Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (72.)

2018. március 14. 15:41 - Vid Ödön

(az elejére)

– Mi ez itt? – rikácsolta mutáló gyerekhangon az apró termetű szörnyszülött. – Hogyhogy dologidőben alszotok? És hol van, aki miatt ide ráncigáltál?

– Kegyelem, Csiperke úrnő, én nem tehetek semmiről! – könyörgött térdre borulva Fejszeretesz. – Amikor Bányalég úr parancsára elindultam, még minden rendben volt.

– Persze, rusnyaságok, ti sohasem tehettek semmiről! – vicsorogta Csiperke. – Már az sincs rendben, hogy nem hurcoltátok azonnal a palotámba. Mindazonáltal még el is veszítettétek, hát az aztán megbocsáthatatlan! A lábamhoz!

A kocsonyaként reszkető törpe odakúszott úrnőjéhez, aki zsámolyként használva őt kecmergett le hátasáról. Miután leért a földre, beletalpalt Fejszeretesz véknyába, aki nyikkanás nélkül tűrte a megaláztatást.

Csiperke jó arasznyival magasodott szolgái fölé, csakhogy ezt csak iromba fejének köszönhette, amely legalább kétakkora volt, mint a többieké. Csuklyás köpenye alól csupán méregzöld arca látszott ki, amit csakis nagy jóindulattal lehetne emberinek nevezni.

Körbejárta az alvókat, mindegyikbe jókorát rúgott, és közben úgy káromkodott, hogy egyetlen kocsmatöltelék se vehette volna fel vele a versenyt.

– Keressétek! – parancsolta a lándzsásoknak.

Lehuppant a még mindig térdeplő Fejszereteszre, alattvalói meg szétszéledtek. Gyöngy egy fa mellől lélegzetvisszafojtva figyelte a jelenetet. Olyan érzése támadt, hogy a gnómból koromfekete auraként árad a gonoszság, amely ötfejű, háznagyságú sárkányként öleli körül. A démon úgy nyújtogatta nyakait, mintha szaglászná a környezetét.

A fegyveresek hatalmas kört írtak le anélkül, hogy megtalálták volna. Csiperke megunhatta a sikertelenséget, mert visszaparancsolta őket, maga pedig visszakapaszkodott a humkányra.

– Hé, te semmirekellő – rúgott még egyet a kengyelt tartó Fejszereteszbe –, ha ezek a barmok felébrednek, kerítsétek nekem elő azt a csavargót! Ha holnap estig nem értek vele a palotába, jobb, ha többé sohasem kerültök a szemem elé!

– Igenis, Csiperke úrnő – sipította a szerencsétlen.

Miután a távolodók zaja elült, Gyöngy a nyomukba eredt. Sajnálta a megalázott törpéket, egyelőre semmit sem tehetett értük. Gondolataiba merülve ballagott a patak mentén.

– Hé, óvatosabban! – figyelmeztette belső énje. – Vagy menj, vagy töprengj, de a kettőt ne csináld egyszerre!

Felkapta a fejét. Az erdő szélén állt, ellenfele lassan haladó csapatától alig pár lépésnyire. Visszahúzódott, remélve, hogy nem vették észre. Még felkészületlennek érezte magát, hogy szemtől-szembe találkozzon Rézvölgy zsarnokával.

Ellenségei csakhamar beleolvadtak a környezetbe. Bár időérzéke szerint jócskán benne járt az éjszakában, a táj mégsem borult teljes sötétségbe. Ám messzire ugyanúgy nem látott, mint korábban, amikor bemerészkedett a felhőtakaróba.

Rettentő fáradtnak érezte magát, szeretett volna megszáradni, felmelegedni, és egy kiadósat aludni. Közben rázendített az ónos eső, ruhája rövidesen jéggé fagyott, és minden mozdulatra hangosan ropogott. Menedékként csak a törpék tárnája jutott eszébe, ám oda visszamerészkedni őrültségnek tűnt. Miközben töprengett, merre induljon, üldözői meglepték. Hirtelen lándzsás alakok fogták közre, fegyvereik hegyét csak pár centire tartották tőle, hogy mozdulni sem bírt. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy láthatatlanná kéne válnia, ám nyomban elvetette az ötletet, ellenségei valószínűleg felnyársalnák.

Csakhamar feltűnt Csiperke is a humkány hátán.

– Megvagy, semmirekellő! – ordibálta meg-megcsukló hangon. – Elcsatangoltál a parancsom ellenére?

– Jó napot! – válaszolta higgadtan. – Még nem találkoztunk, nem idevalósi vagyok.

– Hazudsz, szuka! Ide legfeljebb tündér juthat, nem olyasmi, mint te… Vagy talán az vagy?

– Nem!

– Na ne viccelj, nem vagyok jókedvemben! – sipította. – Felelj őszintén, különben nyársra húzatlak!

– Mi az, megkukultál? – őrjöngött, miután a válasz késett. – Utoljára kérdem, ki vagy, mi vagy!

– Ember.

– Azt én is látom, pondró! Na, gyerünk a palotába, ott majd megoldom a nyelved. És ne próbálkozz semmivel, mert helyben felkoncoltatlak!

Választ sem várva indult előre, Gyöngy pedig a lándzsások gyűrűjében követte. Gondolatai őrült tempóban kavarogtak:

– Na, most alaposan benne vagyok a csávában! Hogy lehettem ilyen elővigyázatlan?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr413738862

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása