Írásaim

Vid Ödön

Sose beszéltél róla (74.)

2018. január 14. 14:29 - Vid Ödön

(az elejére)

„– Ebből a szemétből nem lehet rántott halat sütni! Anyuka, most mit csinálunk? – fakadt ki anyád elkeseredetten, miután kettesben maradtunk a konyhában.

– Cseppet se félj, Gerduskám, majd csak megsegít a Jóisten! – csitítottam kevés meggyőződéssel. – Ezekből főzök egy kis levest, a krumplit meg kisütöm rósejbninek.

– Anyuka, én ezt nem bírom tovább! – csapott az asztalra.

– Jaj, kislányom, ne kezdd már te is! Az apád mégiscsak jó ember…

– Kivéve, ha iszik! Azt meg igencsak sűrűn teszi, hogy a rosseb enné meg!

– Jesszusom, Gerduskám, ne káromkodj!

– Anyuka, hát nem érti? Pár hét múlva tizenkilenc leszek! És nem merek senkivel randevúzni. Mert rettegek, hogy előbb vagy utóbb be kell őt mutatnom itthon. Nincs az a fiú, aki ne menekülne fejvesztve az iszákos apám elől…

– Kedves Berta, bejöhetek?

– Jó napot! Hogy van, Berg bácsi? – anyád örömmel nyitott neki ajtót.

– Jesszusom! Imre maga mit keres itt?

– Ha meg nem sértem, hát hoztam pár szelet pontyot. Láttam, mit vett a férje, abból lehetetlen ünnepi vacsorát varázsolni.

– Imre, maga egy angyal! Megmentette a karácsonyunkat! Hogyan háláljam ezt meg magának? – repestem a boldogságtól.

– Á, ez szóra sem érdemes! Nos, nagyon kellemes ünnepet kívánok maguknak!

– Berg bácsi, mondja, mibe került ez? Hadd fizessem ki! – állta el az útját anyád.

– Ajándéknak szántam!

– Sejtettem, de mégis… Ismeri az apámat, jelenetet rendez majd. Ellenben ha kifizetem, lesz mire hivatkoznom!

– Nincs jól ez így! – csóválta a fejét az Imre. – De igaza van, Gerduska, előzzük meg a bajt, ha lehet! Ad most egy húszast, aztán karácsony után várom egy jó teára. Mint gyerekkorában. És magát is, kedves Berta!

– Köszönöm, Berg bácsi! Kár, hogy nem maga az apám!”

– Ilmuskám, te azt el se tudod képzelni, hogy mennyire megijedtem ettől! Istenhez könyörögtem, nehogy az Imre véletlenül elszólja magát! Mert biztosra vettem, hogy abból akkora, de akkora ribillió lenne, hogy azt lehetetlen elmondani.

– Hát… – tétovázok, kimondjam-e, amit gondolok –, az a karácsony nyilván irtó pocsékul telhetett el, hisz már eleve borzasztóan indult az egész. Viszont ha akkor végre kiborítottátok volna a bilit, utána esetleg minden sokkalta jobban alakult volna! És akkor talán szegény anyu még ma is élne…

Azonnal megbánom a számon kicsúszott utolsó mondatot. Anyu mindig figyelmeztetett, hogy beteg mókus módjára rágódom a múlton, amikor hosszasan tipródtam, vajon jobban járok-e, ha az adott szituban másként cselekszem. Ráadásul nagyit ezzel elég egyértelműen felelőssé tettem anyu haláláért. Pedig erről kizárólag az a hülye trabantos tehet!

Meglepetésemre nem sértődik meg.

– Igazad van, mai eszemmel ezt már én is így gondolom. De akkor még nem álltam készen erre. Sajna… Na de folytatom:

„– Ó, ez végtelenül hízelgő, Gerduska! Fájdalom, de ebben az egyben nem segíthetek! – sóhajtotta az Imre. – Tudja, én is nagyon örülnék egy ilyen lánynak, mint maga! De hát elszaladt az időm…

– Imre, az Isten áldja meg a jóságáért! – szóltam közbe gyorsan.

– Nos, még egyszer kellemes ünnepet kívánok maguknak!

– Kellemesebb karácsonyt, Berg bácsi! – csukta be mögötte az ajtót anyád.

– Anyuka, hogyan süllyedhettünk idáig?! Tavaly is, tavalyelőtt is ugyanez volt! Az apám elkocsmázta a pénzt, a halas kofától meg elhozta a szemetet! És most még a fiúkat is rá fogja kapatni az italozásra… tizenöt évesen! Nekem pedig mindig szégyenkezni kell, ha összefutok a Berg bácsival… Hát nem! Nem és nem! Nekem ebből elegem van! – kiabálta.

– Gerduskám, halkabban az Istenért! Még felvered az apádat!

– Na és! Ennél rosszabb már úgysem lehet! És ha megint fel akar pofozni, mint legutóbb a nyáron, hát akkor itt vér fog folyni! – ezzel felkapta a legnagyobb konyhakésemet.”

Szólj hozzá!

A kívülálló (64.)

2018. január 11. 19:11 - Vid Ödön

(az elejére)

– Nos, amikor az unokám egyedül, Tölgy nélkül tért vissza a palotába, megfordult a fejemben, hogy valami rossz történt. De arra nem számítottam, hogy ennek okozója Csiperke. Aztán átölelte a férjemet, és ő a szemem előtt vált tehetetlen bábbá. Fájdalom és reménytelenség áradt szét bennem. Nagyon hiányzott Csiribi-Csiribá, aki talán megállíthatta volna a romlást. Vagy legalább előre figyelmeztethetett volna…

A tündér elhallgatott, arcára végtelen szomorúság ült, majd pár sóhajtás után folytatta:

– Akkor még csak nem is sejtettem, mi zajlik valójában, ezt csak később értettem meg. Ugyanis a kis gonosz áldozatai lelkét szippantja magába. Miután nagyapjával végzett, engem is be akart hálózni. Ám velem nem boldogult, akkori ereje született tündért még nem győzhetett le. Elmenekültem hát a völgyben élő többi tündértestvéremmel együtt.

– Miért mondtad azt, hogy született tündér? – kérdezett közbe Gyöngy. – Netán léteznek másmilyenek is?

– Ha valaki Tündérkertbe kerül, szert tehet néhány tündérképességre. Ennek nincs tudatában, és így soha nem is akarja azokat használni. Ám végszükségben a javára válhatnak.

– Akkor Katica és Odi is egy kicsit tündérek?

– Valamennyire igen. De hadd folytassam a történetemet! Tündérkert legöregebb lakója, aki már időtlen idők óta él, világította meg a történteket. Állította, hogy a problémát csakis egy kívülálló oldhatja meg. Megjövendölte, hogy az illető Megyer mezejére érkezik majd, és segítségre lesz szüksége. Így hát az összes rézvölgyi tündér áttelepült ide. Azóta várakoztunk rád ebben a fény alakban, és most veled együtt tartunk hazafelé.

– És mi van, ha mégsem én vagyok az, akire számítottatok? – tamáskodott. – Vagy kudarcot vallok?

– Ne légy kishitű! – mosolyodott el Remény. – Akkor minden rendben lesz!

– De ha mégsem?

– Nos, hogy a te szavaiddal éljek, Mesevilágnak akkor annyi! Ám emiatt még ne fájjon a fejed!

– Most már mindvégig velem maradtok? – váltott témát Gyöngy.

– Csak amíg a Tündérkert és Rézvölgy közötti határához érsz. Onnantól kezdve magadra leszel utalva. Azonban higgy nekem, kellően fel vagy vértezve, hogy sikerrel járj!

– Már eleget görcsöltél! Koncentrálj a feladatra, ne akadékoskodj tovább! – szólt rá belső énje.

Bár változatlanul kétségek gyötörték, nem beszélt róluk. Gondolataiba merülve baktatott az utat megvilágító tündérek nyomában. Néhány pillanat múlva Remény visszaváltozott előző alakjába, és elvegyült társai közt.

Még háromszor állt meg pihenni, enni, és aludni, mielőtt halvány, ezüstös derengést pillantott meg a távolban. Fellelkesülve szaporázta meg lépteit. Remélte, nemsokára maga mögött hagyhatja a barlangot. Ám amikor végre a világosság forrásához ért, csalódottságában majdnem sírva fakadt. Lába előtt nagyjából tíz méter átmérőjű kráter tátongott. Mélyén víz csillogott, alóla tört fel a fény, megvilágítva az üreg falait. Kísérői eggyé váltak a ragyogással.

– Na, ne! – kiáltotta el magát. – Ugye, ebbe nem kell beleugranom?!

Még az uszoda rajtkövéről sem szeretett beugrani, se fejest, se talpast. Iszonyodott a pillanatig tartó zuhanástól, de még a látványától is. Odahaza kimenekült a szobából, amikor a tv műugrást vagy toronyugrást közvetített, az ejtőernyőzésről nem is beszélve. Most pedig legalább emeletnyi mélység ásított előtte, és a tükröződő felszín alatt bármi rejtőzhetett.

Tipegett-topogott, várt valami válaszra vagy jelre, azonban az késett. Elindult, hogy körbejárja az aknát, és csakhamar falba ütközött. Ugyanígy járt a másik irányban is. Amerről jött, ott sötétségbe burkolódzott a barlang, lámpás híján arra nyilvánvalóan nem mehetett, arról nem is beszélve, ezzel távolodott volna a céljától. Egyre dagadó pánikjában is mind biztosabb volt abban, hogy csak a kúton keresztül juthat ki. Ámde minden porcikája reszketett a szabadesés és az utána következő kényszerű fürdőzés gondolatától.

– Mire vársz? – szólalt meg végre belső énje.

– Bíztatásra – nyöszörögte.

– Huj, huj hajrá! – dübörgött a falakból.

Ez annyira meglepte, hogy önkéntelenül előrelépett, és máris sikítva zuhant megállíthatatlanul. Azonban az ilyenkor szokásos, kellemetlen liftező érzés meg az azt követő csobbanás elmaradt. Helyette lassan süllyedt lefelé, mintha egy lapon állna. Mikor megállapodott, vele szemben jókora nyílás tátongott.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (73.)

2018. január 06. 20:56 - Vid Ödön

(az elejére)

Ezt, a korábbiaktól eltérően, szenvtelenül, rezzenéstelen arccal, teljesen monotonon, felkiáltó jelek nélkül meséli. Úgy, mintha az egész nem vele, hanem valaki idegennel történt volna meg. Próbálom magam elé képzelni a jelenetet, sikertelenül! Pedig ebben a lakásban ülök, ahol huszonhat év alatt a festéseket leszámítva gyaníthatóan alig változott valami.

– Ez tényleg irtó hülye szitu lehetett! Remélem, ezt már nem tűrted szó nélkül!

Indulatos megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva folytatja a történetet.

„– Jesszusom, Palikám, hisz ti alig álltok a lábatokon! – csaptam össze a kezem, miután kissé összeszedtem magam.

– Igazad van, Berta, ez még jobb nóta! Na, fiúk, rajta! A lábamon alig-alig-alig, oszt mégis elhá…

– Apuka, maga meg mit művel?! Legalább karácsonykor ne legyen közönséges! – sikította anyád.

– Kuss! Az én házamban azt dalolok, amihez kedvem van! Ha pediglen valakinek nem tetszik, annak le is út, fel is út… vagy fordítva? Vagy mondjam netán azt, hogy ló…

– És mit itatott a fiúkkal? Apuka, hát nem szégyelli magát?! Mit fognak majd szólni a lakók?!

– Bambit ittam én az est… – próbálta énekelni a Sanyikám, de egy öklendés félbeszakította.

– A fater azt mondta, hogy tisztán az szart se ér. Föl kell aztat javítani egy kis keverttel, úgy ám! – magyarázta Benőkém, aki nyilván a hányás miatt a legkevésbé látszott részegnek négyük közül.

