Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (60.)

2017. december 14. 16:30 - Vid Ödön

(az elejére)

– Jó napot, öreganyám, már ha meg nem sértem ezzel a megszólítással! – köszöntötte az ismeretlent. – Segíthetek valamiben?

– Neked is, leányom! – húzta mosolyra a száját, amelyben már csak pár fog árválkodott. – Mondd, meginnád velem a fűszeres aludttejet, amit a cserpákodban érlelsz?

Gyöngy szeme elkerekedett. A nénikét még sohasem látta, sem ébren, sem álmaiban. A hangja mégis ismerősen csengett, mintha azt a nőt hallaná, aki hajdanán erőt öntött bele, amikor elveszve kóborolt az erdőn.

– Már megbocsátson, de fogalmam sincs, miről beszél – tért ki a válasz elől.

– Leányom, hidd el, többet tudok rólad, meg a küldetésedről, mint magad! Azóta kísérlek utadon, mióta ide vetődtél. Bízzál bennem!

Gyöngy bizalmatlanul toporgott.

– Apám gyakran intett: mindig légy roppant óvatos azzal, aki úgy győzköd, hogy bízz bennem! – gondolta. – Rozi, most segíts!

– Ne mástól várj segítséget, magadnak kell döntened! – válaszolt a ki nem mondott szavakra az anyóka.

Ez a fordulat meghökkentette.

– Hűha, képes olvasni a gondolataimban! – elmélkedett magában. – Még szerencse, hogy semmivel sem sértettem meg… remélem!

– Nyugodj meg, leányom, nem! Édesapád pedig igen bölcs ember!

Gyöngy, a fura párbeszédtől feldúlva nyújtotta oda a két, aludttejjel telt csanakot, válasszon váratlan vendége. Az anyóka elvette az egyiket, alaposan megszagolta, majd apró kortyokban kiitta a kissé szokatlan folyadékot.

– Ez jól esett, köszönöm! – dicsérte meg. – Idd ki te is, leányom, meglásd, hasznodra lesz!

Óvatosan belekortyolt az italba. Maga sem tudta, milyen ízt várt, azért arra a legkevésbé sem számított, hogy ízetlen esővizet iszik. Amint az utolsó cseppet is lenyelte, furcsa érzés áradt szét benne, mintha valamilyen erő járná át a feje búbjától a kisujja hegyéig. Bizsergett a bensője, és egy pillanatra be kellett hunynia a szemét. Mire kinyitotta, az anyóka kámforrá vált.

– Készíts újat! – hallatszott a távolból.

Izgatottan szaladt a kunyhóba, és vette elő a bőrdarabot, ám azon változatlanul az utoljára előtűnt nyolc sor állt. Ezen kicsit megnyugodott, és visszatért a munkájához.

Miután végzett a ház körüli teendőkkel, szokása szerint elment a patakhoz fürdeni, Hópehellyel játszani, meg elmélkedni, ábrándozni. Most akadt témája bőven.

– Ki a csuda járt nálam? – dünnyögött, ahogyan szokott, ha egymagában volt.

Várt néhány pillanatot. Hiába, a hang nem szólalt meg.

– Jól van, Rozi, egyedül is elvagyok!... Na nézzük! Olvasott a gondolataimban, aminek cseppet sem örülök! Meg, hogy többet tud rólam, mint magam!... A fene se érti! Bár, ha belelát a kobakomba, akkor ezen se csodálkozhatok.

Egy darabig csöndesen feküdt, bámulta a kék eget, és vakargatta a hanyatt heverő puli hasát, amit az kéjes nyögésekkel fogadott.

– Meg, hogy kísér az utamon!... – folytatta kisvártatva. – A bőr szerint a Remény kísér… Viszont az itteni első álmomban, ha jól emlékszem, és miért ne emlékeznék jól, egy sokkal fiatalabb nő szólt hozzám… És különben is, anyáék annak idején Reményt fiatal tündérnek írták le, ennyire nem öregedhetett meg… Á, hagyjuk, mindegy, hogy ki volt! Kedves volt, meg én se viselkedtem pokrócként, talán minden rendben lesz!

Este újra töltötte az edénykéket friss tejjel, és befűszerezte. Vacsora után félrevonta Dömötört.

– Nagyapa, találkoztál már itt egy vénséges anyókával?

– Rajtunk, juhászokon kívül más nem él errefelé. Mi is csak nyáron. Járja ugyan szóbeszéd az erdőben lakozó tündérekről, ám én nem hiszek a létezésükben – ingatta a fejét.

– Hát… ez tényleg fura – vélekedett, miután meghallgatta a történteket. – Ám, ha barátságosan viselkedik, ne félj tőle!

Az anyóka legközelebb félhónap múlva jelent meg. Gyöngy igyekezett palástolni érzelmeit, azonban vendége számára tényleg nyitott könyvnek bizonyult:

– Nyilvánvalóan a látogatásom óta töprengsz azon, ki vagyok, meg hogy barátodnak vagy ellenségednek tekintsél-e? Nyugodj meg, leányom, soha nem fogok ártani neked! De most itt az ideje, hogy megigyuk az aludttejet.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (70.)

2017. december 09. 18:10 - Vid Ödön

(az elejére)

"– Jaj, hát én ilyesmit még álmomban se gondolnék magáról! – tiltakoztam. – De… de… ez mégse fog menni… azt hiszem!

– Ugyan már, kedvesem, ne légy ennyire kishitű! Nem a Gerda az első, akit látogatóba hívnak a vasfüggönyön túlra. Számos ismerősöm tett már ilyet, és mondhatom, többször sikerült, mint nem. Megígérem, egyetlen szóval sem fogom a disszidálásra csábítani. És természetesen se tőlem, se Lajos bátyáméktól nem tudja majd meg, hogy kicsoda a valódi édesapja. Tehát csöppet se aggódj, minden rendben lesz!

– Kedves Berta – szólalt meg az Imre –, Gerduskának ez tényleg hasznára lenne. Látna egy szeletet egy másik országból. Hallana idegen beszédet. Megismerne ismeretlen ízeket. Ettől csak szélesedne a látóköre, ami még senkinek sem ártott meg!”

Micsoda bölcs gondolat! Ha drága honfitársaim manapság így gondolkodnának, most nem kéne anyut gyászolnom! De hát nekik fontosabb a Gorenje, mint teszem azt Bécsben sétálni a Hofburgban, kilátogatni Schönbrunnba, vagy megnézni a Kunsthistorisches Múzeum kincseit, hogy csak a legközelebbi nyugati várost említsem. Ó, hányszor ábrándoztam arról, milyen jó lenne pár napot, netán heteket ott tölteni! Ám otthon ezt sosem hoztam szóba! Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy erre tényleg nem futná. És ez most már így is marad, legalábbis jó hosszú időre! Vajon keresek-e valaha annyit, hogy kedvemre tekeregjek a nagyvilágban?

Mielőtt túlzottan mélyre süppedhetnék a kilátástalanság ingoványába, nagyi hangja visszarángat a családi titkok közé.

„– Persze, persze… – dadogtam –, de hát nem tudom, mit fog ehhez szólni a Pali meg a Gerduska.

– Remélem, kedvesem, hogy örülnek neki!

– Jaj, Tante Hilde, könyörgöm, higgye el, hogy borzasztóan jó ember a Pali, bár párttag. Ráadásul szentül meg van győződve róla, hogy mindenki, aki nyugaton él, az csakis gaz imperialista lehet, és természetesen ártani akar a pártunknak meg a népünknek! Meg csak az a jó és a szép, ami nálunk történik. Itthon legalábbis ezt hangoztatja. Szegény Gerduskám pedig még sose szállt vitába ezzel.

– Mert okosabb annál! Higgye el nekem, ezek a mai fiatalok már nem vesznek mindent készpénznek, amit a rádióban meg a tv-ben hallanak, vagy az újságban olvasnak. Gondolkodnak! Azonban nem verik nagydobra a véleményüket, amikor az veszélyes – jelentette ki erre az Imre.

– Jaj, nem is tudom, mit mondhatnék…

– Nézd, kedvesem – ölelt át megint a tanti –, mindenekelőtt kérdezd meg! Aggódni ráérsz azután, ha netán urad és parancsolód elutasítaná az ajánlatomat. Bárhogy is lesz, azt azért sose feledd, hogy én mindig szeretettel gondolok rátok! Mivel már holnap utazom haza, majd az Imrével üzend meg, írhatom-e a meghívót. És nagyon remélem, hogy megérem még azt a napot, amikor az ilyesmi már szükségtelen lesz!

– Az Isten áldja meg, Tante Hilde!”

– Sajna, aztán nem lett semmi az egészből! – sóhajt. – De nehogy azt hidd ám, hogy csak a Pali nyakassága miatt!

Már megint a Pált védi! Annyira jó lenne végre megismerni ennek a valódi okát! Azonban most meg sem kísérlem, hogy ezt valahogy kiimádkozzam belőle.

– Azt se tudtam eddig, hogy ilyesmi egyáltalán szóba került. Anyu csupán az apámmal még a születésem előtt tett néhány rövid csehszlovákiai túrájukról mesélt.

– Szerencsére nem szóltam neki, amíg a Palival nem beszéltem meg a dolgot.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A kívülálló (59.)

2017. december 07. 10:59 - Vid Ödön

(az elejére)

Éjszakánként gyakran álmodott. Rendszeresen feltűnt a rongybaba testben sínylődő fiatalember, aki rimánkodott neki, hogy siessen, mert várja a szerelem. Másszor Levente üldögélt magányosan kandallója tüzénél, és ábrándosan rebegte a nevét. Majd minden alkalommal betolakodott tudatába az önbizalmával kérkedő gnóm is, aki egyre kevésbé tűnt embernek, inkább rémisztő sárkánynak.

Ébredés után mindig részletesen emlékezett az álmaira, elevenen peregtek le lelki szemei előtt újra meg újra. A rongybaba képe általában furcsán villódzott, elő-előtűnt mögüle egy daliás, széparcú, nagyjából vele egyidős férfi. Sohasem tudta eldönteni, ha egyszer úgy adódna, az ő vagy pedig Levente udvarlását fogadná szívesebben.

Érdekes módon legkevésbé a gnóm izgatta. Tisztában volt azzal, maholnap meg kell küzdenie vele magáért, a barátaiért, azért a világért, amelybe belecsöppent. És napról-napra biztosabbra vette, hogy a párharcból majd ő kerül ki győztesen.

Csupán Rozi, a rejtélyes hang hiányzott neki. Egyetlen egyszer sem szólt hozzá, mióta a juhásszal találkozott.

Ínség hava, lehangoló nevével ellentétben, megörvendeztette őket a várva-várt szaporulattal. Sorra jöttek a világra a kis bárányok, kevés híján háromszáz. Azután elérkezett az ideje a nyírásnak, amit még a nyári legelőre hajtás előtt elvégeztek. Az értékes gyapjút a háztól vitte el az ismerős kereskedő, aki ismét jó árat fizetett érte.

Rügyezés havának első napján kerekedtek fel a nyájjal, hogy még a Hömpölygő áradása előtt Megyer mezejére érjenek. Dömötör erre a szezonra két, tizenhat év körüli legénykét fogadott fel bojtárnak, így négyen terelték az állatokat. Most a sok szopós bárány miatt lassabban haladtak, ennek ellenére szerencsésen, időben felértek az esztenára.

Gyöngy örömmel vetette bele magát a pásztor melletti gazdasszonyi feladatokba. Este ügyesen fejt, napközben rendben tartotta a házat, feldolgozta a tejet zsendicének, túrónak, sajtnak, no, meg ízletes vacsorával várta haza a férfiakat.

A friss levegőtől, a szorgos munkától, meg a mindennapi patakbeli fürdőzéstől éjjelenként úgy aludt, mint a tej a sajtházban. Korábbi álmai elmaradtak, vagy ébredés után nem emlékezett rájuk.

Dömötör az egyik este meg is jegyezte:

– Tudod Gyöngy, öt esztendeje nem hittem volna, hogy valaha is jó kedvvel végzed ezt a munkát. Tévedtem, de nagyon örülök neki!

