A körülötte álló lándzsások örömmel teljesítették a parancsot, átszúrták a ruháját, és felsértették a bőrét.
– Na, ideadod végre? – vicsorogta Csiperke.
Gyöngy nagy sóhajtozások közepette levette a fiolát, és átnyújtotta. Ellenfele mohón kapott utána, ám egy titokzatos, láthatatlan erő a nyakára tekerte az üvegcsét tartó láncot.
– Segítség! – vinnyogott kétségbeesetten. – Éget, jajjaj…
Gyöngy merészen benyúlt a tarisznyájába, előkapta az egyik csanakot, és teletöltötte a trón mellett álló kancsóból.
– Idd meg, Csiperke – nyújtotta ártatlan arccal –, ez használ!
A még mindig jajgató szörny minden óvatosságról megfeledkezve mohón nyeldekelte a vizet. Ekkor valahonnan egy rémisztő, áttetsző árnyalak vetült rájuk, és úgy tűnt, mintha ki akarná ütni Gyöngy kezéből az edénykét. Rémületében majdnem eldobta, mivel semmi észlelhető nem volt ott, ami az árnyékot vethette volna. Fogát összeszorítva itatta tovább a gnómot. Amint az az utolsó cseppet is lenyelte, a mesteri faragvány hirtelen lángra kapott, és szempillantás alatt füstté vált. Vele együtt az alak is eltűnt.
Azután egyszerre sok minden történt.
A fiola magától kinyílt, a lila köd előgomolygott belőle, és felvette Remény alakját, mire a törpék páni rémületben, lándzsáikat elhajigálva, egymás sarkát taposva iszkoltak kifelé.
Csiperke velőtrázót sikoltott, fennakadtak a szemei, hétrét görnyedt, majd görcsös rángatódzásokkal parányi, gyémántként szikrázó csillagokat kezdett okádni. A kiszabadult lelkek szempillantás alatt visszatértek a teremben lévő testekbe, amelyek életre keltek.
Közben a ködből előtűnt az igazi Remény, majd sorban azok a tündérek, akik vele együtt menekültek el Rézvölgyből. Kíváncsian nézegették honfitársaikat, akik alig öregedtek vagy változtak utolsó találkozásuk óta.
A földön fetrengő Csiperke szájából pedig egyre áradtak a csillagok. Nem mindegyik maradt a teremben, számosan üstökösként süvítettek ki a bejáraton, hogy megtalálhassák testüket. Amikor az utolsó magába szívott lélek is kiszabadult, és sietve távozott, a gnóm hatalmasat sikoltott, és elterült a földön. Utána már csak kifordult szemmel, lefittyedt szájjal, némán reszketett.
Az emelvényre idősebb, jó erőben lévő férfi lépett fel, és szenvedélyesen magához ölelte Reményt.
– Szerelmem, annyira jó téged újra látni!
– András, szívem! – csókolta vissza a tündér.
Azután a csodálkozó Gyöngyhöz fordult:
– Köszönöm, amit értem, családomért és népemért tettél. Kérlek, most segíts az unokámon is!
– Rajta? – mutatott utálkozva Csiperkére. – Azok után, amit veletek művelt?
– Igen, hiszen mégis csak a vérem!
– Nem tudom, ki vagy, ifjú hölgy, azért én is kérve kérlek, tedd meg! – erősítette meg András.
– Hogyan? – tárta szét a kezét Gyöngy. – Az útmutató erről nem szólt!
A bejáratnál ebben a pillanatban jó vágású fiatalember tűnt fel, és határozott léptekkel vágott át a termen az emelvény felé. Nagyjából félúton járt, amikor egy csinos lány ugrott a nyakába:
– Tölgy!
– Ajándék, drágám! – szorította magához, majd egymás kezét fogva folytatták útjukat.
Gyöngy az álmaiban gyakran megjelenő, szerelméért sóhajtozó ifjút ismerte fel benne. Sokszor gondolt rá úgy, mint a fehér paripás királyfira, akinek oldalán megleli a boldogságot. Ám ez az illúzió egy csapásra szertefoszlott.
– Kedveseim! – ölelte magához a párt boldogan Remény.
Mialatt a királyi család egymásnak örült, Gyöngy tovább töprengett, miként teljesíthetné Csiperkére vonatkozó óhajukat.
– Itasd meg a másik csanakból! – javasolta belső énje. – Azt úgyis terven felül csináltad, mit veszíthetsz?
– Most már semmit! – gondolta szomorúan. – Az utolsó királyfiról kiderült, hogy foglalt. Pedig benne volt minden reményem…
