Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (73.)

2018. január 06. 20:56 - Vid Ödön

(az elejére)

Ezt, a korábbiaktól eltérően, szenvtelenül, rezzenéstelen arccal, teljesen monotonon, felkiáltó jelek nélkül meséli. Úgy, mintha az egész nem vele, hanem valaki idegennel történt volna meg. Próbálom magam elé képzelni a jelenetet, sikertelenül! Pedig ebben a lakásban ülök, ahol huszonhat év alatt a festéseket leszámítva gyaníthatóan alig változott valami.

– Ez tényleg irtó hülye szitu lehetett! Remélem, ezt már nem tűrted szó nélkül!

Indulatos megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva folytatja a történetet.

„– Jesszusom, Palikám, hisz ti alig álltok a lábatokon! – csaptam össze a kezem, miután kissé összeszedtem magam.

– Igazad van, Berta, ez még jobb nóta! Na, fiúk, rajta! A lábamon alig-alig-alig, oszt mégis elhá…

– Apuka, maga meg mit művel?! Legalább karácsonykor ne legyen közönséges! – sikította anyád.

– Kuss! Az én házamban azt dalolok, amihez kedvem van! Ha pediglen valakinek nem tetszik, annak le is út, fel is út… vagy fordítva? Vagy mondjam netán azt, hogy ló…

– És mit itatott a fiúkkal? Apuka, hát nem szégyelli magát?! Mit fognak majd szólni a lakók?!

– Bambit ittam én az est… – próbálta énekelni a Sanyikám, de egy öklendés félbeszakította.

– A fater azt mondta, hogy tisztán az szart se ér. Föl kell aztat javítani egy kis keverttel, úgy ám! – magyarázta Benőkém, aki nyilván a hányás miatt a legkevésbé látszott részegnek négyük közül.

– Mutter… a faternak… mindig… igaza… van… – dadogta erre Józsikám.

– És hol a hal? – kérdezte anyád, miután némi küzdelem után sikerült kivennie a cekkert a Sanyikám kezéből.

– Kuss! Ott a kezedben! Nem látod, te liba! – ordított rá a Pali. – Csináljátok a vacsorát, én a fiúkkal addig erőt gyűjtök! Mert már a faterom megmondta, hogy nagy munka előtt erőgyűjtés kell! És ne zavarjon ebben senki, mert bizisten, nem állok jót magamért! Hétre pedig feldíszítve álljon a fa, és legyen az asztalon a vacsora!”

– Nagyi, te ezt hogyan tűrhetted el?! Tudod, ha valaha én kerülök majd ilyen szituba, hát én habozás nélkül azon nyomban vagy kikaparom az ipse szemét, vagy a sodrófával veszek elégtételt!

– Hát azt bizony rettenetesen rosszul tennéd! – csóválja a fejét.

Azt hiszem, örül, amiért eltereltem a szót a kínos kérdésről. Kapva kap az alkalmon, hogy némi életbölcsességet osszon meg velem:

– Na figyelj jól! Elmondom, mit is tanácsolt ilyen esetre a Hilde tanti: „Ha lerészegszik az urad, mámorában nem érti sem a szidást, sem a sírást, sem az ütlegeket. Helyette ápold őt roppant gondosan, mert bizony ilyenkor borzasztóan beteg az embered! Fektesd hát az ágyába! Készíts oda tálat a rókabőrnek! Itass vele sok vizet, de vigyázz, félre ne nyelje! Másnap, mikor végre felébred, már csak a borzasztó macskajaj marad neki. Na, ekkor a sodrófát szorgalmasan az alfelére helyezve adhatod tudtára, hogy ezt érdemli a disznó. Ne félj, a legtöbbje egy életre megjegyzi!”

– És amelyik mégse? Arra milyen szentenciát kaptál? – érdeklődöm komolyságot tettetve, bár alig bírom palástolni váratlan jókedvemet.

– Hát… hogy legközelebb légy sokkal, de sokkal alaposabb! – neveti el magát. – Tudod, abban az időben, a háború előtt, az emberekben föl sem merült a válás gondolata. Mindenki félte az Istent, az egyház pedig egyenesen tiltotta azt. Más megoldás meg nemigen volt.

– Persze – vált komolyra –, most azt kérdeznéd, hogy akkor én miért tűrtem egész életemben a Pali részegségét? Igazad van, Ilmuskám! Hát, nekem sose volt bátorságom se a sodrófa helyes használatához, se a váláshoz. No de hadd folytassam, mert a lényeget még nem mondtam el!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr4713555025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.