– Én is, nagyapó! – pirult el a dicsérettől, és hálásan megölelte a férfit.

Rügyezés havának utolsó reggelén, mikor szokásához híven megnézte a bőrt, azon újabb utasítást talált:

 

Csanakba mert tejecske

Fűszereddel keverve

Edényed jól megedzik,

Abba erő költözik.

 

Almaszüret havában

Hömpölygőnek odvában

Utat mutat majd Remény

Csak legyél vele szerény!

 

No végre valami egyszerű! – szaladt ki a száján.

– Azért ne bízd el magad! – szólalt meg a régóta hiányolt hang.

– Rozi, úgy örülök, hogy végre-valahára megint hallak! – vágott vissza. – Vettem az adást. Felfogtam, csupán arra akarsz figyelmeztetni, legyek szerény! Meg nyilván dolgos, jólelkű, ügyes…

– Elég, ha pontosan követed az utasítást – szakította félbe a rejtélyes ismeretlen.

Este Gyöngy félrevonta Dömötört, nem kívánta, hogy a két pelyhedző állú legényke olyasmit is meghalljon, amihez semmi közük.

– Nagyapó, ha nincs akadálya, félretennék egy kevés tejet.

– Gondolom, nem te találtad ki – mosolygott az öreg. – Tedd, amit kell! A fiúknak meg ne szóljak, ugye?

– Köszönöm.

Másnap a frissen fejt tejben megmerítette a két csanakot, beleszórt a magával hozott fűszerekből, azután biztonságba helyezte őket.

Teltek a napok, és a bőrtől nem kapott semmilyen utasítást, mit csináljon az erjedő, fűszeres lével. Az újholdat követő délelőtt éppen a sajtházban tett-vett, amikor kintről Hópehely boldog csaholását hallotta. Kinézett, és egy görnyedt hátú, töpörödött, vénséges-vén anyóka állt odakint. Arcát az idő alaposan összeszabdalta, ajkát kifakította, mélykék szemei ellenben fiatalosan csillogtak. Dús, hosszú, seszínű haját két karvastagságú copfba fonta, és feje mögött perecként keresztbe kötötte, az alja még így is a derekáig lógott. A puli a lábához dörgölődzött, mint egy régi baráthoz.

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (69.)

2017. december 02. 12:10 - Vid Ödön

(az elejére)

Kapiskálom, miért traktál ennek a délutánnak a történetével.

– Tudod, akkor egyszerre meg is könnyebbültem, ugyanakkor meg borzasztóan aggódtam a rám váró beszélgetés miatt.

– Ugye egyáltalán nem tévedek, hogy az akkor meg sem fordult a fejedben, itt a soha vissza nem térő alkalom anyu felvilágosítására – jegyzem meg szarkasztikusan. – Mert én a helyedben ezt tettem volna!

Hosszú sóhajtozás után kezd magyarázkodni:

– Bármennyire is rosszallod, Ilmuskám, nekem aztán nem! Hisz mondtam már, borzasztóan, mindennél jobban rettegtem attól, mi lesz, ha anyád megtudja, hogy nem a Pali az apja. És csakis azért mesélem mindezt el most neked, csakhogy belássad, az én Imrém meg a tanti igencsak rá akartak beszélni, legyek végre őszinte az anyáddal!

„– Szervusz, Berta! – ölelt át, mintha tegnap találkoztunk volna, nem pedig majd tizennyolc éve. – Szép és okos lányotok van az Imrével. Kár, hogy nem együtt nevelitek!

– Jaj, Tante Hilde, kérem, ne haragudjon rám ezért!

– Én? Ugyan miért tenném? – csodálkozott. – Ez a ti dolgotok az Imrével. Isten mentsen, hogy ebbe beleszóljak! Sőt, azt is tudom, hogy a Gerda elől mindent titkoltok. Persze, szerintem ez óriási ostobaság. De ha ti így látjátok jónak, ám tegyétek!

– Tante Hilde, maga mindig olyan jó volt hozzám! Mivel hálálhatnám ezt meg? – kérdeztem megkönnyebbülve.

– Kedvesem, igazán köszönöm, de erre tényleg semmi szükség sincsen! A mi családunkban egyébként sem szokás az ilyesmi! Ugyanis én téged családtagnak tekintelek, mióta az Imrével összeházasodtál. És ezen nem változtat semmi. Még akkor sem, ha ezzel a bátyám nem ért egyet!”

Teljes meggyőződéssel adja elő ezeket az alig hihető mondatokat. A dédnagynénimről eddig is csupa jót hallottam tőle. No de ez aztán túltesz mindenen! Ennyire toleránsnak lenni, legalábbis számomra, egyszerűen képtelenségnek tűnik! Azt hiszem, ezzel még szerencsétlen nagyapámat is alaposan lepipálja.

– Látom, most rettentően meglepődtél! Pedig szóról-szóra így mondta a Hilde tanti! Persze, akkor én meg se tudtam szólalni a meghatottságtól, de még az Imre se. Hát még a folytatástól:

„– Na, summa summarum, én akarok valami csekélységet tenni értetek. Úgyhogy augusztusban meghívnám a Gerdát két hétre magamhoz. Remélem, elengeded!”

Hoppá! Anyu sosem mesélt egyetlen nyugati útjáról sem. Ezek szerint aznap délután nagyi több lehetőséget is elpuskázott! Az viszont érthetetlen, miért eleveníti fel az egészet? Hogy később ne vádolhassam azzal, bármi fontosat is elhallgatott? Vagy inkább arra igyekszik rávenni, bocsássak meg neki, mint a körülmények szegény áldozatának. Nos, ha ebben hisz, akkor nagyon téved! Kényszerítenem kell magamat, hogy odafigyeljek rá.

„– Jesszusom, Tante Hilde, ezt… ezt azt hiszem… nem fogadhatom el! – dadogtam könnybe lábadt szemmel.

– Ugyan, kedvesem, már miért nem?! Csak nem a piszkos anyagiak miatt aggódsz? Emiatt ne fájjon a fejed, minden költséget én állok!

– De hát miért?

– Ó, sok oka van annak, kedvesem! Egyrészt hatvanhét éves vagyok, és majd’ tizennyolc éve élek odakinn. Se kutyám, se macskám. Ezt még most is így mondjátok, ugye? Szeretnék legalább egy kis időt együtt tölteni valakivel az itthoni rokonságból. Vigyen egy kis színt az egyre unalmasabb hétköznapjaimba! Az Imrét hiába unszolom már évek óta, egyelőre nem állt kötélnek. Rajta kívül te meg a Gerda maradtok. Ne haragudj, hogy nem téged, hanem inkább őt választom. Önző vagyok, ugye?"

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (58.)

2017. november 30. 10:46 - Vid Ödön

(az elejére)

Károly végül úgy döntött, kerül, amibe kerül, haladéktalanul férjhez adja gonoszkodó leányát, éljen csak az urával, minél távolabb szerencsétlen fivérétől. Felkerekedett Terézzel, és sorban felkereste a szóba jövő királyokat. A végén Vazulra sikerült rásóznia, akinél leendő arája meglehetősen bosszantó jellemhibáit a hatalmas hozomány ellensúlyozni bírta.

Gyöngy az események hatására gyorsan leszüretelte az értékes fűszereket, mielőtt Vince félelmében esetleg azokat is kiírtatná. Kamrájában kezdte szárogatni a növénycsomókat, és türelmetlenül leste az újabb utasítás megjelenését, ami nemsokára be is következett:

 

Megyer mezejét járja

Királyoknak juhnyája.

Pásztornak kell a bojtár,

Ez a munka pont rád vár.

 

Vince határozottan megkönnyebbült, amikor Gyöngy bejelentette, hogy nem marad tovább. Még csak Bőség havában jártak, több mint két hónap hiányzott a kialkudott időből.

– Nesze, itt a béred harmada – lökött elé néhány garast a férfi –, így jár mindenki, aki nem tartja magát a szavához.

Már felháborodottan vitába akart szállni, amikor meghallotta a hangot:

– Hagyd, örülj, hogy ép bőrrel szabadulsz innen!

 

 

Gyöngy úgy számolta, nagyjából egy hónap múlva apad el a Hömpölygő, és akkor tér haza a nyájával Dömötör. Hópehely kíséretében kényelmesen útnak eredt oda, ahol a nyári legelőről levonulók átkelnek a kiszáradt folyómedren.

Nemigen bosszankodott, hogy Vince a megszolgált bérét egyszerűen visszatartotta. Azelőtt biztosan sokáig perlekedett volna, és ha érvei süket fülekre találnának, akkor a költsd orvosra fordulattal búcsúzna. Igazán alig volt szüksége pénzre. Tündér tarisznyája étellel-itallal ellátta, és hozzáedződött, hogy a szabad ég alatt háljon, ha nem akadt fogadó vagy egy barátságos hajlék az útjába.

– Gyöngy, de rég láttam! – üdvözölte kedvesen Dömötör, amikor találkoztak. – Mi járatban errefelé?

– Elszegődnék gazdasszonynak egy esztendőre.

– Hozzám?

– Ha állja az ígéretét, akkor magához. Ha nem, máshoz…

– De nekem télen nincs szükségem senkire. Még megszólnának az emberek, hogy urizálok.

– Hívjon régen látott unokájának! Mármint, ha Hópehellyel együtt elfogad.

– Hát, nem venném a lelkemre, ha télvíz idejére fedél nélkül maradnál, unokám – mosolyodott el az öreg. – Viszont ettől kezdve viselkedj is úgy, mintha valóban a vérem lennél!

Gyöngy boldogan csatlakozott a juhászhoz, aki abban az évben két siheder bojtárral már négyszáz állatból álló nyáj gondját viselte. Hópehely méltóságán alulinak tartotta, hogy a többi pásztorkutya közé keveredjen, vagy bégető jószágokat terelgessen, szorosan az elől haladók nyomában lépkedett.

Dömötör számára az éves vásár ismét sikeresen alakult, tavaszig gondtalanul élhetett „unokájával”. Százötven juhot megint megtartott tenyésztésre, a jövő évi nyáj magjának. Napközben gondozták az állatokat. Ha lehetett, közeli földeken legeltették, ha meg nem, szárított takarmánnyal táplálták őket. Gyöngy főzött, takarított, szorgos gazdasszonyként látta el a ház körüli teendőket.

Esténként a konyhában ücsörögtek, élvezték a tűzhely melegét, a vacsora után a pohárka bort. Gyöngy teljesen bizalmába fogadta a juhászt, és töviről-hegyire elmesélte neki mindazt, ami utolsó találkozásuk óta történt vele. Dömötör figyelmesen hallgatta, csak ritkán fűzött hozzá megjegyzést. Nem faggatódzott, hagyta, hogy csak annyit áruljon el, amennyit szükségesnek ítél.

Az éjszakákat a tisztaszobában töltötte, míg a férfi a konyhában aludt. Egyetlen egyben nem engedett házigazdája: Hópehely nem tehette be a házba a lábát. Bár kényelmes vackot kapott az akolban, nap, mint nap éreztette gazdájával, nincs ínyére a dolog.

Magvető havának vége felé gondoskodtak a nyáj bővítéséről, kosokat eresztettek az anyának való juhok közé. Azután öt hónapig türelemmel várakoztak a juhfalka növekedésére.

(hamarosan folytatom)

A tél eseménytelenül, mondhatni unalomban telt el. Dömötör, bár a falusiak tisztelték, alapjában véve zárkózott ember volt, vendég ritkán kopogtatott a portáján, s maga sem járt el hazulról. Gyöngyöt bíztatta, hogy ne kuksoljon otthon, menjen el bálba, fonóba. Azonban egészen más okból, ő sem vágyott társaságba. Nem akart találkozni a királyi palota egyetlen lakójával sem, legyen az úr vagy szolga.

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (68.)

2017. november 26. 12:07 - Vid Ödön

(az elejére)

„– De apuka, a Panni néni azt mondta, hogy nekem gimnáziumban lenne a helyem…

– Gerda, világosan és érthetően megmondtam ugyebár, hogy technikumba mész, és punktum! És meg ne tudjam, hogy bárkinek is nyavalyogsz emiatt! És ne itasd itt nekem az egereket! Inkább köszönd meg, hogy nem szakmunkásképzőbe küldelek, ahogyan eredetileg akartalak! Majd meglátod, hogy egyszer még hálás leszel nekem ezért!

– Igen, apuka! Köszönöm, apuka!

– Ja, és még valami! Ha nekem nem tanulsz jól, akkor én azonnal ki foglak venni abból a flancos technikumból. Világos?

– Igen, apuka!”

– És persze, ehhez neked nem volt egyetlen szavad sem! Legalább vigasztaltad valamivel anyut? – adok hangot nemtetszésemnek.

– Jaj, Ilmuskám, úgy hidd el nekem, hogy szegény anyád nem akart a dologról beszélni! Velem legalábbis nem. Se akkor, se később. És mielőtt megkérdeznéd, fogalmam sincs, hogy az Imrének panaszkodott-e! Mindenesetre, ahogyan azt az imént már mondtam, 63-ban kitűnőre érettségizett!

Még lamentálhatnék a hallottakon, de minek! Újat úgysem tudnék ehhez hozzáfűzni. Anyu iskolai eredményével azonban majd büszkélkedni fogok minden adandó alkalommal! Ettől pedig kicsit jobb kedvre derülök.

Közben nagyi sietősen témát vált.

                                                                                                                                                                       19.         

– Azt akarom most elmondani neked, hogy hogyan találkoztam megint a Hilde tantival. Tudod, ez 62 áprilisában történt…

– Annyira fontos ez most? – vágok a szavába, és tüntetően a faliórára nézek.

– Jaj, nehogy már egy pillanatig is azt hidd, hogy felesleges dolgokkal akarlak én téged traktálni, Ilmuskám! Csak egy icipicit légy türelemmel!

Pár perc múlva háromnegyed egy! Megadóan, és meglehetősen kétkedve várom a folytatást.

– Na szóval, 62-ben anyád harmadikba járt a technikumban, az ikrek meg már nyolcadikosok voltak. Iskola után rendszerint nem hagyták anyádat itthon tanulni, ezért sokszor az Imrénél töltötte a délutánokat. Mindig kapott teát, nyugodtan készülhetett a másnapi órákra, utána meg beszélgettek mindenféléről. Kivéve, amikor a Pali itthon volt, mert akkor nem mehetett. De hát ezt, gondolom, magadtól is kitaláltad. Április tizenharmadikán történt. Ne is csodálkozz! Azért emlékszem ilyen pontosan, mivel az a nap pont péntekre esett.

„– Anyuka, képzelje, vendége van a Berg bácsinak! Egy nagyon kedves öreg néni. Tante Hildének hívják, és Münchenben lakik. De tud magyarul, úgy beszélgettünk! Pedig eddig azt hittem, hogy ott csak németül beszélnek! És olyan, de olyan finom teasüteményt hozott, amilyent még sosem ettem! – hadarta egy szuszra anyád, amikor lelkendezve beesett az ajtón.

– Ne mondd! Aztán miről beszélgettetek?

– Hát kérdezgetett anyukáról, az iskoláról, meg hogy mit tanulok, meg ilyesmik. Azt is mondta, hogy nagyon hasonlítok anyukára. Erre megkérdeztem, hogy honnan ismeri az anyukámat?”

– Képzelheted, hogy én akkor mennyire meg voltam ijedve! Ó, de nehogy azt hidd ám, hogy a Hilde tantitól. Hanem attól, hogy anyád netán rájött a titokra.

„– Na és mit mondott? – kérdeztem tőle látszólag közömbösen.

– Hát, hogy jóval a háború előtt anyuka, még kislányként, a szüleivel többször meglátogatta az ő családját Mártonban. Nem is tudtam, hogy a Berg bácsival földik vagyunk! Pedig gondolhattam volna!

– Ugyan miből, Gerduskám? – próbáltam közönyös maradni, pedig a torkomban dobogott a szívem.

– Hát, hogy a Berg bácsi anyukával meg velem sokkal kedvesebben beszél, mint a többi lakóval. Persze apukával nem. De hát ezen én egyáltalán nem csodálkozom, hiszen a házból apuka senkivel sincs jóban.

– Jesszusom, kislányom, hát hová is gondolsz! Az Imre mindenkit egyformán meghallgat, és beszélget vele.

– Jaj, anyuka, ne nézzen már hülyének! Tizenhét vagyok, és látom, amit látok! No de majd elfelejtettem – csapott a homlokára –, a Tante Hilde nagyon szeretne anyukával találkozni. Kéri, hogy menjen most át, mert ő már holnap hazautazik! Persze, csak ha ráér. Én majd vigyázok addig az ikrekre.”

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (57.)

2017. november 22. 12:30 - Vid Ödön

(az elejére)

Lipót, előre örülve a rá váró izgalmas üzekedésnek, gyanútlanul magába döntötte az italt. Gyöngy, vigyázva, hogy mások elől rejtve maradjon, futásnak eredt. A férfi utána iramodott, ellenben pár lépés után letaglózta a csalafinta kotyvalék. Eldőlt, akár egy zsák, és hosszantartó, hagymázas álomba merült.

Gyöngy, mintha mi sem történt volna, visszatért munkájához. Bizonyos volt benne, a főzettől üldözője sokáig fog aludni, és az eközben reá törő rémálmok örökre elveszik a kedvét attól, hogy utána koslasson.

A mély álomba merült Lipótra estefelé talált rá Vince. Segítséget hívott, felnyalábolták, és a palotába vitték. Az meg, anélkül, hogy felébredt volna, végig hadakozta az utat, hozzá rémülten, sírósan üvöltözött.

Szobájába összeszaladt a családja. Anyja kezét tördelve hisztérikusan zokogott az ágya mellett, mialatt az udvari orvos tanácstalanul vizsgálgatta. Apja ketrecbe zárt vadállatként trappolt fel s alá, míg Teréz, a húga alig leplezett örömmel szemlélődött.

