akkor félt tőlük, most kíváncsian leste, mit fognak tenni. Nyugodtan repdestek körülötte, továbbra is szentjánosbogárhoz hasonlítottak.
Leült a holdtalan, sötét éjszakában sejtelmesen fénylő sziklafal tövébe, és türelmesen várakozott. Az útmutató a folyó odváról beszélt, ám arra semmi nem utalt. Ha létezett, akkor azt egyelőre a víz rejtette.
Pirkadatkor, mintegy varázsütésre, a Hömpölygőnek egyik pillanatról a másikra nyoma veszett, a meder csontszárazzá vált. Óriási sziklaszáj tárult fel, amibe süvöltve nyomult be a levegő. A fények azonnal belibbentek, majd pár lépésre a bejárattól kavarogva várták, hogy Gyöngy is kövesse őket.
Komótosan feltápászkodott, és még egyszer körülnézett. Örökre a tudatába akarta zárni a kelő nap fényében fürdő rengeteg látványát, ami valószínűleg már sohasem fog elé tárulni. Leereszkedett a négy-öt méter mély folyómeder aljára, és bemerészkedett a barlangba. Világító vezetői éppen csak annyi fényt adtak, hogy azt lássa, hová teszi a lábát. Simára koptatott szálkövön lépkedett, bocskora nem keltett visszhangot a tágas, sötét üregben, amelyről lehetetlen volt eldönteni, emelkedik-e vagy pedig lejt. Logikája azt súgta, hogy fölfelé halad, ámbár, ha bárki kérdezi vagy fogadást ajánl, mérget nem vett volna rá.
