Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (75.)

2018. április 14. 22:04 - Vid Ödön

(az elejére)

– És Levente?

– Őt, hülye fejjel, leráztam. Meg… hát fiatalabb nálam… és nem is tudom, tetszik-e…

– Legalább légy őszinte magadhoz!

– Rozi, szerinted hogy álljak elé? Meg különben is, kérdés, kijuthatok-e innen?

– Már megint előre aggódsz – dorgálta a hang. – Egyelőre foglalkozz Csiperkével!

Gyöngy előkotorta tarisznyája mélyéből a második faragványát. Teletöltötte vízzel, majd a földön magatehetetlenül remegő alakhoz térdelt. Feje alá nyúlt, és félig ülő helyzetbe hozta.

– Ne merészeld! – csattant rá Tölgy. – Megérdemelte a sorsát!

– Fiam, hogy mondhatsz ilyet? – méltatlankodott András.

– Máris elfelejtetted, mit művelt velünk? – feleselt az ifjú. – Mit szólsz ehhez, szerelmem?

– Én kértem Gyöngyöt, hogy segítsen rajta – vágott közbe Remény. – Már kiszállt belőle a gonoszság, többé senkinek sem árthat.

Tölgy sokat mondóan nézett Ajándékra:

– Nos?

– Azt hiszem, édesanyádnak van igaza – válaszolta a nő némi tipródás után.

– No lám, le vagyok szavazva! – köpködte indulatosan a szavakat a férfi. – Csak meg ne bánjátok!

– Tölgy, kérlek… – csitította az anyja.

– Ti nem voltatok ott, amikor megtámadott! – folytatta a királyfi magából kikelve. – Gyanútlanul kergetőztem vele a réten, és egyszercsak egy árnyék ölelte körül. Kerestem, mi veti ezt az árnyékot, de még csak egy felhő sem volt az égen. Azután az a valami eltűnt, ez az alávaló bestia pedig hárpiaként rontott rám, hogy védekezni sem tudtam. Miközben rám tapadt, azt sziszegte: „Lelked belém szálljon, Tölgy!” Ott álltam magatehetetlenül, ő meg diadalittasan sipítozott, hogy „Sikerült, sikerült! Most már senki sem állíthat meg, hogy a világot bekebelezzem.” Én ezt még egyszer nem vagyok hajlandó átélni!… És azt sem, hogy újra lássam szép földünk romlását, barátaim szenvedését!

– Hogyan? – csodálkozott Ajándék. – Én semmit sem éreztem.

– Én sem – szólt közbe András.

– De én igen!!! – mennydörögte Tölgy, majd vádlón Reményre mutatott. – No és te, anyám? Te mit tettél, hol voltál?! Ugye, tündérmódra elhordtad az irhádat!

Szülei könnyes arccal, értetlenül álltak, a többiek pedig döbbenten bámulták és hallgatták a magából kikelt királyfit.

– Hé, urficska – ripakodott rá Gyöngy –, ez a hang megengedhetetlen édesanyáddal szemben! Azonnal kérj bocsánatot!

– Te meg mit szólsz bele? Egyáltalán, ki a nyavalya vagy, és hogy a csudába kerülsz ide? – mérte végig gyűlölködve Tölgy.

– Szerelmem, könyörgök, csillapodj! Neki köszönhetjük a szabadulásunkat – tette a vállára a kezét Ajándék, azonban a férfi lerázta magáról.

– Gyöngynek hívnak, és kívülállóvagyok, tehát objektíven tudok dönteni – őrizte meg a higgadtságát. – Úgyhogy most, akár tetszik ez neked, akár nem, eleget fogok tenni a szüleid kérésének. Pontosabban, megpróbálom.

Csiperke szájához tartotta a Boldogság csanakját, és itatni kezdte. Az első néhány csepp után a remegés megszűnt, tágra nyíltak a gnóm ajkai, és mohón nyelte a folyadékot. Minden korty látványosan átalakította. Először az ocsmány zöld bőrszín változott majdnem falfehérré. Azután teste növekedett meg, miközben fekete ruhája hangos recsegéssel szakadt szét. Kisvártatva szép, húszas évei közepén járó hölggyé vált, csak annyiban különbözött az emberektől, hogy humkány szárnyak simultak a hátára. Lehunyt szemeiből könnyek patakzottak. Amint az edényke kiürült, Csiperke tétován körülnézett.

– Bocsássatok meg nekem! – suttogta kellemes alt hangon, majd újra elájult.

Nagyszülei ijedten élesztgették, a fiuk viszont bizalmatlan tekintettel méregette unokahúgát.

– Akárhogy véditek, kutyából nem lesz szalonna! – dörögte, hogy mindenki jól hallja a teremben.

– Ne ítélj elsőre, fiam! – szólt rá András. – Ha annak idején így teszek…

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A kívülálló (74.)

2018. április 07. 10:07 - Vid Ödön

(az elejére)

A körülötte álló lándzsások örömmel teljesítették a parancsot, átszúrták a ruháját, és felsértették a bőrét.

– Na, ideadod végre? – vicsorogta Csiperke.

Gyöngy nagy sóhajtozások közepette levette a fiolát, és átnyújtotta. Ellenfele mohón kapott utána, ám egy titokzatos, láthatatlan erő a nyakára tekerte az üvegcsét tartó láncot.

– Segítség! – vinnyogott kétségbeesetten. – Éget, jajjaj…

Gyöngy merészen benyúlt a tarisznyájába, előkapta az egyik csanakot, és teletöltötte a trón mellett álló kancsóból.

– Idd meg, Csiperke – nyújtotta ártatlan arccal –, ez használ!

A még mindig jajgató szörny minden óvatosságról megfeledkezve mohón nyeldekelte a vizet. Ekkor valahonnan egy rémisztő, áttetsző árnyalak vetült rájuk, és úgy tűnt, mintha ki akarná ütni Gyöngy kezéből az edénykét. Rémületében majdnem eldobta, mivel semmi észlelhető nem volt ott, ami az árnyékot vethette volna. Fogát összeszorítva itatta tovább a gnómot. Amint az az utolsó cseppet is lenyelte, a mesteri faragvány hirtelen lángra kapott, és szempillantás alatt füstté vált. Vele együtt az alak is eltűnt.

Azután egyszerre sok minden történt.

A fiola magától kinyílt, a lila köd előgomolygott belőle, és felvette Remény alakját, mire a törpék páni rémületben, lándzsáikat elhajigálva, egymás sarkát taposva iszkoltak kifelé.

Csiperke velőtrázót sikoltott, fennakadtak a szemei, hétrét görnyedt, majd görcsös rángatódzásokkal parányi, gyémántként szikrázó csillagokat kezdett okádni. A kiszabadult lelkek szempillantás alatt visszatértek a teremben lévő testekbe, amelyek életre keltek.

Közben a ködből előtűnt az igazi Remény, majd sorban azok a tündérek, akik vele együtt menekültek el Rézvölgyből. Kíváncsian nézegették honfitársaikat, akik alig öregedtek vagy változtak utolsó találkozásuk óta.

A földön fetrengő Csiperke szájából pedig egyre áradtak a csillagok. Nem mindegyik maradt a teremben, számosan üstökösként süvítettek ki a bejáraton, hogy megtalálhassák testüket. Amikor az utolsó magába szívott lélek is kiszabadult, és sietve távozott, a gnóm hatalmasat sikoltott, és elterült a földön. Utána már csak kifordult szemmel, lefittyedt szájjal, némán reszketett.

Az emelvényre idősebb, jó erőben lévő férfi lépett fel, és szenvedélyesen magához ölelte Reményt.

– Szerelmem, annyira jó téged újra látni!

– András, szívem! – csókolta vissza a tündér.

Azután a csodálkozó Gyöngyhöz fordult:

– Köszönöm, amit értem, családomért és népemért tettél. Kérlek, most segíts az unokámon is!

– Rajta? – mutatott utálkozva Csiperkére. – Azok után, amit veletek művelt?

– Igen, hiszen mégis csak a vérem!

– Nem tudom, ki vagy, ifjú hölgy, azért én is kérve kérlek, tedd meg! – erősítette meg András.

– Hogyan? – tárta szét a kezét Gyöngy. – Az útmutató erről nem szólt!

A bejáratnál ebben a pillanatban jó vágású fiatalember tűnt fel, és határozott léptekkel vágott át a termen az emelvény felé. Nagyjából félúton járt, amikor egy csinos lány ugrott a nyakába:

– Tölgy!

– Ajándék, drágám! – szorította magához, majd egymás kezét fogva folytatták útjukat.

Gyöngy az álmaiban gyakran megjelenő, szerelméért sóhajtozó ifjút ismerte fel benne. Sokszor gondolt rá úgy, mint a fehér paripás királyfira, akinek oldalán megleli a boldogságot. Ám ez az illúzió egy csapásra szertefoszlott.

– Kedveseim! – ölelte magához a párt boldogan Remény.

Mialatt a királyi család egymásnak örült, Gyöngy tovább töprengett, miként teljesíthetné Csiperkére vonatkozó óhajukat.

– Itasd meg a másik csanakból! – javasolta belső énje. – Azt úgyis terven felül csináltad, mit veszíthetsz?

– Most már semmit! – gondolta szomorúan. – Az utolsó királyfiról kiderült, hogy foglalt. Pedig benne volt minden reményem…

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (82. - befejező rész)

2018. március 24. 16:46 - Vid Ödön

(az elejére)

– Ne haragudj, azonban hamarosan tényleg indulnom kell! – szabadkozom idegesen. – Pedig még annyi mindenre lennék kíváncsi! Talán majd legközelebb több időm lesz rá. Most csak azt áruld el, kérlek, hogyan halt meg a nagyapám? Meg hogy hol nyugszik?

– Állítólag embóliát kapott. Reggel nem nyitotta ki a kaput, és ajtót se nyitott. Kihívták a rendőrséget, akik feltörték a lakását, de akkorra már teljesen kihűlt. Az egész ház meggyászolta, hisz mindenki szerette, becsülte. Kivéve persze a Palit. De hát erre te is emlékszel, ahogyan mesélted. A Farkasréten vettünk neki sírhelyet, úgy adtuk össze rá a pénzt. Amíg bírtam, látogattam hébe-hóba, de tavaly már nem voltam nála… – fullad sírásba a hangja.

Ettől nekem is bőghetnékem támad. Micsoda kegyetlen dolog egyedül meghalni! Valami vigasztalót kéne mondanom, de még üres frázisok sem jutnak az eszembe. Egyszerűen csak átölelem. Hosszú percek telnek el így. Aztán felveszem a kabátom. Végül a táskámba nyúlok a Krónikáért, és leteszem az asztalra.

– Ezt most egy kis időre nálad hagyom.

Jó lenne, ha erről az apró gesztusról neki is Imre nagyapám szavai jutnának az eszébe: „reménnyel az élet minden!”

– Mondd, Ilmuskám, még mindig haragszol? – rebegi az előszobában.

Tudom, igazából azt szeretné hallani, hogy megbocsátok! Anyu nevében is! Azonban idáig még nem jutottam el! Lehet, hogy talán egyszer majd igen! Abban viszont már most egészen biztos vagyok, hogy azt akkor csakis a saját nevemben fogom kijelenteni. Mert különben nem lennék őszinte!

– Nem haragszom, nagyikám, már nem! – ölelem át búcsúzóul még egyszer.

 

Vége

Utóirat

Ma huszonöt éve, hogy szegény anyu meghalt. És ez egyben az ikreim, Alan Peter és Peggy Gerda tizenhatodik születésnapja. Aucklandi házunk Hobson Bayre néző teraszán ülve forgatom a megkopott füzetet, amelybe nagyinál tett emlékezetes látogatásomat igyekeztem minél pontosabban megörökíteni. Elsősorban magamnak, esetleg majdani férjemnek, gyermekeimnek. Pár nappal anyu temetése után ugyanis váratlanul fél évre szóló állásajánlatot kaptam a tanszékvezetőmtől. Tanzániába! Kapva-kaptam az alkalmon, hogy legalább egy időre elmeneküljek a rokonságom, és a nyomasztó dilemma elől: megbocsássak-e nagyinak vagy sem? Ekkor éreztem úgy, le kell jegyeznem a hallottakat, mielőtt az emlékeim elhomályosulnának.

A fél évből előbb egy, majd végül négy lett. Közben megismerkedtem Gordonnal, akihez 92-ben hozzámentem, és 93-ban Ms. Ilma Wrightként költöztem vele a hazájába, New Zealandra. Aztán úgy adódott, hogy negyedszázada egyszer sem jártam otthon.

Tegnap az ikrek azzal jöttek haza az iskolából, hogy minél több információt fel kell kutatniuk a felmenőikről. Szemezgethetnék nagyitól származó hézagos ismereteimből, de Gordonnal elég érettnek tartjuk őket a teljes történet megismeréséhez. Döntsék el ők, mit vállalnak föl belőle!

Szólj hozzá!

A kívülálló (73.)

2018. március 22. 15:46 - Vid Ödön

(az elejére)

– Szerintem jól csináltad! – bíztatta belső énje.

– Igen?!

– Hát persze! Csiperke közelébe kellett jutnod. Maga jött érted, és díszkísérettel visz a palotájába, mit akarsz még?

– Mondjuk, jó lenne tudni, hogyan tovább – feleselt némán.

– Gondolkozz!

– Azt csinálom, ha nem vetted volna észre! Oké, nézzük, mi történhet!

– Nagyon helyes, mindig a lehetőségek számbavételével kezdjél! – buzdította a hang.

Gyöngy idegesen nézett Csiperkére, ellenben nem úgy ítélte, hogy az olvasott volna a gondolataiban. Némileg megnyugodva kezdte latolgatni, mit kellene tennie, amikor a palotába érnek:

– Nos, először megint faggatni fog, honnan kerültem ide, meg hogy hívnak. Azt hiszem, a Galóca név jó lesz.

– Szerintem nem! – hallotta az ellenkezést. – Válassz valami kacifántos, de emberinek tűnő nevet.

– Kornéliafafaragová?

– Ez már döfi! Képes leszel kétszer hibátlanul elismételni?

– Ne félts! Na, ezzel megvolnánk… Mit mondjak, miért jöttem?... Ajándékot hoztam…

– Badarság, azt nem veszi be!

– Azzal mégsem hülyíthetem, hogy eltévedtem…

– Miért ne?

– Mert ez legalább annyira átlátszó, mint a másik.

– És ha ezt szeretné hallani? Hogy át lehet kelni a hegyen?

Amíg magával vitatkozott, észre sem vette, hogy már jókora utat tettek meg. A szürkeségből egyszer csak eléjük tornyosult a vár, amelynek kapuját lándzsás törpék vigyázták. Zsarnokuk láttán hasra borultak, és dárdájukat magasra tartva üvöltötték:

– Hozsánna néked Csiperke úrnő!

A jelenetet annyira nevetségesnek találta, hogy Gyöngy alig bírta magába fojtani a röhögést. Fuldokolni kezdett, mire a gnóm hátranézett:

– Mi van, pondró, berezeltél?

Nem érdekelhette a válasz, mert beviharzott a kapun. Az udvaron törpék tolongtak, akik most riadtan rebbentek szét, és ugyanúgy hajbókoltak, mint a kapuőrök. Csiperke a humkány hátán egyenesen a trónterembe lovagolt, kísérői meg utána taszigálták Gyöngyöt.

A hatalmas terem telis-tele volt szorosan egymáshoz préselt, élettelen, páni félelmet tükröző arcú rongybabákkal. Mindössze a hátul elhelyezett magas emelvényen álló trónushoz vezető út maradt szabadon.

A gnóm a humkányról egyenesen a dobogóra lépett, majd maga elé rendelte Gyöngyöt. A két fej így egy magasságba került.

– Na, most halljam, hogy hívnak? – rikácsolta Csiperke. – De az igazat mondd, a vesédbe látok! Ha hazudsz, menten véged!

– Kornéliafafaragová – hadarta rezzenéstelen arccal a kitalált nevet.

– Ismételd meg, de érthetően!

Gyöngy kedvesen mosolyogva újra eldarálta, a sárkányporonty pedig kétségbeesetten próbálta megjegyezni a se füle se farka szót. Végül hirtelen mozdulattal átölelte, közben ezt rikoltotta:

– Lelked belém szálljon, Korfafa… Korliarová… Liafarok!

Gyöngy ezúttal meg sem kísérelte magába fojtani a röhögést. Csiperke előbb értetlenül bámult rá, majd őrjöngeni kezdett:

– Hazudtál, pondró! Ezért meglakolsz!

Belekapaszkodott Gyöngy ingébe, és egyetlen erőteljes svunggal kettétépte. Előbukkant a nyakában lógó, Villőtől kapott nyakék, és a szüleire emlékeztető fiola. Az üvegcsében kavargó lila ködből ekkor Remény arca tűnt elő. Az őrjöngő meg akarta ragadni, ám az kicsúszott a markából, ami csak olaj volt a tűzre.

– Ez kell nekem! Azonnal! – toporzékolt. – Add ide szépszerével, ne kelljen kétszer mondanom!

– Kérlek, csak ezt ne, a szüleimtől kaptam emlékbe! – könyörgött Gyöngy. – Minden mást szívesen odaadok.

– Mit képzelsz, hogyishívnak… Korfafa, vagy mit bánom én, mi a neved, hogy csak úgy alkudozhatsz velem, Rézvölgy úrnőjével? – sipította. – Hé, legények, csiklandozzátok meg egy kicsit!

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (81.)

2018. március 17. 09:27 - Vid Ödön

(az elejére)

Ellenben kárt azt annál többet okozott neki! Elég, ha csak a Páltól elszenvedett rengeteg durvaságra, a szeretethiányra meg hasonlókra gondolok. A molesztálásról nem is beszélve! Megértem, hogy anyu, amint lehetősége adódott, azonnal elmenekült. Fogalmam sincs, jól tette-e vagy sem! Akárhonnan nézem, ripsz ropsz házassága közel tizenhét évig kiválóan működött. Elvégre szép gyerekkorra emlékszem. Egészen addig a napig, amikor megtudtam, hogy az apám elhagyott bennünket. Előtte azonban sosem éreztem semmi feszültséget a szüleim között. Még a nagyiéknál tett ritka látogatások után se. Sőt! Nemhogy veszekedés, kiabálás, de hangosabb szó sem esett otthon. Azokat a trágárságokat sem hallottam soha tőlük, amikkel kilenc-tízévesen a korombeli fiúk meg lányok némelyike már nyomatékosította a mondandóját. Anyut sem láttam soha kisírt szemekkel. És gyakran sétáltunk, kirándultunk hármasban. A nyaralások pedig kifejezetten izgalmasak voltak! Borzasztó, hogy mindez már réges-rég, visszahozhatatlanul elmúlt!

Ha most bővelkednék az időben, kíváncsiskodnék, milyennek látta ő a szüleim házasságát?

– Ilmuskám, meg kell, hogy érts! – kérlel reszketeg hangon, ahelyett, hogy válaszolna az imént feltett vádaskodó kérdéseimre.

„A mérges-kígyót is meg kell, hogy értsük, csak megértő szempont kell, amelyből nézzük!” ugrik be a gyerekkoromban, apám baráti társaságától a tábortüzek mellett többször hallott dal részlete. Megállom, hogy hangosan kimondjam. Nem mintha elfogadnám a kitérő választ. De ezzel csak feleslegesen sérteném az érzéseit, amit pedig egyáltalán nem akarok. Mert az most tudatosul bennem, hogy mindennek ő a legnagyobb vesztese. Egész életét félelemben töltötte, már, ha hihetek neki! Féltette az ő Imréjét, akit igazán szeretett, nehogy a Pál ártson neki. Aztán attól rettegett, anyu vajon hogyan reagálna arra, hogy nem a Pál az apja. És a jó ég tudja, még mi minden miatt aggódott. Ráadásul sok évvel túlélte mindkét férjét és az egyik fiát. Anyu látogatására, megbocsátására hiába várt. A még élő fiai és a feleségeik, legalábbis úgy tűnik, alig-alig törődnek vele. Hisz ezen a hétvégén például feléje se néztek!

Ugyanakkor motoszkál bennem a kisördög, hogy nemcsak a félelmében tette mindazt, amit tett. Biztos vagyok abban, bátran elzavarhatta volna a Pált. Nyilván nem az ötvenes években, amikor miniszteriális ember volt, de később számtalanszor lett volna rá lehetősége. Mert egy válóperhez bőségesen elegendő indokkal rendelkezett. Mégsem szánta rá magát! Kell még valaminek lenni, amit talán magának sem vallott be! Vajon mi? A Pál nyilvánvalóan egy gazember… no nem, ez azért túl erős… hogy is mondjam… szóval, rossz ember volt. Se nem jó férj, se nem jó apa. Ivott, csalta a feleségét, ki tudja, hányszor! Míg a nagyapám egy igazi jó ember volt. Biztos vagyok benne, a tenyerén hordozta volna, ha őt választja. A nagyinak mégis az előbbi kellett. Tán, mert ezt a modellt hozta hazulról? Ahogyan az apjától-anyjától látta, tanulta? Vagy, és ebbe a gondolatba belepirulok, netán a Páltól többet kapott az ágyban?

De hát ez már tényleg nem tartozik rám! Még ha tudnám is, mi miért történt, az a lényegen jottányit sem változtatna. Húsz évesen magányosan kell gyászolnom! Nemcsak anyut, hanem rég eltávozott nagyapámat is!

– Ilmuskám… – rebegi.

– Bocs, elkalandoztak a gondolataim…

Félbeszakít a falióra. Újabb negyedóra telt el!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (72.)

2018. március 14. 15:41 - Vid Ödön

(az elejére)

– Mi ez itt? – rikácsolta mutáló gyerekhangon az apró termetű szörnyszülött. – Hogyhogy dologidőben alszotok? És hol van, aki miatt ide ráncigáltál?

– Kegyelem, Csiperke úrnő, én nem tehetek semmiről! – könyörgött térdre borulva Fejszeretesz. – Amikor Bányalég úr parancsára elindultam, még minden rendben volt.

– Persze, rusnyaságok, ti sohasem tehettek semmiről! – vicsorogta Csiperke. – Már az sincs rendben, hogy nem hurcoltátok azonnal a palotámba. Mindazonáltal még el is veszítettétek, hát az aztán megbocsáthatatlan! A lábamhoz!

A kocsonyaként reszkető törpe odakúszott úrnőjéhez, aki zsámolyként használva őt kecmergett le hátasáról. Miután leért a földre, beletalpalt Fejszeretesz véknyába, aki nyikkanás nélkül tűrte a megaláztatást.

Csiperke jó arasznyival magasodott szolgái fölé, csakhogy ezt csak iromba fejének köszönhette, amely legalább kétakkora volt, mint a többieké. Csuklyás köpenye alól csupán méregzöld arca látszott ki, amit csakis nagy jóindulattal lehetne emberinek nevezni.

Körbejárta az alvókat, mindegyikbe jókorát rúgott, és közben úgy káromkodott, hogy egyetlen kocsmatöltelék se vehette volna fel vele a versenyt.

– Keressétek! – parancsolta a lándzsásoknak.

Lehuppant a még mindig térdeplő Fejszereteszre, alattvalói meg szétszéledtek. Gyöngy egy fa mellől lélegzetvisszafojtva figyelte a jelenetet. Olyan érzése támadt, hogy a gnómból koromfekete auraként árad a gonoszság, amely ötfejű, háznagyságú sárkányként öleli körül. A démon úgy nyújtogatta nyakait, mintha szaglászná a környezetét.

A fegyveresek hatalmas kört írtak le anélkül, hogy megtalálták volna. Csiperke megunhatta a sikertelenséget, mert visszaparancsolta őket, maga pedig visszakapaszkodott a humkányra.

– Hé, te semmirekellő – rúgott még egyet a kengyelt tartó Fejszereteszbe –, ha ezek a barmok felébrednek, kerítsétek nekem elő azt a csavargót! Ha holnap estig nem értek vele a palotába, jobb, ha többé sohasem kerültök a szemem elé!

– Igenis, Csiperke úrnő – sipította a szerencsétlen.

Miután a távolodók zaja elült, Gyöngy a nyomukba eredt. Sajnálta a megalázott törpéket, egyelőre semmit sem tehetett értük. Gondolataiba merülve ballagott a patak mentén.

– Hé, óvatosabban! – figyelmeztette belső énje. – Vagy menj, vagy töprengj, de a kettőt ne csináld egyszerre!

Felkapta a fejét. Az erdő szélén állt, ellenfele lassan haladó csapatától alig pár lépésnyire. Visszahúzódott, remélve, hogy nem vették észre. Még felkészületlennek érezte magát, hogy szemtől-szembe találkozzon Rézvölgy zsarnokával.

Ellenségei csakhamar beleolvadtak a környezetbe. Bár időérzéke szerint jócskán benne járt az éjszakában, a táj mégsem borult teljes sötétségbe. Ám messzire ugyanúgy nem látott, mint korábban, amikor bemerészkedett a felhőtakaróba.

Rettentő fáradtnak érezte magát, szeretett volna megszáradni, felmelegedni, és egy kiadósat aludni. Közben rázendített az ónos eső, ruhája rövidesen jéggé fagyott, és minden mozdulatra hangosan ropogott. Menedékként csak a törpék tárnája jutott eszébe, ám oda visszamerészkedni őrültségnek tűnt. Miközben töprengett, merre induljon, üldözői meglepték. Hirtelen lándzsás alakok fogták közre, fegyvereik hegyét csak pár centire tartották tőle, hogy mozdulni sem bírt. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy láthatatlanná kéne válnia, ám nyomban elvetette az ötletet, ellenségei valószínűleg felnyársalnák.

Csakhamar feltűnt Csiperke is a humkány hátán.

– Megvagy, semmirekellő! – ordibálta meg-megcsukló hangon. – Elcsatangoltál a parancsom ellenére?

– Jó napot! – válaszolta higgadtan. – Még nem találkoztunk, nem idevalósi vagyok.

– Hazudsz, szuka! Ide legfeljebb tündér juthat, nem olyasmi, mint te… Vagy talán az vagy?

– Nem!

– Na ne viccelj, nem vagyok jókedvemben! – sipította. – Felelj őszintén, különben nyársra húzatlak!

– Mi az, megkukultál? – őrjöngött, miután a válasz késett. – Utoljára kérdem, ki vagy, mi vagy!

– Ember.

– Azt én is látom, pondró! Na, gyerünk a palotába, ott majd megoldom a nyelved. És ne próbálkozz semmivel, mert helyben felkoncoltatlak!

Választ sem várva indult előre, Gyöngy pedig a lándzsások gyűrűjében követte. Gondolatai őrült tempóban kavarogtak:

– Na, most alaposan benne vagyok a csávában! Hogy lehettem ilyen elővigyázatlan?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (71.)

2018. február 28. 13:48 - Vid Ödön

(az elejére)

Ez a kis biztatás elég volt, hogy sokkal jobb kedvre derüljön, és magabiztosan ereszkedjen a felhőbe. Undorító, nyálkás, hideg pára vette körül, ami leginkább az ónos szitálásra hasonlított. Pár méterre látott csak el az ólomszínű felhőpaplan alatt. Hamarosan csontjáig átfázott, keze-lába elgémberedett, kínlódva csoszogott lefelé.

Váratlanul beszéd ütötte meg a fülét.

– Ízibe teremts ide tucatnyi rönköt, Fejszeretesz fiam! – sipította egy öreges hang.

– Igenis, Bányalég uram! – válaszolt hasonlóan fülsértő hangon egy fiatalabb.

– Vájkáló, Fejtöke, Hányoka, ti meg ne tátsátok itt a lepénylesőtöket, adta-teremtette! Fájrontig még jó darabot kell haladni, különben szorultok.

– Igenis, Bányalég uram! – feleltek neki kórusban.

Monoton kopácsolás, és kissé távolabb, fejszecsattogás kezdődött. Gyöngy óvatosan, merev tagjai megerőszakolásával araszolt tovább. Pár száz lépés után végre vízszintes talajra ért. Fák övezte tisztásra jutott. Nem messze tőle patak futott a hegyoldalnak, és eltűnt alatta. Mellette trapéz alakú nyílás sötétlett, előtte apró, nagyjából a derekáig érő, mindamellett arányos testalkatú, kopott kezeslábasba öltözött emberke támaszkodott a csákányára. Hosszú, a füleit is takaró ősz haján bőrből készült sisakot viselt. Valaha szép arcát mély, keserű ráncok szabdalták, a tekintetéből világfájdalom áradt. Fapapucsba bújtatott lábai és a kezei viszont a kelleténél nagyobbnak tűntek.

– Hát ez meg honnan keveredett ide? – nézett rá csodálkozva a törpe. – Hé, legények, ízibe hozzám, fogjátok le!

Gyöngy földbe gyökerezett lábbal állt. Meg sem próbált menekülni, sőt, arról is elfelejtkezett, hogy a tenyerébe forrasztott vasfű láthatatlanná tehetné. A táróból tucatnyi poros, az öreghez hasonló termetű alak rontott ki, csákánnyal vagy kalapáccsal a kezükben. Szorosan körülállták, és fenyegetően lóbálták szerszámaikat.

Közben az erdő felől is odaért három hasonló figura, ők fejszékkel hadonásztak.

– Fejszeretesz fiam, szedd nyakadba a csülkeidet, jelentsd úrnőnknek, hogy elbitangolt embert fogtunk!

– Igenis, Bányalég uram! – bokázott az egyikük, majd elnyargalt.

– Jó napot! – próbált meg Gyöngy fogva tartóival beszédbe elegyedni. – Kit tisztelhetek az urakban?

– Hallgasson! – horkantotta az öreg.

Pár percig farkasszemet néztek. Nem értette az ellenséges fogadtatást, és egyelőre semmi használható nem jutott az eszébe.

– Alig állok a lábamon, hadd üljek le! – kérte végül.

– Felőlem, de aztán egy szót se többet!

Egy fatönkre telepedett, ott valamivel kényelmesebben érezte magát, mintha a lucskos földre ült volna. Elővette elemózsiás tarisznyáját, remélte, egy jó forró teával enyhítheti a dermesztő hideget. Bár a törpék sóvárgó tekintettel bámulták, mégsem mozdultak.

– Megkínálhatlak titeket is? – nézett rájuk kedvesen.

– Hányszor mondjam, hogy fogja be azt a lepcses száját! – sipította Bányalég. – Ha még egy szót szól, bizistók magába vágom a csákányom. Legények, semmit ne fogadjatok el tőle!

Ezt a fenyegetést már komolyan vette, és lázasan töprengett, hogyan szabadulhatna szorult helyzetéből. Kezébe vette a nyakában lógó fiolát, remélte, attól kap valamilyen útmutatást.

Őrzői megbabonázva bámulták az üvegcsében kavargó lila ködöt, mire Gyöngy, akár egy hipnotizőr, kecsesen meglengette kincsét. A törpék szeme rövidesen felakadt, szájukból nyál csordogált, végül mind hanyatt dőlve hortyogott.

Habozás nélkül talpra ugrott, és pár lépésre távolodott a körben heverő alakoktól.

– Ezt jól csináltad! – szólalt meg váratlanul belső énje. – Nem kell válaszolnod, még felébresztenéd a mihasznákat.

Behúzódott a fák közé, és türelmesen várakozott. Órákig semmi sem történt. Aztán zajosan csörtető csapatot hallott közeledni. A patak partján feltűnt Fejszeretesz, mögötte egy üres tekintetű humkány, a hátán trónoló, gonosz kinézetű, feketébe burkolódzott gnómmal, utánuk pedig féltucatnyi, lándzsával felfegyverzett liliputi alak masírozott.

A hortyogók láttán a menet megtorpant. Az élen haladó törpe idegesen ugrált társai között, rázogatta őket, hiába.

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (80.)

2018. február 24. 14:54 - Vid Ödön

(az elejére)

                                                                                                                                                                          22.       

Nagyot kortyol a rég kihűlt teából, és hátradől a karosszékében. Elégedetten? Megkönnyebbülten? Képtelenség eldönteni!

– Nos, Ilmuskám, most már mindent tudsz! Remélem, kielégítettem a kíváncsiságodat!

Mióta arra terelte a szót, mi történt 63 karácsonyán, azóta van egy olyan megmagyarázhatatlan, halvány érzésem, hogy másként viszonyul az utoljára felidézett két epizódhoz. Bár ugyanúgy folyamatosan mesélt, mint korábban, de visszagondolva, sokkalta lassabban. Ráadásul tompábbnak, fakóbbnak éreztem közben a hangját. És szinte alig érzékeltette az indulatokat. Ahogyan az angol tanárnőm szokta mondogatni: laposan beszélt. Az azonban csak most tűnt fel, amikor elengedte magát, és hátradőlt, hogy egész idő alatt görnyedten ült, és idegesen markolta a karfát. Az előbbit lehet a fáradtságára fogni, az utóbbit viszont semmiképp. Miként azt sem, hogy ilyen váratlanul hagyta abba a történtek elmondását.

– De nagyi! Szerintem te irtó sok minden fontosat elhallgattál!

– Één? Hát mire gondolsz? – forgatja ártatlanul a szemét.

– Például, hogyan zajlott le az első közös ebéd, hogy csak a soron következő eseményről érdeklődjek – válaszolom könnyedén.

– Ó, ennek aztán tényleg semmi köze sincs az Imréhez. Ahhoz meg végképpen nem, vajon mi végett titkoltuk el anyád elől az igazi apja kilétét. És te erre voltál igazán kíváncsi, ugye?

Ezt úgy vágja ki, ahogyan a gyakorlott vívó a hárítás után villámgyors riposzttal tust visz be az ellenfelének. És ebből, legalábbis azt hiszem, rájövök, miért beszélt másképpen a vége felé! Az utoljára elmondottak nem a nagyapámról, hanem anyuról szóltak! Ő ott volt, ezért nyilvánvalóan nem kellett volna neki elbeszélni. Viszont a korábban történteket nem ismerhette. Azt az információt szánta eredetileg neki.