– Felség – tárta végül szét a karját a doktor –, ilyen nyavalyával még sohasem akadt dolgom. Talán az idő majd megoldja…

A királyfi ekkor tért magához. Zavaros pillantása először Krisztinára esett.

– Ne, ké-ké-kérlek ne bánts! – nyüszítette. – Ígérem, soha többé nem ke-ke-kergetlek!

A szobában lévők értetlenül meredtek az arcát eltakaró, kétségbeesetten vergődő férfira.

– Felségek, nyugodjanak meg! – szólalt meg az orvos. – Gondos ápolás után a fiuk teljesen rendbe fog jönni. Biztosan bolondgombát evett, attól kaphatott lidércnyomást. Ahogy már bátorkodtam említeni, az idő…

– Vén bolond – ripakodott rá Károly –, nem mondtál semmi értelmeset! Úgy vigyázz a fiamra, hogy addig élsz, amíg ő!

Kiviharzott a szobából, Teréz meg vihogva követte.

Vince a király haragjától tartva, aggodalmas képpel faggatta kertészeit, láttak vagy hallottak-e valamit. Persze senki sem tudott semmit.

– És te? – nézett végül szúrósan Gyöngyre.

– Kellett volna? – állta a tekintetét derűs nyugalommal.

A főkertész válasz nélkül hagyta a nyegle választ. Motoszkált benne a gyanú, hogy esetleg a Fűszerek anyjának lehet az esethez valami köze, mindamellett rettenetesen félt ezt bárkivel megosztani. Ismerve urait, okkal tartott attól, nemcsak Gyöngyöt, hanem saját magát is tömlöcbe juttatná, ha eljárna a szája.

Néhány nap múlva hívatta Vincét a király. Remegő lábakkal állt a trón előtt, és egyre azon járt az esze, beszéljen-e vagy hallgasson sejtéséről.

– Pusztítsatok ki mindent a kertben, ami megmérgezhette a fiamat! – dörögte Károly. – Fát, virágot, gombát, füvet, mit tudom én, mi minden van ott! És gondod legyen rá, többé semmi ilyesmi ne üsse fel a fejét! Különben a tied bánja!

Na, ettől a parancstól kezdett főni igazán a feje. Tudomása szerint a kertnek abban a részében, ahol a felséges hölgyek az időt szokták múlatni, semmi mérgező nem termett. Ám a hozzá kapcsolódó, körülkerített irdatlan erdőségben, ahol apa és fia rendszeresen hódolt őrült vadászszenvedélyének, lehetetlennek tartotta a méregtelenítést. Végül úgy döntött, néhány napig lázasnak tűnő gyűjtögetésbe fog az embereivel, a többit meg a jó szerencsére bízza.

Ahogy a doktor jósolta, a beteg állapota lassacskán javult. Egyet kivéve. Ha meglátott egy nőt, ijedten szűkölni kezdett, és fejvesztve menekült. Krisztina, az édesanyja, erre mindig elsírta magát.

A dolog odáig fajult, hogy Lipót szinte sohasem hagyta el szobáját. Ha mégis, szolgák hada járt előtte, és minden nőt jó előre elküldtek az útjából. Apja meg orvosa hiába kérdezgette, sohasem mesélt hallucinációiról. Azokban gyönyörű leányt hajkurászott az erdőben, ám amikor utolérte, az az anyja fejét viselő szörnyűséges sárkánnyá változott, és széttépte őt.

Teréz, aki határozottan élvezte bátyja páni félelmét, apja szigorú tiltása, és anyja könyörgése ellenére, kijátszva a szolgákat meg az őröket, rendszeresen besurrant a királyfi szobájába ingerkedni.

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (67.)

2017. november 19. 10:47 - Vid Ödön

(az elejére)

– Nem tudom… sose kérdeztem meg – vonja meg a vállát. – Azt hiszem, borzasztóan jó emberismerő volt. Pontosan tudta, kire mivel hathat. És ebben az esetben is, Istennek hála, igaza lett! Este ugyanis, miután a gyerekeket lefektettük, a Pali váratlanul visszatért a témára.

„– Te Berta, tényleg olyan jól tanul a lányom?

– Persze, Palikám, hát túloznék én neked? – rettenetesen megörültem a kérdésnek. – Bizony, a Gerduska az osztály egyik legjobbja. És az Ecserné azt mondja, hogy ráadásul az iskolának borzasztóan jó híre van!

– Hm… na és azt legalább tudod, milyen szakmához van tehetsége a lányodnak?

– Jaj, Palikám, hát ez az! Még csupáncsak tizennégy éves! Még egyáltalán nem látszik! Ezért kéne gimnáziumba mennie…

– Berta, megmondtam világosan, erről pedig szó sem eshet! – szakított félbe. – Nekem nincsen ugyebár arra pénzem, hogy négy évig holmi úri iskolában csak úgy ellébecoljon, aztán még valami tisztességes szakmája se legyen! Mert kérdem én, mire elég manapság egy ilyen érettségi? Megmondom én neked, Berta, sem-mi-re! Na szóval, utoljára kérdem, mi legyen a lányodból?

– Hát… nem is tudom… talán…– kétségbeesetten próbáltam valami jót kitalálni – ügyesen rajzol ruhákat…

– Az jó! – örvendezett a Pali. – Na várjunk csak, hadd gondolkozzam egy cseppet! Á, már meg is van! A múltkoriban a Rákóczi téren egy ilyen technikumban forgattunk a Knoll Pistával…

– Jesszusom! De Palikám, ott nem a kurvák mászkálnak? – rémüldöztem.

– Ugyan, menj már, Berta! Jegyezd meg jól: a szocializmusban nincsenek kurvák! És ha netán tán mégis, akkor sem nappal! Én már csak tudom ugyebár! Tehát a lányod nyugodtan mehet abba a Kulich Gyula Ruhaipari Technikumba, vagy hogy a fenébe hívják! Lesz ugyebár érettségije, és ami még annál is sokkalta, de sokkalta fontosabb, jó szakmája. És ha akar ugyebár, egye fene, mehet majd egyetemre. De csak estire, a saját keresetéből! Mert arra már végképpen nincsen ugyebár pénzem! Na Berta, elégedett vagy végre? És ajánlom, hogy az a semmirekellő Berged is az legyen!”

