20.
– Nos, a következő évben anyád annak rendje s módja szerint leérettségizett, és megszerezte a technikusi oklevelet. Ahogyan már többször büszkélkedtem vele, kitűnőre! Július elején pedig máris munkába állt. Azért itthon lakott velünk, mert hát a fizetéséből nem telt volna neki albérletre. Illetve, telt volna, ám hazaadnia kevesebbet kellett, mintha elköltözött volna.
– Naná, hiszen így most már hárman kerestetek! Ugye, nem járok messze az igazságtól, hogy a Pál anno önző módon pontosan ezt akarta! Sőt, meg merem kockáztatni, hogy követelte is! – szúrom közbe csípős dühvel.
– Hát… mi tagadás… ez nekünk is könnyebbséget jelentett – szégyenkezik. – Tudod, az ikrek ipari tanulónak mentek. No de ez tényleg nem csak a Palin múlt! Nekik nem fűlt igazán a foguk a tanuláshoz. Talán emlékszel, a Sanyikámból még szakmunkás se lett, annyira utálta az iskolát. Akkor, 63-ban voltak másodévesek. Kamaszok! Képzelheted, nem ettek, hanem zabáltak! És hát ruházni sem volt egyszerű őket. No de nem akarok most emiatt siránkozni, másért hoztam a dolgot szóba.
Láthatóan zavarban van, hogyan folytassa.
– Nos, abban az évben a Szenteste hétköznapra esett. A Pali megkapta szabadnapnak, mert szilveszter éjszakára beosztották. Anyáddal nekünk viszont kettőig dolgozni kellett. A Palira bíztam, hogy vegye meg a karácsonyfát meg egy szép pontyot a Fény utcai piacon. Mikor hazaértem, hát se a Pali, se az ikrek nem voltak otthon. És mondanom se kell, se fa, se hal sehol! Aztán megjött anyád is, és még mindig semmi. Készülődtünk a konyhában, tudod, hagyma- meg krumplipucolás, bejglisütés, ahogyan ez karácsonykor szokás. Mint rendesen, a lépcsőház felé az ablakot kinyitottam, mert csak így lehet szellőztetni.
„– Hol kódorognak már ezek a férfiak? Mindjárt négy, és itt állunk hal meg fa nélkül! Hát hogyan leszek én készen időre?! – idegeskedtem.
– Ugyan, anyuka, ne túlozzon már! A saláta szinte kész! A bejgli megsült! A halat meg gyorsan be tudjuk panírozni. Az ikrek azalatt meg majd feldíszítik a fát.
– Gerduskám, csak nem esett valami bajuk! Úgy izgulok…
– Ugyan, anyuka, csalánba nem üt a mennykő!
– Ejnye, ne beszélj már így apádról!
– Minden évben ez van! – vágott vissza indulatosan anyád. – Különben is négyen vannak! Ha, ne adj Isten, valami bajuk lenne, az egyikük már biztosan hazaszaladt volna. Hisz csak ide a piacra mentek!
– Setét van, nem látok, gyere babám gyuccsál világot… – hallottam meg hirtelen a Pali és az ikrek kornyikálását odakintről.”
Kezdem érteni, amit gyerekként még nem fogtam fel, hogy szegény anyu miért idegeskedett annyit minden évben, ha szentestézni a nagyszüleimhez kellett mennünk. Mert úgy tudom, kellett! A Pál ugyanis elvárta! És mi mentünk, hogy a kapatos nagyapámnak meg a teljesen kikészült nagyinak boldog karácsonyt kívánjunk. És rám való hivatkozással mindig nagyon hamar elmenekültünk. Szegény anyu!
– Rosszat sejtve nyitottam ajtót nekik – folytatja közben. – Messzire bűzlött a pálinka meg a cigarettaszag. Elől a Pali egy satnya, alig méteres karácsonyfára támaszkodott. Betántorgott. A fát a konyhaajtónak akarta támasztani, de elvétette, úgyhogy az beesett a konyhába. Istennek hála, semmit se vert le. Mögötte az ikrek kapaszkodtak egymásba, dülöngélve próbáltak egyszerre benyomakodni az előszobába. A kabátjuk félig kigombolva, a Benőkémét hányás nyoma rondította. A cekkert a Sanyikám cipelte. Három nyeszlett halfej meg két farok árválkodott benne. Te azt el se tudod képzelni, hogy akkor mennyire kiborultam. A Palit láttam már elégszer részegen, megszoktam. No de a fiaimat még sose. Hisz alig múltak tizenöt évesek. Ráadásul karácsonykor. És mindezt az egész lépcsőház füle hallatára. Úgy éreztem, ezt a szégyent sose fogom kiheverni. A legjobb lenne azonnal a Dunának menni.