– Mutter… a faternak… mindig… igaza… van… – dadogta erre Józsikám.

– És hol a hal? – kérdezte anyád, miután némi küzdelem után sikerült kivennie a cekkert a Sanyikám kezéből.

– Kuss! Ott a kezedben! Nem látod, te liba! – ordított rá a Pali. – Csináljátok a vacsorát, én a fiúkkal addig erőt gyűjtök! Mert már a faterom megmondta, hogy nagy munka előtt erőgyűjtés kell! És ne zavarjon ebben senki, mert bizisten, nem állok jót magamért! Hétre pedig feldíszítve álljon a fa, és legyen az asztalon a vacsora!”

– Nagyi, te ezt hogyan tűrhetted el?! Tudod, ha valaha én kerülök majd ilyen szituba, hát én habozás nélkül azon nyomban vagy kikaparom az ipse szemét, vagy a sodrófával veszek elégtételt!

– Hát azt bizony rettenetesen rosszul tennéd! – csóválja a fejét.

Azt hiszem, örül, amiért eltereltem a szót a kínos kérdésről. Kapva kap az alkalmon, hogy némi életbölcsességet osszon meg velem:

– Na figyelj jól! Elmondom, mit is tanácsolt ilyen esetre a Hilde tanti: „Ha lerészegszik az urad, mámorában nem érti sem a szidást, sem a sírást, sem az ütlegeket. Helyette ápold őt roppant gondosan, mert bizony ilyenkor borzasztóan beteg az embered! Fektesd hát az ágyába! Készíts oda tálat a rókabőrnek! Itass vele sok vizet, de vigyázz, félre ne nyelje! Másnap, mikor végre felébred, már csak a borzasztó macskajaj marad neki. Na, ekkor a sodrófát szorgalmasan az alfelére helyezve adhatod tudtára, hogy ezt érdemli a disznó. Ne félj, a legtöbbje egy életre megjegyzi!”

– És amelyik mégse? Arra milyen szentenciát kaptál? – érdeklődöm komolyságot tettetve, bár alig bírom palástolni váratlan jókedvemet.

– Hát… hogy legközelebb légy sokkal, de sokkal alaposabb! – neveti el magát. – Tudod, abban az időben, a háború előtt, az emberekben föl sem merült a válás gondolata. Mindenki félte az Istent, az egyház pedig egyenesen tiltotta azt. Más megoldás meg nemigen volt.

– Persze – vált komolyra –, most azt kérdeznéd, hogy akkor én miért tűrtem egész életemben a Pali részegségét? Igazad van, Ilmuskám! Hát, nekem sose volt bátorságom se a sodrófa helyes használatához, se a váláshoz. No de hadd folytassam, mert a lényeget még nem mondtam el!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (63.)

2018. január 04. 17:19 - Vid Ödön

(az elejére)

– Remény? – suttogta alig hallhatóan, félt, hogy elriasztja a látomást.

– Örülök, hogy végre felismertél! – válaszolta lágy hangon a megszólított.

Kivált társai közül, és növekedni kezdett, mígnem majdnem akkora lett, mint ő. Fénye fokozatosan halványult, ahogy visszanyerte eredeti alakját. A szárnyai eltűntek, így majdnem úgy festett, mint egy átlagosan szép, fiatal nő. Légies alkatát, kecses mozgását, aranyszínű, hátközépig érő dús haját, valószínűtlenül ragyogó kék szemét, és a lényéből sugárzó jóságot, derűt persze rengetegen irigyelnék. Hosszú, dísztelen, fehér színű köpenyt és bocskort viselt.

– Egy ideig tündéralakomban foglak kísérni. Hanem most indulnunk kéne, neked még hosszú utat kell megtenni!

Szótlanul bandukoltak egy darabig. Gyöngy agyában kavarogtak a kérdések, csak képtelen volt eldönteni, melyikkel kezdje. Végül Remény segítette ki:

– Gondolom, emészt a kíváncsiság, mi tündérek miért vagyunk itt veled?

– Természetesen!

– Nos, nyilván Katica és Odi elmesélték, amit Csiribi-Csiribától hallottak Rézvölgy romlásáról. Az unokám, Csiperke, a legrosszabb úton halad, hogy sárkánnyá változzon, és bekebelezzen mindent. Csakis egy kívülálló akadályozhatja meg ebben.

– Akkor én hogyan kerülök a képbe? – hökkent meg Gyöngy.

– Te igazából nem tartozol ide. Még akkor sem, ha már évek óta itt élsz közöttünk, és minden bizonnyal itt töltöd életed hátralévő esztendeit.

Súlyosan érintették ezek a szavak. Bántotta, ha kívülállóként kezelték, és ez ki is ült az arcára.

– Nehogy a szívedre vedd! – vigasztalta Remény. – Hiszen ezért vagy alkalmas a feladatra. Sőt, a dolgok mai állása szerint, rajtad kívül senki más nem akad kerek e világban.

Gyöngy a magyarázat ellenére tovább szomorkodott.

– Ellentétben Katicával és Odival, én emlékszem, miért indultak útnak majd harminckét esztendeje – folytatta a tündér. – Szerencsére sikerrel jártak, még ha nem is úgy történt minden, ahogyan remélték. Magukkal hoztak téged. Igaz, akkor még senki sem sejthette, mennyire szükségünk lesz rád. Na, ne lógasd már az orrod, nézd a jó oldalát!

Közben Gyöngy még mindig a kívülállón rágódott. Nem bírt napirendre térni afölött, hogy bármit csinál, jót vagy rosszat, akik ismerik, idegenként kezelik majd. Eszébe jutott, hogy odahaza, a kisvárosban, ahová tinédzser korában költözött szüleivel, a nem helyben születetteket gyüttmentnek titulálták a generációk óta ott élők. És ha a betelepülők jó sokáig bírták az irántuk megnyilvánuló közönyt, esetenként a megvetést vagy a kirekesztést, akkor előléphettek a gyüttmaradt kategóriába.