Egyáltalán nem lepnek meg a hallottak. Beleillenek a Paliról kialakított képembe: nagyképűsködő, szűklátókörű, a végletekig kicsinyes és önző. Az viszont változatlanul rejtély előttem, hogyha a nevére vette anyut, és utána foggal-körömmel ragaszkodott az apai státuszához, hogyhogy nem a lehető legjobbat akarta neki? És ezt a nagyi miért tűrte el?

Nyilván megérzi, mi jár a fejemben, mert gyorsan szabadkozik, mielőtt bármit mondanék.

– Jaj, most nehogy azt hidd ám, hogy olyan egyszerű volt nekem ezt elfogadnom! De hát ez mégiscsak jobb volt, mintha csak szakmunkásképzőbe íratjuk szegény anyádat. Ő legalább kitűnőre érettségizett, ráadásul még technikusi oklevelet is szerzett! És ha nem tudnád, még az egyetemet is elkezdte, miután hozzáment a Péterhez! Nem úgy, mint az ikrek, sajna! No de ez most tényleg nem ide tartozik!

Rákérdezhetnék, miért lett a nagybátyáimból az, ami. Emlékeim szerint egyikük sem érettségizett. Sőt, a Sanyi bácsiból még szakmunkás se lett! Anyu egy beszélgetés közben így jellemezte őket: az eszükkel semmi baj se lenne, annál inkább a habitusukkal!

– Anyuval aztán te közölted, hogy a gimnáziumi álmainak lőttek? – terelem vissza az eredeti témához.

– Nem. Hanem kivételesen a Pali. Rögtön másnap, amikor hazajött a munkából.

„– Idefigyelj, Gerda! Itt az ideje, hogy a következő iskoládról döntsek ugyebár. És azt te is jól tudod ugyebár, hogy én mindig a javadat akarom. Nem így van?

– Igen, apuka – válaszolta remegő hangon anyád.

– Helyes! Tehát én éppen ezért úgy döntöttem, hogy ősztől technikumba íratlak. Méghozzá a Kulich Gyulába! Ott az érettségi mellé szakmát is kapsz ugyebár a kezedbe! Örülsz, ugyebár?"

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (56.)

2017. november 16. 13:58 - Vid Ödön

(az elejére)

Egy alkalommal Lipót céltalanul ténfergett a kertben, és belebotlott a fűszerek között szorgoskodó Gyöngybe. Rögtön megakadt a szeme rajta, és megpróbálta tenni neki a szépet:

– Ó, gyönyörű ki-ki-kisasszony, ho-ho-hogy ilyen alantas munkát végzel? Neked a palotában ké-ké-kéne engem dallal-tánccal vidítani.

– Felség, egyszerű kertész lennék – próbálta magát minél kisebbre összehúzni –, nem telne bennem öröme.

– Nem-e! – rikkantotta Lipót. – Majd meglátjuk. Fuss előlem, mint az őz, én meg levadászlak!

Gyöngy nem mozdult. Reménykedett, hogy a királyfi csak tréfált vele, és odébbáll.

– Mi lesz már, fuss! – üvöltötte elvörösödő arccal a férfi.

– Ennek fele sem tréfa! – hallotta meg a hangot. – Ne tátsad a szád, ez az állat még kárt tesz benned!

Nyakába kapta a lábait, és teljes erőből rohanni kezdett. Cikázott az ágyások között, próbálta üldözőjét lerázni. Az meg csak űzte, egyenesen arrafelé, ahol anyja és húga üldögéltek.

– Nézzétek, milyen vadat leltem! – kiáltotta oda nekik Lipót.

– Fiam – szólt rá szigorúan a királyné –, hányszor mondjam még, hogy ne játssz a cselédekkel! Ülj le! Vencel, maga meg tüntesse el a szemem elől ezt a némbert!

Gyöngy megkönnyebbülten fordult sarkon, és sietett vissza a munkájához, a főkertésszel a nyomában.

– Őt akarom! – üvöltötte a királyfi. – Ha-ha nem ka-ka-kapom meg azonnal, akkor…

– Akkor bezáratlak, amíg lecsillapodsz – fejezte be higgadtan Krisztina.

A szobafogság gondolatától Lipót meglepően gyorsan lehiggadt. Ám agyába kitörölhetetlenül beleégett a menekülő Gyöngy képe, akire ettől kezdve csak úgy gondolt, mint becserkészendő, gyönyörű őzsutára, amit neki el kell ejtenie.

Teréz, a húga viszont leplezetlen örömmel vihogott a jeleneten. Élvezte, hogy szigorú, és mondjuk meg őszintén, meglehetősen sótlan anyja megalázta a szolgákat, bátyját pedig rendre utasította.

– Te meg mit vigyorogsz? – förmedt most rá Krisztina.

Ám ez cseppet sem zavarta a lányt. Már kisgyermekként tudatába jött annak, apja úgyis az ő pártját fogná anyja ellenében, ha elmérgesedne a helyzet.

Amikor a kertészek kikerültek a királyné látó- és hallóköréből, Vince kikelt magából:

– Mit képzel, hogy a király úrfival kikezd?

– Ő kezdett üldözni! – háborodott fel Gyöngy.

– Mert nyilván kihívóan viselkedett! – pattogott tovább a férfi. – Ha még egyszer előfordul, megjárja.

– Ne vitatkozz vele! – intette a hang.

– Értem – mindössze ennyit válaszolt, majd folytatta a félbehagyott munkát.

Este izgatottan vette elő az útmutatóját, azonban az semmi újdonsággal sem szolgált. Bár már elég szépen kihajtottak, még nem szüretelte le szárításhoz a szükséges füveket.

Nehogy Lipót megint meglephesse, attól kezdve mindig magával vitte Hópehelyt. Nem tetszett a dolog a főkertésznek, végül mégiscsak sikerült rábeszélnie, hogy hagyja. Vince alapjában véve rendes ember volt, csak sok éhes szájat kellett eltartania, és ezért gondolkodás nélkül továbbadta urainak minden nemtetszését.