– Ugye, te évek óta arra készültél, hogy mindezt anyunak fogod elmesélni? Ugye, arra számítottál, hogy előbb vagy utóbb számon kéri az elfuserált életét? De helyette én vagyok itt! Igazam van? – kérdem élesen, nem törődve, hogy ezzel alaposan megbánthatom.

Hallgat. Próbálja magát tartani, keménynek vagy közönyösnek látszani. Kevés sikerrel. Hagyom, szedje össze a gondolatait. Amit nekem is sürgősen meg kell tennem, mivel a falióra már megint négyet üt!

Pont huszonnégy órával ezelőtt derült ki, hogy valójában kicsoda a nagyapám. Csakhogy ő sajnos már nyolc éve halott! Nagyi mindvégig csupa jót mondott róla. És úgy érzem, ebben semmi okom sincs kételkedni. Látom… sőt, tudom, őszintén szerette őt, anyut, és minden valószínűség szerint engem is! Kár, hogy sosem lesz módom unokájaként viszontszeretni! Vajon a Berg bácsi helyett hogyan szólíthattam volna? Netán Imre papának? Vagy egyszerűen csak papának? Felesleges időtöltés most és bármikor később ezen gondolkoznom.

Viszont még mindig nem tudok megbékélni azzal, hogy nagyi kérésére engedelmesen hallgatott arról, milyen kötelék fűzi anyuhoz. Értelmetlen és érthetetlen áldozatvállalásnak látom. Hiszen ettől sosem lehetett felhőtlenül boldog. Ráadásul ezzel, legalábbis szerintem, semmiféle hasznot nem hajtott. Anyunak biztosan nem!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (70.)

2018. február 21. 13:28 - Vid Ödön

(az elejére)

– Hát, ezt az éjszakát kihagytam volna! – sóhajtotta.

Várta, hogy belső énje mond erre valamit, ámde az hallgatott.

– Így is jó, Rozi, durcizz csak! – vont vállat.

Rövid keresgélés után ráakadt a felfelé vezetőnél jó arasszal keskenyebb, viszont annál meredekebb, Rézvölgybe tartó ösvényféleségre.

– Hogy a csudába fogok én ezen leereszkedni? Ezen még gatyaféken se lehet, nem fér el rajta a popóm!

– Na, jól nézek ki! – dünnyögte, mikor nem kapott választ. – Úgy összevesztem magammal, hogy nem állok szóba velem.

Mivel belső énje erre sem reagált, mély sóhajtások közepette rálépett a lélegzetelállító útra. Oldalazva, arccal a sziklafal felé fordulva araszolt. Kezét megpróbálta a kőbe mélyeszteni, persze sikertelenül. Az sima volt, egyetlen iciri-piciri rés, bütyök sem akadt, hogy megfogóddzon benne. Sokkal lassabban jutott előre, mint amikor könnyedén lépegetett fel a hegytetőre. A görcsös igyekezettől, nehogy a lépést elvétse, vagy az egyensúlyát elveszítse, lábai kisvártatva remegni kezdtek. Összeszorított foggal küzdött a mélységgel. Többször felmerült benne, hogy szégyenszemre visszafordul, ám a gondolatot újra meg újra elhessegette.

Közeledett az este, és úgy érezte, alig haladt előre. Rosszullét meg sírás környékezte, és pihenésre alkalmas helyre még nem akadt. Végül nem bírta tovább, óvatosan hátrafordult, és hátát a falnak szorítva lehuppant az útra. Ami, mintha csak erre várt volna, tágas térséggé terebélyesedett.

– Azt a! – álmélkodott.

Azért a sziklafal mellől tapodtat sem mozdult el. Ímmel-ámmal evett tündértarisznyájából, aztán megpróbált ülve elaludni. Remélte, ezúttal elkerülik a mozgalmas rémálmok.

Reggel, amint kialvatlanul elkezdett felállni, az út vele zsugorodott. Ugyanúgy folytatta keserves ereszkedését, ahogyan előző nap. Nem merte megkockáztatni, hogy elhagyja a fal viszonylagos biztonságát, és normálisan lépkedjen. Így az izmait facsaró érzés nemsokára az elviselhetetlenségig fokozódott, ennek ellenére lankadatlanul oldalazott lefelé.

Ez az út nem szerpentinezett, mint a felfelé vezető. Akárhányszor tétován fölnézett, mindig a sima sziklafalat bámulhatta. A mélyben továbbra is szürke felhők borították a völgyet. Arra egyelőre gondolni sem mert, mi lesz, ha az ösvény a fellegek alá kerül.

Már tizenhárom napja tartott keserves ereszkedése, amikor maga alatt egy nagyjából ötven lépés szélességű, hosszú, egyenes, vízszintes sziklát pillantott meg. Fellélegezve lépett rá. Jobb kézre a meredek hegyek között a végtelenbe nyúló víztükör csillogott. Örömében lefeküdt a földre, és ide-oda hempergőzött, akár a kisgyerekek.

Miután kipihente magát, a fal széléhez ment, és lehasalva bámult lefelé. Úgy tűnt, a hegyet itt késsel metszették, függőlegesen zuhant alá az irdatlan mélységben hullámzó tóig. Szülei elbeszéléséből sejtette, hogy a Tükörfalhoz jutott. Akkor pedig még óriási távolságot és magasságot kell leküzdenie, amíg Rézvölgy mélyére lejut.

A túloldalon a felhőpaplan jóval alatta terült el. A nap magasan járt, ezért felcihelődött, és keresni kezdte a lefelé vezető ösvényt. A Tükörfal túlsó végében lelte meg, és az ugyanolyan nyaktörőnek ígérkezett, mint az eddigi. Lehangoltan vágott neki a folytatásnak. Egyre jobban nyomasztotta a gondolat, hogy nemsokára bele kell merülnie a fenyegető fellegekbe, amelyben kétséges, egyáltalán lát-e majd az orra hegyénél messzebbre. Aggályait nem volt kivel megosztania, mert belső énje makacsul hallgatott, bárhogy is hízelgett neki.