– Ne félj, ha sikerrel jársz, téged szeretni és tisztelni fognak – öntötte belé a lelket Remény, mintha olvasott volna a gondolataiban.

– És ha nem?

– Ne aggódj folyton! – intette a hang.

A tündér meghallotta, mert így szólt:

– Igaza van a benső énednek!

– Tehát nincs előtted titkom! – vörösödött el. – Belelátsz a fejembe, hallod, amit csak az én fülemnek szántak. Gondolom, a társaid is!

– Ígérem, nem fogunk vele visszaélni. Ha szeretnéd, mostantól csupán a kimondott szavaidat halljuk. Bár, egyelőre jobban tennéd, ha hagynád.

– Vállalom a felelősséget! – vágta rá öntudatosan. – Majd szólok, ha azt akarom, hogy az elmémben kutakodjatok.

– Rendben, tiszteletben tartjuk a kívánságodat.

Csendben bandukoltak tovább. Közben Gyöngy kipróbálta, Remény betartja-e az ígéretét.

– Te aljas szemét, rátarti, képmutató alak – pocskondiázta magában a tündért.

– Ejnye, nem szégyelled magad? – pirított rá belső énje.

Gyöngy leste, vajon Reményhez eljutottak-e a becsmérlő szavak? Ám nyomát sem észlelte rajta a sértődésnek, következésképpen vagy tényleg nem hallotta, vagy pedig rendkívül jól palástolta érzelmeit.

– Köszönöm – nyugtázta elégedetten. – Elmondanád a történet folytatását?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (62.)

2017. december 27. 19:07 - Vid Ödön

(az elejére)

Órákig baktatott, mire megéhezett. Letelepedett, kinyitotta elemózsiás tarisznyáját, és a pislákoló fényben alaposan belakmározott. Vékony, nyári öltözékében fáznia kellett volna, ám mind a követ, mind a levegőt kellemesen langyosnak érezte. A jóllakottságtól szemei elnehezedtek, eldőlt, és nyomban elaludt.

Ébredése után folytatódott az egyhangú vándorlás. Szorgosan és kitartóan rakosgatta egymás elé a lábait. Unatkozott. Először számolta a lépéseit, de minduntalan elvétette. Egyébként is értelmetlennek tartotta, hiszen semmihez sem bírta viszonyítani a megtett távot. Azután sorra felidézte magában mindazt, amit e világba érkezése óta átélt. Hamarabb végzett vele, minthogy újra megéhezett volna.

– Hé, Rozi, itt vagy? – kiáltotta, hogy megtörje a csendet.

Szavai visszhangtalanul enyésztek el az üregben, amiből arra következtetett, hogy az hatalmas. Megpróbálkozott az énekléssel, csakhogy ettől csak még nyomasztóbbnak érezte a magányos gyaloglást.

– Hópehely, bárcsak itt lennél! – sóhajtotta keserűen. – Vajon hová tűntél, drága barátom? Remélem, Dömötör jól bánik veled!

Az egyik fénypont kivált a többiek közül. Könnyedén a lábához simult, és úgy követte, mint korábban a puli. Ettől valahogyan jobb kedvre derült, és menet közben útitársához beszélt.

Már háromszor éhezett meg, majd aludt el jóllakottan, és még mindig nem ért ki a szabad ég alá. Legalábbis azt remélte, hogy előbb-utóbb kilyukad a hegy túloldalán. Az utoljára megjelent sorok nem fedték fel, mi célból kellett neki a föld mélyébe leszállni.

Tájékozódási pont híján csak feltételezhette, hogy egyenesen halad. Egyébként a fények akár körbe-körbe is vezethették, amire rá nem jöhetett volna, és akkor tapodtat sem jutott előre. Éledezett benne a gyanú, hogy valami fontosat elfelejtett. Következő pihenőjekor elővette a bőrdarabot, hogy újra elolvassa az utolsó versszakot:

 

Almaszüret havában

Hömpölygőnek odvában

Utat mutat majd Remény

Csak legyél vele szerény!

 

No, lássuk! – töprengett fennhangon. – Odáig rendben vagyok, hogy hezitálás nélkül bejöttem a folyó barlangjába. Nem is gondolkoztam el rajta, mi van, ha újra megjelenik a víz… Tényleg, mi lenne velem…

– Tudod, hogy Rügyezés haváig porzik a folyómeder – szólt közbe a rég hallott hang –, tehát ez a veszély nem fenyeget. Más sem.

– Valóban? – fortyant fel. – Fogalmam sincs, hol vagyok, mikor jutok ki valamilyen embernek való helyre, soroljam?

– Felőlem, de ezzel nem érsz el eredményt.

Gyöngyben lassan csillapult a harag. Bizakodott, hogy hamarosan kap valami útmutatást, ám hiába. Tanácstalanul forgatta a bőrt, amitől persze nem lett okosabb.

– Vajon miért nem jelentkezik Remény? – motyogta búsan. – És hogyan mutassam ki a szerénységet?

Kérdései elültek a süket csöndben. Reményvesztetten ücsörgött. Kifogyhatatlan tarisznyája jóvoltából az éhség meg szomjúság réme nem gyötörte, ezzel szemben minden más szempontból kilátástalannak ítélte a helyzetét. Azóta, hogy először pillantotta meg az utasításokat adó bőrdarabot a Víg Gölöncsér falára feltűzve, és elfogadta a küldetést, egyszer sem került ilyen szituációba.

– Ó, bárcsak valaki segítene!

A nyakában függő fiola, amely ebbe a világba repítette, melegedni kezdett. Elővette, és izgatottan várta, hátha történik valami. Kellemesen melengette a tenyerét, egyébként azon kívül semmi. Hirtelen ötlettől vezérelve a szeméhez tartotta. A meglepetéstől szóhoz sem jutott. Amiket odáig fénylő bogárkáknak hitt, azokat most kedves, szárnyas emberkéknek látta. Egyiküket annak a nőnek vélte, aki álmaiban már többször megjelent.

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (72.)

2017. december 23. 19:22 - Vid Ödön

(az elejére)

                                                                                                                                                                          20.       

– Nos, a következő évben anyád annak rendje s módja szerint leérettségizett, és megszerezte a technikusi oklevelet. Ahogyan már többször büszkélkedtem vele, kitűnőre! Július elején pedig máris munkába állt. Azért itthon lakott velünk, mert hát a fizetéséből nem telt volna neki albérletre. Illetve, telt volna, ám hazaadnia kevesebbet kellett, mintha elköltözött volna.

– Naná, hiszen így most már hárman kerestetek! Ugye, nem járok messze az igazságtól, hogy a Pál anno önző módon pontosan ezt akarta! Sőt, meg merem kockáztatni, hogy követelte is! – szúrom közbe csípős dühvel.

– Hát… mi tagadás… ez nekünk is könnyebbséget jelentett – szégyenkezik. – Tudod, az ikrek ipari tanulónak mentek. No de ez tényleg nem csak a Palin múlt! Nekik nem fűlt igazán a foguk a tanuláshoz. Talán emlékszel, a Sanyikámból még szakmunkás se lett, annyira utálta az iskolát. Akkor, 63-ban voltak másodévesek. Kamaszok! Képzelheted, nem ettek, hanem zabáltak! És hát ruházni sem volt egyszerű őket. No de nem akarok most emiatt siránkozni, másért hoztam a dolgot szóba.

Láthatóan zavarban van, hogyan folytassa.

– Nos, abban az évben a Szenteste hétköznapra esett. A Pali megkapta szabadnapnak, mert szilveszter éjszakára beosztották. Anyáddal nekünk viszont kettőig dolgozni kellett. A Palira bíztam, hogy vegye meg a karácsonyfát meg egy szép pontyot a Fény utcai piacon. Mikor hazaértem, hát se a Pali, se az ikrek nem voltak otthon. És mondanom se kell, se fa, se hal sehol! Aztán megjött anyád is, és még mindig semmi. Készülődtünk a konyhában, tudod, hagyma- meg krumplipucolás, bejglisütés, ahogyan ez karácsonykor szokás. Mint rendesen, a lépcsőház felé az ablakot kinyitottam, mert csak így lehet szellőztetni.

„– Hol kódorognak már ezek a férfiak? Mindjárt négy, és itt állunk hal meg fa nélkül! Hát hogyan leszek én készen időre?! – idegeskedtem.

– Ugyan, anyuka, ne túlozzon már! A saláta szinte kész! A bejgli megsült! A halat meg gyorsan be tudjuk panírozni. Az ikrek azalatt meg majd feldíszítik a fát.

– Gerduskám, csak nem esett valami bajuk! Úgy izgulok…

– Ugyan, anyuka, csalánba nem üt a mennykő!

– Ejnye, ne beszélj már így apádról!

– Minden évben ez van! – vágott vissza indulatosan anyád. – Különben is négyen vannak! Ha, ne adj Isten, valami bajuk lenne, az egyikük már biztosan hazaszaladt volna. Hisz csak ide a piacra mentek!

– Setét van, nem látok, gyere babám gyuccsál világot… – hallottam meg hirtelen a Pali és az ikrek kornyikálását odakintről.”

Kezdem érteni, amit gyerekként még nem fogtam fel, hogy szegény anyu miért idegeskedett annyit minden évben, ha szentestézni a nagyszüleimhez kellett mennünk. Mert úgy tudom, kellett! A Pál ugyanis elvárta! És mi mentünk, hogy a kapatos nagyapámnak meg a teljesen kikészült nagyinak boldog karácsonyt kívánjunk. És rám való hivatkozással mindig nagyon hamar elmenekültünk. Szegény anyu!

– Rosszat sejtve nyitottam ajtót nekik – folytatja közben. – Messzire bűzlött a pálinka meg a cigarettaszag. Elől a Pali egy satnya, alig méteres karácsonyfára támaszkodott. Betántorgott. A fát a konyhaajtónak akarta támasztani, de elvétette, úgyhogy az beesett a konyhába. Istennek hála, semmit se vert le. Mögötte az ikrek kapaszkodtak egymásba, dülöngélve próbáltak egyszerre benyomakodni az előszobába. A kabátjuk félig kigombolva, a Benőkémét hányás nyoma rondította. A cekkert a Sanyikám cipelte. Három nyeszlett halfej meg két farok árválkodott benne. Te azt el se tudod képzelni, hogy akkor mennyire kiborultam. A Palit láttam már elégszer részegen, megszoktam. No de a fiaimat még sose. Hisz alig múltak tizenöt évesek. Ráadásul karácsonykor. És mindezt az egész lépcsőház füle hallatára. Úgy éreztem, ezt a szégyent sose fogom kiheverni. A legjobb lenne azonnal a Dunának menni.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (61.)

2017. december 21. 14:54 - Vid Ödön

(az elejére)

Azután minden megismétlődött. És ez így ment félhónapról-félhónapra. Gyöngy egyre természetesebben fogadta, hogy a semmiből felbukkan a titokzatos öregasszony, kihörpintik a megérlelt tejet, beleborzong a hatásába, mintha méregerős pálinkát hajtott volna fel, közben pedig a vendége eltűnik. Bár minden alkalommal meg akarta kérdezni a nevét, erre sohasem került sor.

Almaszüret havának első napján is megjelent a rejtélyes anyóka.

– Itt az idő – jelentette ki, miután elfogyasztották italukat. – Búcsúzz el társaidtól! Szedd össze a holmidat, és kövesd a Hömpölygőt!

– Maga Remény?

– Korai kérdés, meglásd, időben megtudod! – válaszolta, és szokása szerint szertefoszlott.

Aznap Gyöngy nyomott hangulatban tette a dolgát. Bár mindvégig tudatában volt, hogy még a nyáron újabb feladatot kap, most mégis váratlanul érte a dolog. Szerette a Dömötörrel kialakult nagyapa-unoka viszonyt, meg az esztenán kemény munkával eltöltött napokat. És most ennek egyszeriben vége, holnap megint nyakába kell vennie a vándortarisznyát.

Vacsora után jelentette be. A juhász egyáltalán nem lepődött meg:

– Ez az élet rendje, unokám! Mindketten tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön a búcsú ideje. Járj sikerrel!

 

 

Éjszaka nyugtalanul, álomtalanul aludt. A szemébe tűző napsugárra ébredt, és csodálkozva nézett körül. Az esztenának, Dömötörnek, a bojtároknak, juhoknak és kutyáknak nyomát sem lelte se közel, se távol.

– Hópehely, merre vagy?

Hiába reménykedett, hogy a hófehér puli, aki öt éven keresztül tapodtat sem tágított mellőle, és odaadóan, feltétel nélkül szerette, valahonnan előloholjon, és elé heveredjen egy kis simogatásért, kényeztetésért. Ez borzasztóan fájt, mert este nem gondolta, hogy tőle is búcsúznia kellene.

Fekhelye mellett hevert vándortarisznyája, amit még első keresetéből vett. Belekotort, és megnyugodott, hogy benne van a két csanak, az útmutatóként működő bőrdarab, meg a soha ki nem ürülő tündértarisznya. Csak a Dömötörtől kapott ivóedény hiányzott.

– Hé, Rozi, ehhez mit szólsz? Remélem, te nem hagysz faképnél!

– Ne félj, tőlem nem szabadulsz! Most pedig szedd össze magad, hosszú utat kell még bejárnod!

Napokig vándorolt, amíg a félelmetes sodrású, tajtékzó Hömpölygőt követve az égig magasodó hegylánc tövéhez érkezett. Az utolsó órában az erdő szinte a folyópartig ért, éppen csak annyi hely maradt, hogy száraz lábbal haladhatott a célja felé. A víz a mindkét irányban a távolba vesző, roppant meredek, tagolatlan és megmászhatatlan hegyoldal aljából tört elő.

Arra számított, hogy az anyókát a forrásnál fogja találni, ámde csalódott. Lassan sötétedett, és a csillagokkal együtt feltűntek azok az apró, repülő fényecskék, amikkel vagy akikkel ideérkezésekor először találkozott. Akkor félt tőlük, most kíváncsian leste, mit fognak tenni. Nyugodtan repdestek körülötte, továbbra is szentjánosbogárhoz hasonlítottak.

Leült a holdtalan, sötét éjszakában sejtelmesen fénylő sziklafal tövébe, és türelmesen várakozott. Az útmutató a folyó odváról beszélt, ám arra semmi nem utalt. Ha létezett, akkor azt egyelőre a víz rejtette.

Pirkadatkor, mintegy varázsütésre, a Hömpölygőnek egyik pillanatról a másikra nyoma veszett, a meder csontszárazzá vált. Óriási sziklaszáj tárult fel, amibe süvöltve nyomult be a levegő. A fények azonnal belibbentek, majd pár lépésre a bejárattól kavarogva várták, hogy Gyöngy is kövesse őket.

Komótosan feltápászkodott, és még egyszer körülnézett. Örökre a tudatába akarta zárni a kelő nap fényében fürdő rengeteg látványát, ami valószínűleg már sohasem fog elé tárulni. Leereszkedett a négy-öt méter mély folyómeder aljára, és bemerészkedett a barlangba. Világító vezetői éppen csak annyi fényt adtak, hogy azt lássa, hová teszi a lábát. Simára koptatott szálkövön lépkedett, bocskora nem keltett visszhangot a tágas, sötét üregben, amelyről lehetetlen volt eldönteni, emelkedik-e vagy pedig lejt. Logikája azt súgta, hogy fölfelé halad, ámbár, ha bárki kérdezi vagy fogadást ajánl, mérget nem vett volna rá.

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (71.)

2017. december 17. 12:11 - Vid Ödön

(az elejére)

„– Palikám, a Hilde tanti, tudod, az Imre nagynénje, aki Münchenben él, meghívná a nyáron a Gerduskát magához – vetettem föl vasárnap délután, amikor kettesben maradtunk. – Azt mondta, ez nekünk egy árva vasunkba se kerülne. Palikám, ugye beleegyezel?

– Én ugyan nem! – hördült fel.

– Az Isten szerelmére, Palikám, miért nem? Nem akarod, hogy egy kis világot lásson?

– Még csak az kéne! Azok a gaz imperialisták bizonyosan megmételyeznék a lányomat. Bemesélnék ugyebár neki, náluk mennyivel jobb az élet. Pedig egy fenét! Aztán meg bizonyosan arra is rá akarnák venni, hogy megtagadjon minket, és disszidáljon. Ahogyan az a semmirekellő Berg 56-ban is megpróbálta ugyebár. Vagy beszerveznék kémnek! Azoktól ám minden aljasság kitelik ugyebár! De abból nem esznek a disznó gazemberek, meg a disszidens talpnyalóik!

– Jesszusom, hát hogyan is gondolhatsz te ilyesmiket? A Gerduska olyan jól nevelt, jeles tanuló, ráadásul borzasztóan szeret minket! Biztosan nem lehetne csak úgy elbolondítani! És a Tante Hilde is megígérte, hogy ilyesmi szóba sem kerül…

– Na látod, Berta, máris előbújt az a rozsdás szög a zsákból! – szakított félbe diadalmasan. – Mert te nem tudsz ugyebár semmit! Arról nem is szólva, hogy naivul hiszel ennek a semmirekellő Bergnek! De én sok mindent látok meg hallok ugyebár a TV-nél, amiről teneked sejtelmed sincsen! Úgyhogy amíg a lányomat én nevelem, amíg én iskoláztatom, amíg az én házamban lakik, nem megy a gaz imperialistáknak még a közelébe se! És ha ezt még egyszer szóba hozod, hát én nem állok jót magamért! Punktum!”

Ismét csak nem értem magamat, amiért csodálkozom. Hiszen ez az alak pontosan ugyanúgy viselkedett, mint máskor. Legalábbis, ha a nagyi tényleg úgy adja elő, hogy ki mikor mit tett vagy mondott, ahogyan azok valóban megtörténtek. Persze, minden logikus és hihető, de abban egyre kevésbé vagyok biztos, hogy legközelebb is ezt hallanám. Azonban erről most inkább hallgatok, nehogy megsértsem.

– Hihetetlen, már meg ne haragudj a szóért, hogy a Pál még akkor is ilyen marhaságokkal érvelt! Viszont miért nemcsak őmiatta hiúsult meg a dolog?

– Akár hiszed, akár nem, a Pali szóról-szóra így mondta! Tudod, arra sose jöttem rá, hogy még idehaza is a hithű kommunista szerepét játssza-e, vagy pedig tényleg komolyan gondolja, amiket beszél. No de ma már kár ezen morfondírozni! Az is tény, bármennyire is szégyenlem meg sajnálom, azonban én nem mertem a dolgot tovább forszírozni nála. Aztán a végén nem lett semmi az egészből, mert a drága jó tanti még abban a novemberben meghalt combnyaktörésben. Pedig a nyáron még azt üzente az Imre által, hogy majd meghívja anyádat akkor, amikor már nagykorú lesz. Az azért egy kicsit vigasztal, hogy szerencsére neki nem szóltam. Így legalább nem okoztam feleslegesen bánatot!

– Anyu később szóba hozta-e a tantit?

– Hát persze, legalábbis úgy tudom, hogy még rettentően sokáig emlegette. Hogy mennyire kedves volt, és milyen kár, hogy neki nincsen ilyen nagynénije. Meg hogy mennyire ízlett a Münchenből hozott teasütemény. És hogy nálunk miért nem lehet ilyen jót kapni! Pontosabban, ezeket csak az Imrétől hallottam, mert hát velem sajna ilyesmiről sose beszélt!

Lenyelem a kikívánkozó, ám teljesen felesleges megjegyzést: te ezen meg miért csodálkozol?! Ám az arcom valószínűleg árulkodik, mert így folytatja:

– No de nem akarok én itt neked erről keseregni, Ilmuskám! Viszont még borzasztóan szeretnék egyet s mást elmesélni nemcsak az én drága jó Imrémről, hanem szegény anyádról is. Csak hogy tisztábban láss! Persze csakis akkor, ha érdekel!

– Természetesen csupa fül vagyok!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (60.)

2017. december 14. 16:30 - Vid Ödön

(az elejére)

– Jó napot, öreganyám, már ha meg nem sértem ezzel a megszólítással! – köszöntötte az ismeretlent. – Segíthetek valamiben?

– Neked is, leányom! – húzta mosolyra a száját, amelyben már csak pár fog árválkodott. – Mondd, meginnád velem a fűszeres aludttejet, amit a cserpákodban érlelsz?

Gyöngy szeme elkerekedett. A nénikét még sohasem látta, sem ébren, sem álmaiban. A hangja mégis ismerősen csengett, mintha azt a nőt hallaná, aki hajdanán erőt öntött bele, amikor elveszve kóborolt az erdőn.

– Már megbocsátson, de fogalmam sincs, miről beszél – tért ki a válasz elől.

– Leányom, hidd el, többet tudok rólad, meg a küldetésedről, mint magad! Azóta kísérlek utadon, mióta ide vetődtél. Bízzál bennem!

Gyöngy bizalmatlanul toporgott.

– Apám gyakran intett: mindig légy roppant óvatos azzal, aki úgy győzköd, hogy bízz bennem! – gondolta. – Rozi, most segíts!

– Ne mástól várj segítséget, magadnak kell döntened! – válaszolt a ki nem mondott szavakra az anyóka.

Ez a fordulat meghökkentette.

– Hűha, képes olvasni a gondolataimban! – elmélkedett magában. – Még szerencse, hogy semmivel sem sértettem meg… remélem!

– Nyugodj meg, leányom, nem! Édesapád pedig igen bölcs ember!

Gyöngy, a fura párbeszédtől feldúlva nyújtotta oda a két, aludttejjel telt csanakot, válasszon váratlan vendége. Az anyóka elvette az egyiket, alaposan megszagolta, majd apró kortyokban kiitta a kissé szokatlan folyadékot.

– Ez jól esett, köszönöm! – dicsérte meg. – Idd ki te is, leányom, meglásd, hasznodra lesz!

Óvatosan belekortyolt az italba. Maga sem tudta, milyen ízt várt, azért arra a legkevésbé sem számított, hogy ízetlen esővizet iszik. Amint az utolsó cseppet is lenyelte, furcsa érzés áradt szét benne, mintha valamilyen erő járná át a feje búbjától a kisujja hegyéig. Bizsergett a bensője, és egy pillanatra be kellett hunynia a szemét. Mire kinyitotta, az anyóka kámforrá vált.

– Készíts újat! – hallatszott a távolból.

Izgatottan szaladt a kunyhóba, és vette elő a bőrdarabot, ám azon változatlanul az utoljára előtűnt nyolc sor állt. Ezen kicsit megnyugodott, és visszatért a munkájához.

Miután végzett a ház körüli teendőkkel, szokása szerint elment a patakhoz fürdeni, Hópehellyel játszani, meg elmélkedni, ábrándozni. Most akadt témája bőven.

– Ki a csuda járt nálam? – dünnyögött, ahogyan szokott, ha egymagában volt.

Várt néhány pillanatot. Hiába, a hang nem szólalt meg.

– Jól van, Rozi, egyedül is elvagyok!... Na nézzük! Olvasott a gondolataimban, aminek cseppet sem örülök! Meg, hogy többet tud rólam, mint magam!... A fene se érti! Bár, ha belelát a kobakomba, akkor ezen se csodálkozhatok.