A királyfi ettől kezdve csak akkor próbálkozott, amikor anyját a kerten kívül tudta. Ám egyszer sem járt szerencsével, mert a puli mindig idejében figyelmeztette gazdáját a közeledőre, aki, ha tehette, szép csendben elrejtőzött, ha mégse sikerült, használta a tenyerébe forrasztott vasfüvet.

A sikertelenség pedig egyre korbácsolta Lipót vadászszenvedélyét, aki képtelen volt belenyugodni a sorozatos kudarcba. Eszelősen színezte agyában a jelenetet, amikor majd végre, hosszú üldözés után oroszlánként veti magát hőn áhított prédájára, leteperi, és magáévá teszi.

Gyöngy közben sokat gondolkozott, miként szerelhetné le üldözőjét. És egyszer csak rájött a megoldásra, ami mindvégig ott állt a bőrdarabon:

 

Semelyikük sem mákony.

 

Odáig úgy gondolta, a továbbiakhoz nincs szüksége mákra. Ám most jó sok gubót, meg olyan füveket is begyűjtött, amik fokozták a hatását. Erős főzetet készített, és azt mindig magánál tartotta.

Aztán eljött az a nap, amikor megszabadult a mohó vadásztól. Hópehely jelére olyan helyre osont, ahol kizárólag üldözője vehette észre. Megvárta, és ezzel fogadta:

– Felség, hajtsa fel ezt, megsokszorozza az erejét, és akkor sikerrel jár!

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (66.)

2017. november 11. 16:18 - Vid Ödön

(az elejére)

– A forradalom után már nem. Biztosat persze senki se tudott, csak rebesgették, hogy talán disszidált. De hát ezt sokakra mondták akkoriban! Mindenesetre az osztályt átvette a Kiss Anna. Tudod, akit anyád a naplójában Panni néniként emlegetett.

– Hm… ezek szerint anyu tényleg jól gondolta, hogy a Csupor Lili néni pikkel rá!

– Hát… ezt azért így nem mondanám! Maradjunk annyiban, az anyád megtáltosodott az Anna keze alatt. No de hadd folytassam! Egyszóval soha… pontosabban csak rettentő kevésszer panaszkodtam az Imrének. Ez volt az egyik ilyen alkalom. Nyugtatott, hogy majd elrendezi a dolgot. Még aznap este be is csöngetett.

„– Palikám, gyere, az Imre akar veled beszélni! – szóltam be a szobába, ahol a tv-t bámulta.

– Jó estét, szomszéd! Kérem, jöjjön át egy szóra!

– Már miért mennék, házfelügyelő elvtárs? Ha hivatalos ügyben akar valamit, akkor azt mondja el itt! Ha pediglen nem, akkor meg hagyjon engem békén! – nyegléskedett a Pali.

– A maga érdekében nem a gyerekek meg a lakók előtt beszélnék. De ha ragaszkodik hozzá, természetesen itt is elmondhatom, amit akarok – őrizte meg az én Imrém a hidegvérét.

– Nézze, szomszéd – folytatta már a házmesterlakásban –, rosszul teszi, ha szakmunkásképzőbe szándékszik küldeni a Gerduskát.

– Ehhez meg mi a fészkes fene köze van, Berg? Hivatalosan én vagyok ugyebár az apja a lánynak! Úgyhogy azt fogja tenni, amit én akarok! És ebbe nem pofázhat bele senki, legkevésbé maga! Akár tetszik ez magának, akár nem! És nekem ne tömje mindenféle marhasággal a gyerek fejét, mert bizisten, nem állok jót magamért!

– Nézze, szomszéd, most nem erről van szó! Ne higgye, hogy ebben csak én vagyok más véleményen! Ehhez biztosan lesz egy-két szava a gyerek osztályfőnökének! Sőt, szerintem a gyámügynek is! Talán még a kerületi PB-re is behívatják!”

Csodálkozom, amiért nagyapám a gyámüggyel meg kerületi PB-vel fenyegette a Pált. Hihetetlen, ha bárki komolyan vett volna egy ilyen kijelentést! Vagy 59-ben még így mentek a dolgok? De mielőtt ezt tisztázhatnám, nagyi máris lendületesen mesél tovább:

„– Mert feljelent?

– Maga is pontosan tudja, hogy én nem vagyok az a jelentgetős fajta. Azt majd az iskola teszi meg, ha maga makacsul kötné az ebet a karóhoz. A Gerduska túl jó tanuló ahhoz, hogy hagyják csak úgy elkallódni a maga begyepesedett nézetei miatt. Ha netán még nem vette volna észre, ma már más szelek fújdogálnak, mint pár éve. Az országnak értelmiségiekre is szüksége van.

– Nekem meg négy nyavalyás kölköt kell etetnem meg ruháznom meg iskoláztatnom! És minden fillér számít ugyebár!

– Jaj, Palikám – vetettem közbe nagy bátran, tudván hogy az én Imrém támogat –, ha lemondanál arról a büdös bagóról meg a kocsmázásról, mindjárt több maradna!

– Nézze, szomszéd, maga felnőtt ember! Természetesen azt csinál, amit akar! – mondta gyorsan az Imre. – Azonban ne csodálkozzon, ha az ivócimborái ferde szemmel néznek magára, netán kiközösítik! És arra is gondoljon, hogy a Gerduska mit fog szólni az egészhez, ha majd felnő!

– Na nekem ebből elegem van! Szarok rá, hogy ki mit szól ahhoz, hogy hol tanul az én lányom! És senki fenyegetését nem tűröm el! Magától a legkevésbé! Gyere, Berta! – ordította a Pali, és köszönés nélkül otthagyott minket.”

– Képzelheted, hogy mennyire elkeseredtem a Pali makacsságtól!

– Ez teljesen érthető! De mondd, nagyapa tényleg komolyan gondolta, hogy a pártbizottság emlegetésétől a Pál majd jobb belátásra tér?

(folytatás)

Szólj hozzá!