Legszívesebben négykézláb mászott volna fel, azért ezt még maga előtt is szégyellte. Rogyadozó térdekkel, szorosan a falhoz lapulva indult felfelé. A kapott tanácsnak megfelelően egy idő után óvatosan letelepedett, hátát a sziklának vetette, és nézelődött. A lenyugvó nap fényében az előtte elterülő táj szépségével alig bírt betelni. Úgy sejtette, szédülni fog, meg vonzza a mélység, ám pompásan érezte magát. Rohamosan sötétedett, ennek ellenére az út egyre jobban kivehetővé vált. Némi vacillálás után feltápászkodott, és kapaszkodott tovább felfelé. Egész éjszaka gyalogolt a fáradtság legkisebb jele nélkül. Mikor újra világosodni kezdett, az ösvény kicsiny térséggé szélesedett, mint a hegyi szerpentineken a forduló.
Több száz méter magasságba jutott, az egész Tündérkertet befogta a tekintetével. Egyetlen épület látszott, a gyufaskatulya méretűnek tűnő palota, amelyet a felkelő nap rózsaszínre festett. A Selymesvíz keskeny szalagján kívül mást nem bírt megkülönböztetni.
– Na ugye, nyoma sincs a tériszonyodnak! – szólalt meg belső énje.
– Jól van, Rozi, most az egyszer igazad volt, azért csak ne bízd el magad!
– Eddig is mindig igazam volt, de hagyjuk!
Letelepedett, kinyitotta a tündértarisznyát, és alaposan bereggelizett.
– Vajon mit takargatott Bölcsesség azzal, hogy az én érdekemben nem árulja el, miért is bírom megmászni ezt az irdatlan hegyet – morfondírozott. – Mert az édeskevés, hogy ez nem a kívülálló mivoltom miatt van! Rozi, mondj már valami értelmes indokot erre!
– Nem mindegy?
– Elfogadhatnád végre, hogy nekem egyáltalán nem az! Útálom, amikor valaki azt hiszi, nálamnál jobban tudja, mi is az érdekem!
– Lamentálj erről nyugodtan, ahányszor csak jól esik, viszont engem hagyjál ki belőle!
– Jól van Rozi, fogalmam sincs, mi a fenére számítottam! Egyébként a táj gyönyörű, ide érdemes volt gyalog jönni!
Elégedetten tápászkodott fel, és indult el. Az ösvény továbbra is rendületlenül emelkedett. Már közeledett az este, mire elérte a következő fordulót.
– Vajon milyen magasan lehetek? – töprengett, miközben az egyre jobban zsugorodó tájat nézte. – Na lássuk!... Kutyagolhattam húsz órát. Eközben akár nyolcvan kilométert is megtehettem. Számoljunk egy szolid, kétszázalékos emelkedővel…
Arcát ráncolva számolgatott egy ideig, azután hitetlenkedve felkiáltott:
– Na ne, az lehetetlen!... Ezerhatszáz métert csak nem másztam fölfelé!
– Ó, ez csak óvatos becslés, szerintem inkább háromszázalékos a lejtő – szólalt meg belső énje. – És nézd, az útnak koránt sincs még vége.
– Kösz, Rozi, egészen megvigasztaltál! – vágott vissza.
Hanyatt feküdt, és úgy bámulta a fölé magasodó hegyoldalt. Egy darabon tekintetével követhette az ösvényt, ami egykettőre beleolvadt a háttérbe.
Éjszaka a levegő továbbra is kellemesen meleg maradt, pedig azt tanulta, hogy a magasság növekedésével a hőmérséklet csökken, méghozzá száz méterenként nagyjából fél fokot. Téli ruházat híján e furcsa jelenségnek kifejezetten örült.
A következő napok egyhangú gyaloglással teltek. Mintha a szerpentint az ő tempójához méretezték volna, az újabb fordulót mindig estére érte el. Útközben még egy rendellenességet tapasztalt: nem ritkult a levegő. Annak idején, amikor az Alpokban kötélvasúttal háromezer méter fölé emelkedtek, már megérezte. Most meg úgy kapaszkodott fölfelé, hogy légszomjnak, magassági betegségnek nyoma sem volt.
A hegygerincre a tizedik nap késő délutánján hágott fel. Előtte egy legalább hétméteres, vaskos, díszesen faragott kopjafán hatalmas útjelző táblák mutattak három irányba, akárcsak a turistaösvények csomópontjában. A tetejére a Kristályhát, 2626 pózna feliratot erősítették. Időtlen- idők óta állhatott ott, a vésetek szélei már alaposan megkoptak.