Emlékezett rá, hogy annak idején Bölcsesség madárként repítette át a Kristályhegyen Odiékat. Gondolta, az első két sor ezt jelenti, és hipp-hopp, Rézvölgyben teremhet. Végeredményében ezt Remény megígérte neki a barlangban, legalábbis ő így akarta érteni.
Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor kérdésére a tündérkirály megrázta a fejét.
– Sajnálom, egyetlen tündér sem léphet borzasztó következmények nélkül Rézvölgybe, amíg ott Csiperke az úr. Egyedül kell vele megküzdened.
– Remény, de hát azt ígérted, Rézvölgy határáig velem maradsz! – kiáltott fel kétségbeesetten.
– Sajnos, ezek szerint pontatlanul fogalmaztam. Lélekben lehetek csak veled. Ámde nagyon bízom benned, mint ahogy mindannyian.
Korábban valami nyeglét válaszolt volna, most viszont rezignáltan vette tudomásul, hogy magára van utalva:
– Értem. Meg kell másznom a megmászhatatlan hegyet, ugye?
– Igen. Bár annyit elárulhatok – mosolyodott el Bölcsesség –, te képes vagy megtenni ezt az utat!
– Mert kívülálló vagyok? – kérdezte némi éllel.
– Nem.
– Hát akkor?
– Az egyelőre maradjon a mi titkunk! Nem miattunk, a te érdekedben.
Gyöngynek elege volt a rejtélyes kijelentésekből.
– Még hogy a saját érdekemben – füstölgött magában. – Ezt talán nekem kéne eldöntenem!
– Ne mérgelődj! – csitította belső énje. – Ők idevalósiak…
– Én pedig idegen! – vágott közbe. – Kösz, hogy figyelmeztetsz!
– Jól van no, nem szóltam semmit! Egyébként sincs értelme rágódod a megváltoztathatatlanon.
– Kérlek, ne sértődj meg – törte meg a kínossá váló csendet Jóság –, a legkevésbé sem akarunk megbántani. Hidd el, mindent, ami csak a módunkban állt, megtettünk, hogy sikerrel járj. Bízom benne, hogy amikor eljön az ideje, te is így fogod érezni.
– És nem engedünk el üres kézzel – vette vissza a szót Bölcsesség. – Itt a szüleidtől kapott fiola, amely idehozott. Tündérködöt zártunk beléje, segítségedre lesz, meglásd. Őszintén remélem, hamarosan viszontlátjuk egymást!
Magához ölelte a kedvetlen, szótlan Gyöngyöt, majd utána sorban Jóság, Álmos, végül Remény búcsúzott tőle.
– Ne feledd, én mindvégig veled leszek! – súgta.
≈
Rosszkedvűen vágott neki az útnak. Vendéglátóitól jóval több segítségre számított.
– Miért beszéltek velem rébuszokban? – töprengett hangosan, miután az utolsó tündért is jócskán maga mögött hagyta. – Mi a fenét titkolnak?
– Már megint értelmetlen dolgokra fecsérled az erődet! – feddte meg belső énje.
– Még te is ellenem fordulsz! – háborodott fel.
– Nyugi, tudod jól, hogy azt nem tehetem. Te meg én egyek vagyunk. Legfeljebb én egy kicsit higgadtabb, megfontoltabb…
– Rozi, ne fényezd itt nekem magad, mert még sírva fakadok! – vágott közbe vigyorogva Gyöngy. – Szóval, valami különös oka van, hogy meg kell másznom ezt a ménkű nagy hegyet.
– Ühüm. Örülök, hogy végre belátod!
A tündérek útmutatás nélkül bocsátották útjára, így fogalma sem volt, merre keresse a Kristályhegyen átvezető ösvényt. Egyelőre ment, ahogy mondani szokás, az orra után.
Esteledett, mire a hegység lábához ért. A meredek sziklafalat még pár lépésről is tökéletesen simának hitte, ám közvetlen közelről egy keskeny csapás rajzolódott ki a szeme előtt. Legfeljebb fél méter széles lehetett, és ameddig ellátott, enyhén emelkedett.
– Ha ez végig ilyen, képtelen leszek végigmenni rajta! – sopánkodott.
– Már megint nyavalyogsz! – korholta belső énje.
– Térviszonyom van, tudod jól! – tiltakozott.
– Először is, ne facsard ki az anyanyelvedet! Másodszor, ezt csak bemeséled magadnak. Menj fel öt métert, ülj le egy órára, aztán beszélj!
