– Remény? – suttogta alig hallhatóan, félt, hogy elriasztja a látomást.
– Örülök, hogy végre felismertél! – válaszolta lágy hangon a megszólított.
Kivált társai közül, és növekedni kezdett, mígnem majdnem akkora lett, mint ő. Fénye fokozatosan halványult, ahogy visszanyerte eredeti alakját. A szárnyai eltűntek, így majdnem úgy festett, mint egy átlagosan szép, fiatal nő. Légies alkatát, kecses mozgását, aranyszínű, hátközépig érő dús haját, valószínűtlenül ragyogó kék szemét, és a lényéből sugárzó jóságot, derűt persze rengetegen irigyelnék. Hosszú, dísztelen, fehér színű köpenyt és bocskort viselt.
– Egy ideig tündéralakomban foglak kísérni. Hanem most indulnunk kéne, neked még hosszú utat kell megtenni!
Szótlanul bandukoltak egy darabig. Gyöngy agyában kavarogtak a kérdések, csak képtelen volt eldönteni, melyikkel kezdje. Végül Remény segítette ki:
– Gondolom, emészt a kíváncsiság, mi tündérek miért vagyunk itt veled?
– Természetesen!
– Nos, nyilván Katica és Odi elmesélték, amit Csiribi-Csiribától hallottak Rézvölgy romlásáról. Az unokám, Csiperke, a legrosszabb úton halad, hogy sárkánnyá változzon, és bekebelezzen mindent. Csakis egy kívülálló akadályozhatja meg ebben.
– Akkor én hogyan kerülök a képbe? – hökkent meg Gyöngy.
– Te igazából nem tartozol ide. Még akkor sem, ha már évek óta itt élsz közöttünk, és minden bizonnyal itt töltöd életed hátralévő esztendeit.
Súlyosan érintették ezek a szavak. Bántotta, ha kívülállóként kezelték, és ez ki is ült az arcára.
– Nehogy a szívedre vedd! – vigasztalta Remény. – Hiszen ezért vagy alkalmas a feladatra. Sőt, a dolgok mai állása szerint, rajtad kívül senki más nem akad kerek e világban.
Gyöngy a magyarázat ellenére tovább szomorkodott.
– Ellentétben Katicával és Odival, én emlékszem, miért indultak útnak majd harminckét esztendeje – folytatta a tündér. – Szerencsére sikerrel jártak, még ha nem is úgy történt minden, ahogyan remélték. Magukkal hoztak téged. Igaz, akkor még senki sem sejthette, mennyire szükségünk lesz rád. Na, ne lógasd már az orrod, nézd a jó oldalát!
Közben Gyöngy még mindig a kívülállón rágódott. Nem bírt napirendre térni afölött, hogy bármit csinál, jót vagy rosszat, akik ismerik, idegenként kezelik majd. Eszébe jutott, hogy odahaza, a kisvárosban, ahová tinédzser korában költözött szüleivel, a nem helyben születetteket gyüttmentnek titulálták a generációk óta ott élők. És ha a betelepülők jó sokáig bírták az irántuk megnyilvánuló közönyt, esetenként a megvetést vagy a kirekesztést, akkor előléphettek a gyüttmaradt kategóriába.
– Ne félj, ha sikerrel jársz, téged szeretni és tisztelni fognak – öntötte belé a lelket Remény, mintha olvasott volna a gondolataiban.
– És ha nem?
– Ne aggódj folyton! – intette a hang.
A tündér meghallotta, mert így szólt:
– Igaza van a benső énednek!
– Tehát nincs előtted titkom! – vörösödött el. – Belelátsz a fejembe, hallod, amit csak az én fülemnek szántak. Gondolom, a társaid is!
– Ígérem, nem fogunk vele visszaélni. Ha szeretnéd, mostantól csupán a kimondott szavaidat halljuk. Bár, egyelőre jobban tennéd, ha hagynád.
– Vállalom a felelősséget! – vágta rá öntudatosan. – Majd szólok, ha azt akarom, hogy az elmémben kutakodjatok.
– Rendben, tiszteletben tartjuk a kívánságodat.
Csendben bandukoltak tovább. Közben Gyöngy kipróbálta, Remény betartja-e az ígéretét.
– Te aljas szemét, rátarti, képmutató alak – pocskondiázta magában a tündért.
– Ejnye, nem szégyelled magad? – pirított rá belső énje.
Gyöngy leste, vajon Reményhez eljutottak-e a becsmérlő szavak? Ám nyomát sem észlelte rajta a sértődésnek, következésképpen vagy tényleg nem hallotta, vagy pedig rendkívül jól palástolta érzelmeit.
– Köszönöm – nyugtázta elégedetten. – Elmondanád a történet folytatását?
