21.
A monológgal szinte fejbe vág, ám szusszanásnyi szünet nélkül beszél tovább. Így nemhogy kommentálhatnám, de még csak alaposan végig sem gondolhatom, hová fog mindez vezetni.
– Nos, akkor én nagy naivul azt hittem, anyád részéről ez csupán üres fenyegetődzés. Mit ne mondjak, hát bizony alaposan tévedtem, ahogy majd mindjárt meglátod. Na szóval május 30-án a Palival már korán otthon voltunk. Úgyhogy ez 64-ben biztosan szombatra esett. Én, szokás szerint, a konyhában tettem-vettem, ő meg a szobában lopta a napot. Úgy öt óra körül lehetett, azt hiszem éppen krumplit pucoltam, mikor nyílt az ajtó.
„– Csókolom, anyuka!
– Megjöttél, Gerduskám? Csak halkan, az apád odabenn alszik. Tudod, gyűjti az erőt! – mondtam, hátra sem nézve.
– Kezicsókolom, kedves mama! – hallottam egy ismeretlen férfihangot.
– Jesszusom! – ejtettem ki a kezemből a kést meg a krumplit meglepetésemben. – Gerduskám, hát miért nem szóltál előre, hogy udvarlód akadt végre, és ma felhozod? Szalad az egész lakás! Mit fog rólunk gondolni ez a fess fiatalember? – sopánkodtam.
– Anyuka, Péter a férjem. Fél négykor házasodtunk…
– Ugye, most csak viccelsz? – csaptam össze a kezem. – Ugye, nem csináltál ilyen… ilyen őrültséget?
– Mi ez a ricsaj? Az ember már nem is szundíthat nyugodtan a saját házában! – jelent meg a Pali. – Maga meg kicsoda, he? És mi a fészkes fenét keres az én lakásomban?
– Tiszteletem! Szikla Péter vagyok. Mérnök! És mától a Gerda férje. Ugye, szólíthatom papának?
– Ezt kikérem magamnak, nem vagyok a papája! – üvöltötte a Pali céklavörösen. – Gerda, az anyád úristenit, ez az alak azt mondta, hogy a férjed! Te… te… én kitagadlak, ha ez igaz!
– Márpedig igaz, apuka! Mostantól Szikla Péternének kell szólítani! – anyád büszkén mutatta az ujján lévő vékony aranygyűrűt.
– Palikám, az Isten szerelmére, csillapodj! Mit fog rólunk gondolni a vejünk?! – kapaszkodtam belé, nehogy valami őrültséget csináljon.
– Kit érdekel, mit gondol ez a… ez a senkiházi gyüttment! Úgy kirúgom innen, hogy a lába se éri a földet!
– Először is, Péter nem gyüttment, hanem a férjem! – csattant fel az anyád. – Még egyszer ne merje nekem pocskondiázni, mert…
– Drágám, hagyd, majd én! – ölelte át az apád.
– Kérem, tárgyaljuk ezt meg higgadtan! Természetesen a szocialista együttélés elveinek messzemenő alkalmazásával! – fordult ezután a Palihoz. Halkan, de határozottan beszélt. – Tehát, hadd mutatkozzak be részletesebben! Szikla Péter vagyok. Huszonnyolc éves. Jelenleg még pártonkívüli, ateista, tartalékos főtörzsőrmester, és nagyjából 93 perce házas. A végzettségem okleveles híradástechnikai mérnök. Jelenleg fejlesztési csoportvezetőként a BRG-ben építem a szocializmust. Négy éve aktív tagja vagyok a MTESZ Híradástechnikai Tudományos Egyesületének. A szüleim agronómusként dolgoznak a rakamazi tsz-ben. Jelenleg egy Tétényi úti garzonnal rendelkezem, ez lesz Gerdával az első közös otthonunk. Van még egy kétéves, tizenötezret futott Wartburgom. Remélem, tisztelt apósom, ezzel sikerült eloszlatnom abbéli aggályát, hogy leánya nem megfelelő embernek adta a szívét.”
Amennyire kislányként felfogtam, apám mindig így beszélt, ha valakit le akart alázni. Vagy éreztetni vele, hogy mennyivel áll felette. Félreértés ne legyen, sosem a szavaival. Arra borzasztóan vigyázott, nehogy bármi sértőt mondjon, és bele lehessen kötni. Viszont tenyérbe mászó büszke fensőséggel sorolta, hogy milyen iskolát végzett, mi a beosztása, minek a tagja, mije van, amitől szerencsétlen áldozata csak leesett állal tudott rá felnézni. Az persze konkrétan sosem hangzott el, hogy te hozzám képest egy nagy nulla vagy, de ezt csakis így lehetett érteni. Szegény nagyi nyilván ebből semmit sem vett észre, mert ezt a pár mondatot még mindig átszellemült arccal ismétli. Pedig mennyi minden disznóság szárad apám lelkén is!