A hetedik nap jutott le a felhőig. Megállt pihenni, fizikai és lelki erőt gyűjteni az út várhatóan legborzalmasabb szakaszához. Elővette a fiolát, amelybe Tündérkert lilaságát töltötték. A piciny üvegből Remény arca nézett rá derűsen.

– Bárcsak valóban itt lennél velem! – sóhajtotta.

– Ne félj, minden lépésed vigyázom – hallotta a választ. – És Villő is!

(folytatás)

Szólj hozzá!

Sose beszéltél róla (79.)

2018. február 18. 09:58 - Vid Ödön

(az elejére)

"– Kikérem magamnak, hogy úgy beszéljen a feleségemmel, mint ahogy ma már egy kóbor ebbel se szokás! Sem Imre bátyámról, aki volt olyan szíves, hogy tanúként megtisztelt minket a házasságkötésünknél! És ha már itt tartunk, egy tisztességes szabolcsi nem fitymálja le a hadirokkantakat! Legalábbis nekem így tanította az apám, neki meg az ő apja!

– Az én házamban senki nem kérhet ki magának semmit! És nem kritizálhat! – bökte többször mellbe a Pali. – Senki, érti, mérnök elvtárs, senki! Még akkor sem, ha netán a földim! Ezt egyszer s mindenkorra jegyezze meg! Ha meg nem tetszik, tudja, melyik ajtón ette be a fene!

– Palikám, az Isten szerelmére, hát hogyan mondhatsz ilyesmiket?! – próbáltam meg lefogni, mielőtt végképpen elmérgesedett volna a helyzet.

– Az én házamban azt mondok, amit akarok! Na hol is tartottunk? Aha… a focinál tartottunk…

– Ki nem állhatom a futballt! Abszolút értelmetlen időpocsékolásnak tartom, hogy az értékes szabadidejükből emberek két órán keresztül azt bámulják extázisba esve, ahogyan huszonkét játékos kergeti a labdát, és időnként még le is rúgják egymást! Azt meg már nem is említeném, hogy egyes nézők képesek annyira kivetkőzni magukból, hogy nyíltan gyűlölik és pocskondiázzák a másik csapatnak szurkolókat!

– Hm… no és mit szeret jobban, a pálinkát, a bort vagy a sört?

– Absztinens vagyok!

– Micsodát? Mi a fenét szeret? Olyan italról még nem hallottam!

– Az én drágám sose iszik egyetlen korty alkoholt se! – jelentette ki büszkén anyád. – És nem is dohányzik!

– Nos, Berta, az ilyen ember lófülét sem ér ugyebár! Mondhatnám ezt persze egyenesen, amúgy szabolcsiasan! De hát nem akarom ugyebár itten feleslegesen élezni a feszültséget. Remélem, a mérnök elvtárs ért a szóból! Ha pedig ennek a libának ilyen se hús, se hal alak kell, ráadásul így ment hozzá, ahogyan, hát én mostantól leveszem róla a kezemet. Maga meg, mérnök elvtárs, tekintse magát hívatlan betolakodónak! A viszont nem látásra! És most lemegyek a kocsmába, mert ebbe a szégyenbe szárazon belebetegednék ugyebár! – és ezzel ránk csapta a bejárati ajtót.

– Kedves vőm, kérem, bocsássa meg ezt a barátságtalan fogadtatást! – görcsösen, összezavarodva igyekeztem Pétert kiengesztelni. – Az Isten szerelmére könyörgök, nehogy most azt higgye, hogy az én Palim rossz ember! Csak hát ha iszik, képes bolondságokat beszélni.

– És szégyen-gyalázat, ezt túl gyakran teszi! Drágám, gyorsan összepakolok, aztán mehetünk is haza! – csókolta meg anyád apádat, és beviharzott a szobába.

– Kedves mama, ugye nem haragszik, ha így szólítom, kérem, nyugodjon meg, nincsen semmi baj! Megmondom őszintén, ennél sokkalta rosszabbra számítottam.

– Péterkém, úgy megnyugtattál! – tegeztem le örömömben. – Jaj, úgy szégyenlem, de hát semmivel se tudlak megkínálni!

– Hát… ez egy titkolt házasságkötés után egyáltalán nem meglepő!

– Péterkém, feltétlenül gyertek el jövő vasárnap ebédre! Addig jobb belátásra bírom a Palit, meg akkor itthon lesznek a fiaim is!

– Köszönöm a meghívást, azonban már elígérkeztem a szüleimhez, Rakamazra. Tetszik tudni, kedves mama, még nem találkoztak Gerdával. Úgyhogy szombaton, munka után leutazunk hozzájuk. Amolyan nászút félére. De ha az utána következő vasárnap megfelel a kedves mamáéknak, szívesen jövünk!

– Ó, az rettenetesen jó lesz! És, ha a kedves szüleid ráérnek, természetesen őket is szívesen látjuk.

– Jaj, anyuka, ez egyáltalán nem jó ötlet! – jelent meg anyád egy kis sportszatyorral, meg egy bőrönddel. – Majd ha apuka már biztosan megbékélt, akkor hívjuk csak meg az apósomékat!

– Igazad van, drágám! Mama, kérem, ne féljen, a szüleimnek szót se szólok erről a kínos fogadtatásról.

– Anyuka, mi megyünk, mielőtt újra kitör a balhé! Köszönöm, hogy felnevelt! – ölelt meg búcsúzóul anyád.

– Ezt én is köszönöm, mama! – adott kézcsókot apád.

– Az Isten áldjon meg benneteket, gyermekeim! Legyetek egymással borzasztóan boldogok! És természetesen üdvözlöm a szüleidet, Péterkém! – könnyezve integettem nekik a lépcsőházból.”

(folytatás)

Szólj hozzá!