Órákig baktatott, mire megéhezett. Letelepedett, kinyitotta elemózsiás tarisznyáját, és a pislákoló fényben alaposan belakmározott. Vékony, nyári öltözékében fáznia kellett volna, ám mind a követ, mind a levegőt kellemesen langyosnak érezte. A jóllakottságtól szemei elnehezedtek, eldőlt, és nyomban elaludt.
Ébredése után folytatódott az egyhangú vándorlás. Szorgosan és kitartóan rakosgatta egymás elé a lábait. Unatkozott. Először számolta a lépéseit, de minduntalan elvétette. Egyébként is értelmetlennek tartotta, hiszen semmihez sem bírta viszonyítani a megtett távot. Azután sorra felidézte magában mindazt, amit e világba érkezése óta átélt. Hamarabb végzett vele, minthogy újra megéhezett volna.
– Hé, Rozi, itt vagy? – kiáltotta, hogy megtörje a csendet.
Szavai visszhangtalanul enyésztek el az üregben, amiből arra következtetett, hogy az hatalmas. Megpróbálkozott az énekléssel, csakhogy ettől csak még nyomasztóbbnak érezte a magányos gyaloglást.
– Hópehely, bárcsak itt lennél! – sóhajtotta keserűen. – Vajon hová tűntél, drága barátom? Remélem, Dömötör jól bánik veled!
Az egyik fénypont kivált a többiek közül. Könnyedén a lábához simult, és úgy követte, mint korábban a puli. Ettől valahogyan jobb kedvre derült, és menet közben útitársához beszélt.
Már háromszor éhezett meg, majd aludt el jóllakottan, és még mindig nem ért ki a szabad ég alá. Legalábbis azt remélte, hogy előbb-utóbb kilyukad a hegy túloldalán. Az utoljára megjelent sorok nem fedték fel, mi célból kellett neki a föld mélyébe leszállni.
Tájékozódási pont híján csak feltételezhette, hogy egyenesen halad. Egyébként a fények akár körbe-körbe is vezethették, amire rá nem jöhetett volna, és akkor tapodtat sem jutott előre. Éledezett benne a gyanú, hogy valami fontosat elfelejtett. Következő pihenőjekor elővette a bőrdarabot, hogy újra elolvassa az utolsó versszakot:
Almaszüret havában
Hömpölygőnek odvában
Utat mutat majd Remény
Csak legyél vele szerény!
– No, lássuk! – töprengett fennhangon. – Odáig rendben vagyok, hogy hezitálás nélkül bejöttem a folyó barlangjába. Nem is gondolkoztam el rajta, mi van, ha újra megjelenik a víz… Tényleg, mi lenne velem…
– Tudod, hogy Rügyezés haváig porzik a folyómeder – szólt közbe a rég hallott hang –, tehát ez a veszély nem fenyeget. Más sem.
– Valóban? – fortyant fel. – Fogalmam sincs, hol vagyok, mikor jutok ki valamilyen embernek való helyre, soroljam?
– Felőlem, de ezzel nem érsz el eredményt.
Gyöngyben lassan csillapult a harag. Bizakodott, hogy hamarosan kap valami útmutatást, ám hiába. Tanácstalanul forgatta a bőrt, amitől persze nem lett okosabb.
– Vajon miért nem jelentkezik Remény? – motyogta búsan. – És hogyan mutassam ki a szerénységet?
Kérdései elültek a süket csöndben. Reményvesztetten ücsörgött. Kifogyhatatlan tarisznyája jóvoltából az éhség meg szomjúság réme nem gyötörte, ezzel szemben minden más szempontból kilátástalannak ítélte a helyzetét. Azóta, hogy először pillantotta meg az utasításokat adó bőrdarabot a Víg Gölöncsér falára feltűzve, és elfogadta a küldetést, egyszer sem került ilyen szituációba.
– Ó, bárcsak valaki segítene!
A nyakában függő fiola, amely ebbe a világba repítette, melegedni kezdett. Elővette, és izgatottan várta, hátha történik valami. Kellemesen melengette a tenyerét, egyébként azon kívül semmi. Hirtelen ötlettől vezérelve a szeméhez tartotta. A meglepetéstől szóhoz sem jutott. Amiket odáig fénylő bogárkáknak hitt, azokat most kedves, szárnyas emberkéknek látta. Egyiküket annak a nőnek vélte, aki álmaiban már többször megjelent.