Egy darabig csöndesen feküdt, bámulta a kék eget, és vakargatta a hanyatt heverő puli hasát, amit az kéjes nyögésekkel fogadott.

– Meg, hogy kísér az utamon!... – folytatta kisvártatva. – A bőr szerint a Remény kísér… Viszont az itteni első álmomban, ha jól emlékszem, és miért ne emlékeznék jól, egy sokkal fiatalabb nő szólt hozzám… És különben is, anyáék annak idején Reményt fiatal tündérnek írták le, ennyire nem öregedhetett meg… Á, hagyjuk, mindegy, hogy ki volt! Kedves volt, meg én se viselkedtem pokrócként, talán minden rendben lesz!

Este újra töltötte az edénykéket friss tejjel, és befűszerezte. Vacsora után félrevonta Dömötört.

– Nagyapa, találkoztál már itt egy vénséges anyókával?

– Rajtunk, juhászokon kívül más nem él errefelé. Mi is csak nyáron. Járja ugyan szóbeszéd az erdőben lakozó tündérekről, ám én nem hiszek a létezésükben – ingatta a fejét.

– Hát… ez tényleg fura – vélekedett, miután meghallgatta a történteket. – Ám, ha barátságosan viselkedik, ne félj tőle!

Az anyóka legközelebb félhónap múlva jelent meg. Gyöngy igyekezett palástolni érzelmeit, azonban vendége számára tényleg nyitott könyvnek bizonyult:

– Nyilvánvalóan a látogatásom óta töprengsz azon, ki vagyok, meg hogy barátodnak vagy ellenségednek tekintsél-e? Nyugodj meg, leányom, soha nem fogok ártani neked! De most itt az ideje, hogy megigyuk az aludttejet.

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (70.)

2017. december 09. 18:10 - Vid Ödön

(az elejére)

"– Jaj, hát én ilyesmit még álmomban se gondolnék magáról! – tiltakoztam. – De… de… ez mégse fog menni… azt hiszem!

– Ugyan már, kedvesem, ne légy ennyire kishitű! Nem a Gerda az első, akit látogatóba hívnak a vasfüggönyön túlra. Számos ismerősöm tett már ilyet, és mondhatom, többször sikerült, mint nem. Megígérem, egyetlen szóval sem fogom a disszidálásra csábítani. És természetesen se tőlem, se Lajos bátyáméktól nem tudja majd meg, hogy kicsoda a valódi édesapja. Tehát csöppet se aggódj, minden rendben lesz!

– Kedves Berta – szólalt meg az Imre –, Gerduskának ez tényleg hasznára lenne. Látna egy szeletet egy másik országból. Hallana idegen beszédet. Megismerne ismeretlen ízeket. Ettől csak szélesedne a látóköre, ami még senkinek sem ártott meg!”

Micsoda bölcs gondolat! Ha drága honfitársaim manapság így gondolkodnának, most nem kéne anyut gyászolnom! De hát nekik fontosabb a Gorenje, mint teszem azt Bécsben sétálni a Hofburgban, kilátogatni Schönbrunnba, vagy megnézni a Kunsthistorisches Múzeum kincseit, hogy csak a legközelebbi nyugati várost említsem. Ó, hányszor ábrándoztam arról, milyen jó lenne pár napot, netán heteket ott tölteni! Ám otthon ezt sosem hoztam szóba! Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy erre tényleg nem futná. És ez most már így is marad, legalábbis jó hosszú időre! Vajon keresek-e valaha annyit, hogy kedvemre tekeregjek a nagyvilágban?

Mielőtt túlzottan mélyre süppedhetnék a kilátástalanság ingoványába, nagyi hangja visszarángat a családi titkok közé.

„– Persze, persze… – dadogtam –, de hát nem tudom, mit fog ehhez szólni a Pali meg a Gerduska.

– Remélem, kedvesem, hogy örülnek neki!

– Jaj, Tante Hilde, könyörgöm, higgye el, hogy borzasztóan jó ember a Pali, bár párttag. Ráadásul szentül meg van győződve róla, hogy mindenki, aki nyugaton él, az csakis gaz imperialista lehet, és természetesen ártani akar a pártunknak meg a népünknek! Meg csak az a jó és a szép, ami nálunk történik. Itthon legalábbis ezt hangoztatja. Szegény Gerduskám pedig még sose szállt vitába ezzel.

– Mert okosabb annál! Higgye el nekem, ezek a mai fiatalok már nem vesznek mindent készpénznek, amit a rádióban meg a tv-ben hallanak, vagy az újságban olvasnak. Gondolkodnak! Azonban nem verik nagydobra a véleményüket, amikor az veszélyes – jelentette ki erre az Imre.

– Jaj, nem is tudom, mit mondhatnék…

– Nézd, kedvesem – ölelt át megint a tanti –, mindenekelőtt kérdezd meg! Aggódni ráérsz azután, ha netán urad és parancsolód elutasítaná az ajánlatomat. Bárhogy is lesz, azt azért sose feledd, hogy én mindig szeretettel gondolok rátok! Mivel már holnap utazom haza, majd az Imrével üzend meg, írhatom-e a meghívót. És nagyon remélem, hogy megérem még azt a napot, amikor az ilyesmi már szükségtelen lesz!

– Az Isten áldja meg, Tante Hilde!”

– Sajna, aztán nem lett semmi az egészből! – sóhajt. – De nehogy azt hidd ám, hogy csak a Pali nyakassága miatt!

Már megint a Pált védi! Annyira jó lenne végre megismerni ennek a valódi okát! Azonban most meg sem kísérlem, hogy ezt valahogy kiimádkozzam belőle.

– Azt se tudtam eddig, hogy ilyesmi egyáltalán szóba került. Anyu csupán az apámmal még a születésem előtt tett néhány rövid csehszlovákiai túrájukról mesélt.

– Szerencsére nem szóltam neki, amíg a Palival nem beszéltem meg a dolgot.

(folytatás)

Szólj hozzá!