(az elejére)
A hasadékban csak a lila különböző árnyalatait látta. A nagyon sötét háttér előtt világosabb fák és bokrok nőttek. Kintről egy megmagyarázhatatlan, nyomasztóan fénylő, mályvaszínű füstszerűség gomolygott befelé. A nyirkosnak, tapadósnak, ellenben ritkásnak és szagtalannak érzett valami fokozatosan körülvette, és ettől émelygés kerülgette.
– Hová kerültem! – sikította hisztérikusan, amikor a lilaság elérte a derekát, és egyre emelkedett. – Remény, kérlek, segíts!
– Nincs szükséged rá – huhogta a feje fölül egy eddig még sohasem hallott férfihang.
– Már hogyne lenne! – feleselt sikítozva. – Itt állok, mint Bálám szamara, ráadásul okádhatnékom támadt.
– Ne zavartasd magad, csak nyugodtan öklendezz! – kacagott gúnyosan az ismeretlen. – De miért álldogálsz itt, csak nem vertél gyökeret? Vár a kinti világ!
Az aknában már minden lilának látszott, saját magát is beleértve. Bár arra számított, hogy fuldokolni fog az anyag beszippantásakor, mégis ugyanolyan könnyen lélegzett, mint azelőtt. Továbbra is ingadozott, kilépjen-e a nyíláson. Hirtelen ötlettől vezérelve szeme elé emelte a nyakában lógó fiolát, amely már többször segített rajta.
Az üvegcsén keresztül napfényben fürdő, színpompás tájat szemlélt. Virágzó fákat, bokrokat, közöttük sétálgató, beszélgető, vagy kertészkedő, légiesnek tűnő lények sokaságát. A lyuk előtt felfedezni vélte Reményt, aki hívogatóan integetett.
Körülnézett az aknában is, ahol a humorizáló idegennek nyoma sem volt. Megvonta a vállát, egyáltalán nem vágyott a társaságára. Mély levegőt vett, majd elszántan kimasírozott a barlangból. Odakint egy másik tündérbe botlott. A hajhosszát leszámítva erősen hasonlított Reményre, sőt, ugyanolyan öltözéket is viselt, azonban Gyöngy biztos volt benne, hogy a ránctalan arc, az egyenes tartás ellenére egy öregúrral van dolga.
– Add ide, mi szívednek a legkedvesebb! – parancsolta ércesen zengő férfihangon.
Gyöngy megdöbbent az elég barátságtalanul hangzó felszólítástól. Hozzászokott, hogy ebben a világban szinte mindenki udvarias, és köszönéssel kezdi a beszélgetést.
– Jó napot vagy jó estét! – motyogta zavartan. – Mire gondolt? És ha meg nem sértem, miért?
– Ide ez a belépő – dörrent a felelet. – És jól vigyázz, nehogy rosszul válassz!
– Mert akkor mi lesz? – akarta kérdezni, de azon nyomban meggondolta magát.
– Vajon a cerberus mire gondolt? – töprengett idegesen. – Ha ő is belelát a fejembe, akkor jobban ismer, mint saját magam!... Na lássuk, mit adhatnék?... Nem sok mindenem van! A csanakok, a tarisznyák, Villő nyakéke, pár ruha…
– A szüleidtől kapott fiolát – javasolta belső énje.
– No de az az utolsó emlékem tőlük!
– Éppen azért!
– És akkor hogyan igazodok el ebben a fura világban? – akadékoskodott tovább a néma vitában.
– Ezzel most ne törődj! Ha rosszul cselekszel, úgyis mindegy. Igyekezz, az öregúr egyre türelmetlenebb!
Kicsordultak a könnyei, amikor kibújt a fiolát tartó láncocskából. Először, és valószínűleg utoljára megcsókolta, közben sorra felvillant lelki szemei előtt édesanyja, édesapja, bátyja és nővére, majd pedig Katica és Odi képe. Végül reszkető kézzel tette a szótlanul strázsáló alak tenyerébe.
– Jól választottál, Gyöngy, most már beléphetsz Tündérkertbe. Szeretettel üdvözöllek lakói nevében! – hajolt meg szertartásosan az öregúr. – Álmos vagyok.
– Én meg törődött! – bujkált benne a kisördög, ám magába fojtotta a szalonképtelen megjegyzést.
– Menjünk, a palotában már minden készen áll a fogadásodra!
